Akik az előző rész olvastán kényelmesen hátradőltek, mondván: „lám, lám, megmondtam, mono ne menjen bele poli kapcsolatba, mert rossz lesz neki”, azok most kapaszkodjanak, mert PoliZoli és MonoPoly életében a csúfos kudarc után egy évvel beköszöntött a sikertörténet. Legalábbis most közel egy év után nagyon úgy tűnik. Az új szereplő Adél (aka A másik nő), akit Zoli egy újabb baráti társaságban ismert meg, nem sokkal a Réka-ügy lezárulása után. Akkor még együtt volt az előző barátjával, aki sem pszichésen, sem fizikailag nem volt alkalmas egy párkapcsolatra, így aztán érthető, hogy Adélnak más férfiakon is meg-megakadt a szeme. Idővel egyértelművé vált, hogy érdeklődik Zoli iránt. Én biztattam Zolit, hogy lépjen: végre egy nő, aki megjelenésre, kisugárzásra nézve is egy szinten van vele, ráadásul szimpatikus is, és jót tenne neki, ha valami (vagy valaki) kibillentené a jelenlegi kilátástalan helyzetből. Ő azonban inkább várt.

Adél végül megelégelte az érzelmi és szexuális elhanyagoltságot, és otthagyta a pasiját. (Ekkor én épp az első trimeszter vége felé jártam.) Most már semmi nem állt a dolog útjában: megtörtént a találkozás, aztán ahogy kértem, éjféltájban jött az sms Zolitól, hogy nem alszik itthon. Aznap mosolyogva aludtam el.

Adél eleinte nem sokat várt ettől a kapcsolattól, sőt még kapcsolatnak sem nevezte: ahogy a férjem, ő is afféle „barátok extrákkal” helyzetnek fogta fel, annyi különlegességgel, hogy én is tudok róla, sőt támogatom. Nyitott volt arra is, hogy jobban megismerkedjen velem – már csak azért is, hogy lássa, valóban így van-e. Hamarosan közös programokat is kezdtünk szervezni, és kiderült, hogy nagyon jól megértjük egymást. Zoli szerint talán túlságosan is jól. Ráadásul Adél és az ő csillapíthatatlan szexéhsége felpörgette az otthoni szexet is: amellett, hogy a második trimeszter kezdetére végre elmúlt az állandó émelygés, izgatónak találtam a helyzetet, és kimondottan szívesen hallgattam, amit Zoli mesélt az együttléteikről.

Ez az időszak úgy két hónapig tartott. Csakhogy működésbe lépett a már ismert forgatókönyv: Zoli és Adél viszonya kezdett komolyabbra fordulni, mint tervezték. Ennek Zoli természetesen örült, sőt én is, mert egyre inkább úgy láttam, hogy szívesen venném Adélt családtagnak. Adél viszont megijedt, részben a poli életforma miatt, részben mert az előző, rosszul sikerült kapcsolata után most „szokatlanul” boldognak érezte magát. Így aztán, mihelyt felbukkant a színen egy alkalmasnak látszó mono jelölt, szakított Zolival. Ezúttal nem volt bennem megkönnyebbülés, mint Réka után. Csak csalódottság meg némi harag. Úgy éreztem, kettőnket hagyott faképnél.

Néhány hónap szünet következett. Zoli egy időre jegelte a politémát az újabb csalódás után, már csak azért is, mert jött a gyerek. Apás szülés volt, igazi élmény mindannyiunknak. Adél új kapcsolata ezalatt becsődölt. Arra azonban mégiscsak jó volt, hogy Adél kicsit elgondolkodjon az életéről. Rájött, hogy mégiscsak Zoli kell neki, mindig is kellett, és a lényeg szempontjából mellékes, hogy nem ő az egyetlen szerelme – hiszen a házasság kivételével így is mindent megkaphat tőle, amit egy kapcsolattól vár. Így hát újrakezdték, még szenvedélyesebben, mint az elején.

Közben Adél életében egyéb változások is történtek: magában is felfedezte a poli hajlamot, sőt a biszexualitást is, illetve több próbálkozás után végre lehetősége nyílt külföldön szerencsét próbálni. Ez utóbbi nem a legjobbkor jött, hisz nem volt könnyű a friss szenvedélyt távkapcsolatra cserélni. Viszont volt egy érdekes hozadéka: Adél az elutazása előtt két hétre hozzánk költözött.

Izgalmas időszak volt ez mindannyiunk életében: mindkettőnk kapcsolata a másik szeme előtt zajlott, és egyúttal belekóstolhattunk egy kicsit az együttélésbe is. Jó volt együtt krumplit pucolni, és még jobb volt, amikor ketten kétfelől bújtunk ugyanahhoz az emberhez (vagy épp ketten kétfelől szívtuk a vérét). Eleinte fura volt, amikor a falon áthallatszott, mi megy ott az ágyban, de ilyenkor egyikünk sem érezte úgy, mintha éppen kést forgatnának a szívében. Talán mert tudta, hogy ha szeretne csatlakozni, bármikor megteheti, akár csak egy mocskos sms erejéig, akár aktívabban is.

Persze nem mindig volt egyszerű. Mint minden együttélés során, itt is össze kellett csiszolódni, amire két hét azért kevés volt. Én néha irigyeltem Adélt az új kapcsolat lendületéért, amikor Zoli egy nap alatt annyi szexet nyomott le vele, mint velem egy nyugisabb héten. Máskor ő irigyelt engem a hét év összetartozásért, a házasságért meg a kiságyban szuszogó három hónaposért. Aztán beszélgettünk egy jót, és összenevettünk, hogy hát igen, a más rétje mindig zöldebb. Néha gonoszul össze is fogtunk Zoli ellen. És ami engem is meglepett: ezúttal őszintén ki tudtam mondani, hogy nincs köztünk rangsor, csak érkezési sorrend.

Egyelőre itt tart a történet. Adél most külföldön építi az egzisztenciáját, hogy ő is hozzátehesse a magáét a közös jövőhöz, amiről álmodozunk: szép nagy házzal, pár gyerekkel és macskával, meg egy harmadik ugyanolyan jegygyűrűvel, mint a miénk. Meg mindenki számára annyi szabadsággal, amennyit igényel. Adél sokat igényel, és meglehet, hogy ez Zoli számára tartogat még néhány érdekes leckét a jövőben. De ez az életforma ilyen: fejlődni kell mindannyiunknak.

Adéllal egyébként olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Ő szangvinikus, én flegmatikus. Ő a második, én a harmadik X elején. Ő nőiesen telt, hosszú, göndör hajú, én sportos, fiús külsejű. Ő szeret pepecselni a főzéssel, én gyorsan, egyszerűen szeretem megoldani. És valahogy Zoli mégis odavan mindkettőnkért.

Nála soha nem éreztem azt, amit Rékánál, hogy szigorúan el kell határolnunk az érdekszféráinkat. Úgy is mondhatnám, nem éreztem Zolin „idegen szagot”, amikor tőle jött haza. Nyilván nem utolsósorban azért, mert ő sem az elhatárolódást kommunikálta felém. Ja, igen, azt hiszem, itt van a bölcsek köve elásva. Kommunikáltunk, kezdettől fogva, és ma is azt tesszük. Ott vagyunk egymásnak, amikor kell, mind a hárman, ha nem is mindig személyesen. Persze az is sokat számít, hogy Zoli egyensúlyozási technikája sokat fejlődött a Réka-ügy óta, bár még nem egészen tökéletes. Talán soha nem is lesz az, és talán nem is kell annak lennie. Nem tragédia, ha hol egyikünknek, hol másikunknak jut nagyobb szelet a tortából. Fontosabb, hogy együtt esszük meg.

MonoPoly