Élete során minden ötödik nőt fizikailag is bántalmaz a partnere. Évente Magyarországon van 40-70 áldozat. 1998 óta létezik a Néma Tanúk, minden évben kiállítják az arc nélkül papírfigurákat, amelyeken röviden összefoglalva, egy keresztnévvel olvasható az áldozat neve.
És nekem nem tűnik úgy, hogy a helyzet javulna.
Kinyomja a szemét. Meztelenül kizavarja a hidegbe. Leüti valamivel, utána nem hív a mozdulatlan áldozathoz segítséget. Megöli a közös gyerekeiket (éééééérdekes, valahogy önmagát utána legtöbbször „nem sikerül”). Bosszúhadjáratot visel. Eladja. Prostitúcióra kényszeríti, és bántalmazza, vagy meggyilkolja, ha az áldozat ellenáll.
Az idei rendezvény egyik felszólalójának története már 2019-ben is olvasható volt – és azóta, négy éve nincsen megoldás, bár az egyik gyerekét visszakapta. De ő úgynevezett „szerencsés” – hiszen életben van, lát, tud mozogni és dolgozni.
Mások rettegve bujkálnak ismerősnél vagy anyaotthonban, megint mások a kórházban harcolnak valami emberhez még valamennyire méltó majdnem -életért, mások a börtön kapujában mondják: a gyerekeimmel együtt meghaltam tulajdonképpen én is.
És közben virágzik az erőszakkultusz, áldozathibáztatás, relativizálás/terelés („de beszéljünk arról is, hogy…”), még a nyelvet is megerőszakolva: még mindig leírják, hogy „szerelemféltés” olyasmire, ami én egyszerűen gyilkosságnak hívnék és hívok.
És nem, nemcsak a primitívek, akik fel se fogják, akiket gyerekkortól körbevett az erőszak, a családtagok ellen, a gyerekek ellen, az idősek ellen, az utcabéliek ellen, a bárkik ellen, akik nem tudnak eléggé védekezni, vagy legalábbis verhetőnek tűnnek. Döbbenetes arányban virágzik az erőszak a finom kertvárosi otthonokban, a hegyi luxuslakások falai közt is. Egy volt iskolatársam mesélte, mennyire ledöbbent, amikor egy osztálykirándulásos tábortűz körül előkerültek a „rázós témák”: kinek alkoholisták a szülei, kinek gyógyszerfüggők, és kiknek van erőszakos élménye akár úgy, hogy gyerekként otthon elszenvedte vagy elszenvedi ma is, vagy úgy, hogy apja-anyja bántalmazó kapcsolatban neveli őt. A beszámolók aránya alapján nagyjából az osztály negyven százaléka volt érintett a budai, úri gimnáziumban, jómódú családok gyerekei.
És ahogy a pénz, úgy a tanultság se zárja ki, hogy áldozattá válj. Azt se felejtem el, amikor a volt kollégám sápadtan mesélte, hogy a diplomás, intelligens, felnőtt lányát kellett több év házasság és több gyerek után kimenekíteni egy bántalmazó kapcsolatból (szintén diplomás férj és értelmiségi szülők), ami szavakkal kezdődött, fenyegetéssel folytatódott, és testi erőszakkal végződött – volna – ha a szülők itt nem vetnek be minden erőforrást, hogy ennek vége legyen, egyszer és mindenkorra.
És a gyerekek lelkét sokáig, sokáig nem lehetett abból igazán kigyógyítani, hogy az egyik szülőből – nem, nem az állat jött ki, hanem eltűnt belőle az ember.
Persze mondjuk, sokan, még mindig, hogy az agresszió velünk születik, az indulatok mindenkiben ott vannak, az érzelmek dúlnak – de mégiscsak valahogy közösen kéne lépni annak érdekében, hogy ezek az indulatok ne valami jóvátehetetlen tettbe forduljanak.
Amíg az agresszióval rövid távon nyerni lehet minden fronton – és most nagyon, nagyon sok helyen és helyzetben bizony ez a helyzet – és ezt nem ellensúlyozza a hosszabb távon biztosan eljövő következmény, inkább mintának látják sokan az agresszív viselkedést, addig nem lesz lényeges változás. Ameddig nem jut el mindenki legalább arra az alapszintre, hogy felfogja, mit tesz vagy készül tenni éppen, addig nem lesz lényeges változás. Ameddig intelligens emberek se képesek megkülönböztetni a határozottságot az erőszaktól, addig nem lesz lényeges változás.
És mi még örüljünk, hiszen nálunk legalább a "becsületből" meg "vallási meggyőződésből" elkövetett rettenetes gyilkosságok nincsenek szokásban - ahol az önállóságra törekvő lányt a család úszómedencéjébe fojtják, bezárják évekre egy szobába, vagy a szabadulni igyekvő, sokszor huszonharminc évvel fiatalabb feleséget bármely férfirokon szabadon megölheti, ha "erkölcstelenségen" kapja.
Ja, ez meg egy mai hír, ami azt mutatja, hogy a fiatalok továbbviszik a rettenetes örökséget – egy 22 éves olasz egyetemista lányt gyilkolt meg brutálisan a volt barátja.
Hát, aki ezt „szerelemnek” nevezi, az inkább szeressen bele egy vécékefébe vagy egy fél pár papucsba, annak nagyjából mindegy. És gyereket, gyereket véletlenül se akarjon senkitől, soha.
Addig meg olvasgassuk ezt.
Vakmacska
