Nem érzem terhesen, hogy pisilni kell

Szóval, igen, babát várok. Jelenleg a 18. hétben vagyok. Kemény hetek vannak mögöttem.
Kezdem az elején, hogy követhető legyen, remélem, nem leszek túl kaotikus.
Teljesen szokásos módon indult a terhesség: nem jött meg, a mellem feszült, kezdtek zavarni a szagok. Vettem egy terhességi tesztet, ami azonnal kétcsíkos lett, a megadott öt perc után nem volt mit félreérteni rajta. Édes drága kolléganőmmel ellenőriztük a check-ablakot, és úgy remegett a kezem, hogy ő ijedten kérdezte, hogy mi a baj. Hát baj az nincs. Akkor még nem volt, helyesebben mondva. Megbeszéltük, hogy ez az eredmény kettőnk között marad.

Munka után hazamentem, és letettem a konyhapultra a tesztet. Vőlegényem nagyot nyelt, megnézte, pontosan tanulmányozta, hogy mit is jelent a két csík, majd halkan megkérdezte: „akkor ez most az?” Majdnem megzabáltam, olyan édes volt. És hihetetlenül büszke volt magára, amitől még cukibbnak láttam. És nagyjából ennyi jutott nekünk a boldog pillanatokból idáig. Ezután következett a nőgyógyász, aki megállapította a terhességet, 4-5 hetesnek tippelte. Három hét múlvára visszarendelt, mert szívhang nélkül hivatalosan ez még nem élő terhesség. Így nem állíthatta ki az igazolást a munkáltatóm felé, és nem kaptam meg a Mutter-Kind Pass-t sem. A terhességi tünetek elviselhetetlenné tették a mindennapokat. Az egész napos émelygés, a „reggeli” hányás, ami hajnali 3-kor kezdődött és éjjel 11-ig minden órában felköszöntött, a szédülés egészen ájulásig, a teljes skálát végigjátszottam. Oda-vissza. Napi kétszer. Háziorvosom saját hatáskörében kiírt két hét táppénzre, ellátott jótanácsokkal és minden másnap mentem hozzá, hogy lássa, merre haladunk.

172 centimhez normál esetben 58-62 kg társul, ebből azért lement 2-3 kg, de nem volt más választásom, vissza kellett mennem dolgozni. Ismét a kínszenvedés következett, semmire nem mentek velem a kollégáim. Hazautaztunk a szüleinkhez, elújságoltuk a nagy hírt. Mindenki a felhők felett járt, próbáltak tanácsokat adni, mi segített anyukámnak, mi segített leendő anyósomnak. Nálam semmi nem vált be, sőt, a régi praktikák csak jobban kikészítettek.

Visszafelé úton elkezdett görcsölni a vesém (ekkor még nem tudtam, hogy a vesém), olyan fájdalmat éltem át, amit előtte soha. Egyenesen a háziorvoshoz mentünk, aki késlekedés nélkül írta is a beutalót a kórházba. Akkora már nagyon rossz állapotban voltam, a nőgyógyászaton spontán vetélésre gyanakodtak. Az ultrahangon viszont kiderült, hogy a hólyagom teljesen megtelt, a vese nem tudott több vizeletet továbbítani, így stresszes állapotba került, ez okozta a fájdalmat. Katéterrel levezették a vizeletet, és rögtön az első másodpercben éreztem, hogy a mérhetetlen fájdalom oldódik.

A katéterezés után felvettek az osztályra. Urológiai vizsgálatok következtek, de sokat nem tudtak kideríteni, a szükséges műszeres vizsgálatokat várandósan nem végezhetik el. Hogy mi történt, nem lehet tudni a mai napig. Ami biztos, hogy nem érzem azt a bizonyos hólyagürítési ingert, amikor a fájdalmat megérzem a túlfeszített hólyag miatt, az már késő. Ami megállapításra került, hólyagelzáródás, vesekő nem kizárható, terhességgel nem összefüggő jelenség. Megoldás nincs, ettől a naptól kezdve „óra szerint” járok pisilni. Felmerült az önkatéterezés lehetősége is, illetve a terhesség végéig az állandó katéter is. Amíg rendesen tudom üríteni a hólyagot „önállóan”, addig ezek egyikére sem kerül sor. Hazaengedtek a kórházból, tapasztaljam ki, hogy működik-e az „óraszerinti” ürítés, kontroll pár nap múlva.

Ez megy tíz hete, órafigyelés, mennyit ittam, mennyit izzadhattam ki, abból akkor mennyi vizeletnek kell kijönni. Kétóránként relaxáció a vécén, jön, nem jön, ha nem jön, akkor félóra múlva ismét próbálkozás. Sajnos a hónap végén megint bekerültem a kórházba, mert ugyan valamennyiket pisiltem, de nem eleget. Egy speciális mérésre alkalmas vécészerű dologra ültettek, ami idő- mennyiség és intenzitás szerint készített egy grafikont. Ezután ultrahanggal felfedezték, hogy még kb. 30 százalékra telítve van a hólyag. Ezt is levezetve kiderült, hogy közel 700 ml vizelet feszült a hólyagomban. Később elmondták, hogy kb. 400 ml-nél érzed azt, hogy kidurran a hólyagod, és azonnal bepisilsz. Pár nap múlva ismét otthon feküdtem. A koraterhességi tünetek nem múltak, bár minden orvos azzal nyugtatott, hogy csak a 12. hétig kell kibírni, nálam ez sem úgy történt, mint ahogy „kellett” volna. Persze, tudom, hogy nincs két egyforma terhesség, és hogy nincs az a nagykönyv, ami mindenkire érvényes.

Aztán következett egy genetikai vizsgálat a 14. héten, ahol az alapos állapotfelmérés közben hypertonia gyanúba keveredtem. Bár nekem volt róla tudomásom, hogy nálam 130 körül alakul mindig, gyógyszert sosem kaptam rá, mondván, ez még lehet normális érték.  Korábban monitoroztak is, voltak kiugró értékek, de egy orvos sem tartotta veszélyesnek az eredményeket sem Magyarországon, sem itt. Most még nem eldöntött, hogy ez terhességi magas vérnyomás, vagy alkati, esetleg betegség. Szuper, nem igaz? Újabb feladat a napi teendők között: vérnyomásmérés mindkét karon, kétszer, napi legalább háromszor. Maga a genetikai vizsgálat a babánál mindent rendben talált, nálam viszont magas rizikójú preeklampszia gyanú merült fel. Ezt összeadva a magas vérnyomással és a kiválasztó-rendszeri problémákkal… Már kezd egy kicsit sok lenni. A méhlepény jobb vérellátása érdekében egy gyógyszert kell szednem a 34. hétig. Ez egy enyhe vérhígító, ami egy újabb „vigyázni kell magamra” faktor.

Egy teljes hónap várakozás után elérkezett a neurológiai vizsgálatom ideje is, mely azt hivatott kideríteni, hogy van-e idegi oka annak, hogy nem érzem a „pisilni kell” ingert. Az rövid úton kiderült, hogy a szükséges vizsgálatok a terhesség miatt nem ajánlottak. Juppi. Viszont van egy vizsgálat, ahol az izmok és idegek saját erejét mérik, ami elvégezhető. Kb. 6 centis tűt szúr a doki különböző izmokba a hátadon és nálam a lábamba is, mert gyakran zsibbad csak úgy magától. Nagyon aranyos doki végezte a szurkálást, a legrosszabb részeket átbeszéltette, de azért nekem sikerült egyszer- egyszer belekiabálnom a saját mondatom közepébe. A vérhígító nagyon jól működik, minden apró tűszúrásból sokáig véreztem, de túléltem. Eredmény: a lábamban vannak kissé sérült idegek, ezek okozzák a zsibbadást, a hátamban viszont minden oké, sőt nincs ok feltételezni, hogy a hólyaggal összefüggésben lenne bármi idegi problémám. Szóval csak úgy magamtól nem jut eszembe, hogy pisilni kell.

Szép lassan vánszorognak a napok és a hetek. Hányingerek és néha-néha hányások még vannak, a szagokkal egyszerűen nem tudok mit kezdeni, az elmúlt két hónapban egy használhatatlan rongy voltam. Azt találtam mondani legutóbb az orvosomnak, mikor aranyos smalltalkba kezdett, hogy egyetlen pozitív dolgot sem tudok mondani a terhességről. És ez itt nem a mártírkodás ideje, ez bizony tény. Ha felhív valaki, hogy érdeklődjön, nekem csak panaszkodásra telik. És ezt nagyon utálom. Már nem igazán hiszek abban, hogy a közérzetem jobb lesz, nem látom magam mosolyogva a hasamat simogatva elégedetten heverni a teraszon. Bárcsak egy sima, átlagos utat kaptam volna.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?