Hogy miért lesz otthonülő, vagy legalábbis kevésbé partiarc, ha valakinek gyereke lesz? (Egyes megfogalmazások szerint miért ássa el magát...) Nem tudok univerzális választ, de azt el tudom mesélni, hogy én hogy vagyok ezzel.

Én nagyon bulizós voltam, és korán is kezdtem a jót, már 14 évesen fetrengtem az akkor még Csörge tói rockmaraton langymeleg iszapjában a többi punkkal. Volt olyan nyár - szintén megboldogult kamaszévek- amikor autóstoppal végigjártam kis hazánk akkori összes nyári rock-blues-metal fesztiválját. Meg amúgy is sokat jártam koncertekre, szórakozóhelyekre. Deviáns átokfajzat kölyökként kirúgtak két középsuliból, ezért magántanuló voltam, anyámék tehetetlenek voltak engem illetően, ha bezártak, kiszöktem a WC ablakon, én mentem bulizni, megtehettem, hogy korlátlanul züllődjek, még az érettségire is kocsmákban készültem fel.

Mielőtt elkezdenének hörögni, hogy honnan volt erre pénzem, hát karkötőket csináltam kólásflakonból meg hímzőcérnából, meg gyagyi kínai pólókat batikoltam kolombusz festékkel, ezeket árultam abban a vidéki városban - Pécsen -, ahol éltem, meg hajba fontam kecsuán fonatot pénzért, kiültem kornyikálni egy szál gitárral a sétálóutcákra, meg idegenvezettem külföldi turistákat pénzért. Jól rajzoltam és festettem, és a munkáimat árultam az utcán... a 90-es években ezek még nem voltam annyira leszabályozva, a rendőrök meg ismertek amúgy is egyéb viselt dolgaim - csellengés, csavargás - miatt :), szóval békén hagytak.

Aztán később jött az egyetem, és mellette munka, de ez sem vette el a kedvem a bulizástól (SŐT), továbbra is rendületlenül jártam fesztiválokra - ebben benne volt a sziget, a hegyalja, a rockmaraton,  ecsegfalva meg amire még futotta szabadságból, plusz ugye az egyetemi bulik. Na meg ugye a nagy budapesti romkocsmás éjszaka, amiben olyan jól el lehetett veszni. Live hard, party hard...na ez ment hosszú éveken  át. Akkoriban még ment a Cha-Cha-Cha a kálvinon, gyakran reggelig táncoltunk ott haverokkal meg kollégákkal, volt olyan, hogy onnan mentem alvás nélkül dolgozni, bent dobtam egy zuhanyt és egy fogmosást, és indult a nap. És egyszerre több helyen is dolgoztam, nem, nem irodában, azt hiszem amellett nem ment volna ez az életforma, hanem bentlakásos szociális intézményekben (hajléktalanszálló), ahol sokszor éjszakai meg 24 órás műszakokban kellett nyomni az ipart, igaz  az ember lehúzott egy 24 órát, utána volt egy-két nap szabad.

Tehát ez így ment éveken át. Aztán amikor az embernek lesz valakije, alábbhagy a lelkesedés. Én is megismerkedtem valakivel, akivel továbbra is eljártunk, de már csak hétvégén, meg hétközben akkor, ha  volt valami kiemelt esemény, olyan zenész/zenekar jött, akire  különösen kíváncsiak voltunk, vagy ha egy ismerős szervezett valamit  extra apróból - születésnap, névnap...Esetleg ha új szórakozóhely nyílt,  elmentünk letesztelni. Meg annyiból is lightosodtunk, hogy már nem feltétlen velünk zárták a kócerájt, hanem emberi időben elindultunk haza. Eleinte taxival, később lett kocsi, ezzel a cefrézés is light  lett, mert az egyik ember ugye nem ihatott, és akkor a másik is  visszább vett a fogyasztásból. És ez is ment éveken át. De még mindig mindenki úgy ismert, hogy én egy bulizós ember vagyok, talán  bulizósabb is az átlagnál.

Aztán annak a kapcsolatnak vége lett, és megismertem a mostani férjemet, aki egyáltalán nem bulizós. Nagyon, nagyon nem bulizós. Persze azokat a zenéket szereti, amiket én (rock, metal, blues, jazz), meg néha koncertre is eljutunk, de mondjuk, utána nem őrjöngjük végig a rockdiszkót, vagy nem érzünk kísértést átvándorolni valahova, hogy partizzunk reggelig.  Amikor összejöttünk, még sok koncertre elmentünk, de utána jobban éreztük magunkat, ha inkább csak üldögéltünk egy hangulatos kiskocsmában, vagy sétálgattunk a városban. Ő eleve ilyen, és már nekem sem hiányzott annyira a pörgés. Vagy ha mégis, azt a haverokkal, barátokkal oldottam meg, igen, azért volt jópár ereszd-el-a-hajamat  típusú buliban részem még akkor is.

Aztán meglettem a lányok (20 hónapos ikerlányaim vannak), és minden korábbi dolognak reszeltek (már a terhesség alatt is, amit végighánytam), valahogy úgy alakult, hogy nemhogy hetente, havonta se járok úgy konkrétan bulizni. És igen, egy csomó barátom piszkál, hogy bepunnyadtam, benyuggeresedtem, meg hogy mi lett velem. És hogy miért  nem tudom a gyerekeket lepasszolni anyósnak, nagynéninek, vagy hagyni  az apjukkal és jönni partizni.  Vagyis eleinte piszkáltak, aztán cseszegettek, aztán szép lassan leszoktak arról, hogy hívogassanak,  minek is, tudják, hogy úgyse megyek.

Miért is alakult ez így? A lányok miatt alakult ez így? Eltemettem magam? Befalsultam? Vagy hogy is van ez? Én is feltettem magamnak a  kérdést, mert annyit piszkáltak vele, miközben nagyon nem érzem úgy,  hogy eseménytelen, unalmas, vagy punnyadt lenne az életem, és miközben a bulizás mint egy cseszett nagy púp hiányzik a hátamra. Persze a szülés óta párszor elmentem bulizni, szülinap, névnap, néhány koncert, emberemmel is meg nélküle is, és nem esett jól. Elfáradtam tőle, nem nyújtotta azt az élményt, mint korábban. Régebben a buli, a tánc, az őrjöngés pörgetett, most nem. Nincs is idő regenerálódni a két gyerek mellett, másnaposan sokkal nehezebb tartani a tempót, meg amúgy is,  egy szimpla fáradtságtól vagy kialvatlanságtól is tripla annyi idő  alatt regenerálódik a szervezetem .

Eleve az van, és erre a terhesség alatt jöttem rá, hogy nagyon sok jó barátom és haverom van. Veszélyeztetett terhesként szinte végig otthon  voltam, de egy napig nem unatkoztam, folyamatosan jöttek az emberek,  dumálgatni, borozgatni a konyhában (én nem ittam természetesen, és  azóta is csak nagyon ritkán). Aztán ez szülés után folytatódott, szinte már sorszámot kellett tépni hozzánk. Ez jó, hogy sok ember  szeret, de rossz is, mert ennyi emberre nem jut elég (minőségi) idő,  és az időm nagy része a családomé kell/kéne hogy legyen. Hónapokba tellett, míg kialakítottam a látogatás rendjét, hogy egy héten 2 max 3 nap jöhetnek az emberek, de van úgy, hogy annyit se, mert az is fárasztó, ha az embernek szinte nem marad magán vagy családi élete.

Sok programunk is van. Rengeteg helyre megyünk a gyerekekkel, kirándulás, vadaspark, séta a városkülönböző pontjain, játszóház,  botanikus kert, hajózás, csónakázás, kisvasutazás, Bp. vagány  játszótereinek a feltérképezése, és a többi és a többi, és persze  összehaverkodtunk a környékbeli szülőkkel is. Valahogy velük a gyerekek miatt több a közös téma, mint azokkal a haverokkal, akikkel csak a közös szórakozás kötött össze. Engem nem érdekel, melyik zenekarral mi történik, és ki hogy bulizott a múlt héten, őket nem érdekli, mit evett/ivott vagy milyet sz@rt a gyerek vagy milyen nagyszerű új dolgot tanult meg csinálni vagy hol lehet nem  nyuggersztájl szupinált talpú gyerekcipőt kapni meg ezek az apróságok, amiket olyan jól meg tudnak a kisgyerekes szülők  vitatni egymással.  Lényeg hogy ezek el is viszik az energiát mástól.

A háztartásról nem is beszélve. Amíg az ember egyedül, vagy ketten van, és gyakorlatilag csak aludni jár haza, vagy a hét nagyrészében  még azt se, inkább csak mosni hetente egyszer-kétszer, meg feltankolni  tiszta ruhát a hátizsákba, addig a háztartás nem igényel túl sok  karbantartást. Aztán amikor két totyogó van benne, meg lesz háziállat, mert az jó, meg főzni kell minden nap, sőt a gyerekek ötször esznek, és a felnőttek is háromszor, még ha ebből kettő hideg is, meg efféle nyalánkságok, akkor azért az durva. Egész nap hadakozás a kilátástalan kuplerájjal meg kosszal, mikor rend lenne, valaki valamit biztos végigönt, kiborít, szétdobál....és ha nem, akkor főzöl egy ebédet és már tele is a mosogató. Közben a gyerekeknek olvasni kell, mondókázni, hutyogtatni, énekelni, hintáztatni, mindenfélét megmutatni, aztán só-liszt gyurmázni, rajzolni meg zsírkrétázni, meg ebben a korban már komolyan vigyázni rá - lassan bérletet váltunk a János kórház balesetijére, mert bizony keletkeznek púpok, repednek fel szájak és  egyéb nyalánkságok extra mozgékony  ikerkölkek esetében - és akkor  délután még megyünk valahova (vagy több valahova) vagy hozzánk jönnek.

Meg a játszótér, meg az anyós/nagymama, szóval van ez annyira kimerítő  - legalábbis számomra - hogy este, miután letettem a csajokat (ez kb. fél 10-re szokott bekövetkezni), hogy csak nézzek ki a fejemből,  netezzek, elolvassam az e-mailjeimet, vagy beletemetkezzek egy jó  könyvbe, és ne az járjon a fejemben, hogy hova menjek bulizni. Esküszöm, többet ér a teraszon meginni egy pohár finom bort a férjemmel, vagy elnyúlni és aludni egy jót, nézni a halakat, mint bármi más.

Nem érzem magam eltemetve, és nem érzem azt, hogy buliban kéne feltöltődnöm. A gyerekekkel olyan tartalmas, élménydús programjaink vannak, és ebben benne van az is, hogy mindenféle szabadtéri rendezvényre elmegyünk, koncertekre is (pl. Tabán, utcazenész fesztivál, kerületi rendezvények, gyerek sziget, ilyesmik, mielőtt bárki azt hinné, NEM az ilyen rettenetekre, mint az Alma együttes és  társai, fúj). Meg járunk kerti partikra, meg mi is szervezünk szalonnázást, grillezést...persze ez is gyerekekkel, de nekem ez így jó.  Nem is szeretek a gyerekek nélkül lenni.

Jópárszor próbáltam, kitartó baráti cseszegetés hatására, mert a belső indíttatás megszűnt.  Elmentem olyan koncertekre, amiket régen sose hagytam ki, meg elmentem táncolni, meg kocsmatúrára, de már nem volt olyan. Nem élveztem, fárasztott, nem adott már semmit, nem pörgetett úgy, mint régen, hiányoztak közben a lányok, rossz volt, hogy nem én fektettem le őket,  hogy nem adtam nekik jóéjt puszit, hogy nem ölelgettem meg őket jó  alaposan, mielőtt álomba szenderültek volna. Meg volt olyan is, hogy letettük anyóséknál a gyerekeket, el is altattuk őket ott, és úgy mentünk el egy koncertre. Nem volt rossz, de annyira jó se, hogy úgy érezzem, hogy megérte. A másnapi fáradtság (pedig nem is ittam  semmit!!!) olyan elképesztően tré volt, napokba tellett, míg  kipihentem, szóval nem hiányzik nekem már az éjszakázás.

Most más dolgok pörgetnek. Egy jó túra (van ilyen gyerekhordó hátizsákunk két darab, abban tudjuk őket vinni), egy kerti sütögetés, egy strand, kiállítások, múzeumok, amiket a picik is élveznek, ezek engem is feldobnak. Összeülni a kisgyerekes szomszédokkal, a gyerekek is elvannak egymással, a felnőttek is... vagy a régi barátokkal, a  tényleg közeli barátokkal... Csak olyan zene szól, amit mi válogattunk  össze, a pia olcsó mert hiperben vettük, olyan hideg, ahogy mi  szeretjük, a kaja is a mi szájunk íze szerint készül, és nem kell  elviselnünk egy rakás f@szkalapot magunk körül, csak azokat, akikkel  mi is együtt akarunk lenni. Ja és a hangerő olyan, hogy kényelmesen tudunk egymással beszélgetni. Nem stresszelünk azon hogy hányra és  hova kell a gyerekért menni, ők is jól érzik magukat mert esemény van,  este meg letesszük őket aludni, és nyugodtan bulizunk tovább otthon,  mert ott alszanak benn a szobájukban, bármikor rájuk tudok nézni, és  ők is ki tudnak jönni, ha felébrednek és valami bajuk van.Szóval sokkal kényelmesebb, mint nyomorogni egy szórakozóhelyen, vagy ténferegni céltalanul egy fesztiválon. És tényleg, miért is adnék ki sok pénzt azért, hogy magamat szopassam?

Ha beszélgetni akarok egy rég nem látott ismerőssel, akkor elhívom magamhoz, ahol hallom is, mit mond, ha közös élményekre vágyom, akkor olyan programot szervezek, ahol az egész család ott lehet, és ami mindenkinek élmény. A szigetjegy árát sokkal előbb költöm, mondjuk egy sétarepülésre a  LI-2-őn vagy hőlégballonozásra, úgy, hogy ott akár régi haverok is  velünk tartanak, vagy elmegyünk szárnyashajózni, ilyesmik. Persze nappal a fesztivál a gyerekeknek is élmény, de a felnőttek zömének kevésbé buli totyogókkal császkálni a gyerekprogramok közt egész nap, meg ugye az állandó fennakadások - pelusozás, kajáltatás, bogarászás, - szóval a kisgyerek meg az anyja kicsit más időszámítás szerint működik. A nappali programok meg - bármily változatosak is - azért a belépő árát nem érik meg, legalábbis szerintem.

Szóval nem bulizok, de nem is punnyadok. Az életem tartalmas, esemény  és élménydús, és nem ástam magamat el élve. Nem érzek szomorúságot, hogy nem mentem idén fesztiválra, és nem érzem hiányát annak, hogy jövőre menjek. Úgy hiányzik nekem, mint vasúti retyóban egy kiadós  hascsikarós hígfosás. Persze vannak barátok, és haverok, akik ezt nem értik, viszont sokszor az unszolásra egyszerűbbnek tűnik csak annyit mondani, hogy nem való ez már nekem, meg hogy öreg vagyok hozzá. Így meg végképp nem értik, mert velem egy idősek vagy idősebbek (30-on túl, negyvenen innen félúton) De azt hiszem, ez inkább az ő  problémájuk és nem az enyém.

Van az úgy hogy megváltozik az ember, és van aki veled változik, és  van aki lemarad. Nyilván van olyan is, mint amiről itt egy posztoló írt, hogy vannak, akik ilyen-olyan okból kirekesztik magukat, meg  vannak olyanok, akiket feltölt, ha kimennek egy-egy fesztiválra,  bulira, akármire. És vannak olyanok, mint én, akiket egész egyszerűen már nem érdekel. Mert elég volt, telítődtél hosszú évekre, és most más érdekel. Ja és, amitől agyf@szt kapok: és kikapcsolás meg programcsinálás NEM egyenlő éjszakai élet. Az éjszakázás, bulizás, fesztiválozás pusztán egy alternatíva a kikapcsolásra,  gőzkieresztésre, persze a sport is, meg még van ezen kívül kismillió  vagy trillió lehetőség. Pl. ha én ki akarok kapcsolni, elmegyek egy wellness napra. Ha besokallok a családtól, lelazulok egy fürdőben vagy elmegyek egy jó masszázsra, vagy beülök barátosnékkal kávézni egy jó  kávézóba.  De leginkább füdőben szeretek áztatni (Széchenyi és Veli  Bej rulez!!!), fürdő, szauna, masszás, esetleg ha van, sószívás a  sókabinban, és nem azért, amit a posztoló ír, hogy úgy érezném hogy a  buli már nem való, a fürdő meg - jó kis nyugger dolog - igen, mert  tetovált, piercinges emberként aztán  az ilyen helyeken néznek (még  mindig!!!) rám csúnyán, de ez a "mit gondolnak az emberek" része  végképp nem izgat. És onnan jó hazamenni, pihenten, relaxáltan,  úgy,  hogy együtt vacsorázunk és én dugom ágyba a pulyákat, így teljes az  élmény. A zenés táncos élmény iránti szükségletemet meg egy mezei házibuli is kielégíti :).

Biztos eljön újra az idő, mikor a gyerekek már eléggé nagyok ahhoz,  hogy egy-két éjszaka sokáig fennmaradjanak, de még elég kicsik ahhoz,  hogy ne legyen égő a muterral mutatkozni, hogy elviszem őket  fesztiválozni, a Szigetre vagy amik majd akkor lesznek. És az megint más lesz, más élmény. Szóval nem érzem azt, hogy végleg kizártam volna magamat bármiből is.

Remélem kapott az előző posztíró egy választ arra, hogy mi marad. Amit írt, az erkélyen beszélgetés, a fogócska, ezek igen jó dolgok, meg a  kerti mulatság, grillezések, meg a barátokkal és hasonszőrű  családokkal közös utazások, római parti hekkezések, táncolni az  utcazenészekkel a Margitszigeten, kolbászt tömni a fejünkbe a csabai  kolbászfesztiválon, menekülni a busók elől Mohácson, sétarepülés a  barátokkal oldtimer repülőgépen, hatalmas jó hangulatú kirándulások, fazékon dobolás és gitározás a tábortűz vagy a bogrács mellett, gyerekké válni a gyerekek mellett a legvagányabb játszótereken és  együtt kúszni-mászni a koszban, eltévedni a csillagösvény  labirintusában, szájat tátani a különféle múzeumokban, tárlatokon, a  vadasparkokban és állatkertekben, szedd magad akción izzadni népes  baráti körrel, majd lekvárt főzni szabadtűzön üstben nagy  beszélgetések között, erdei vasutazni, alkonyatkor úszni a Velencei-tóban vagy a Balatonban, rohangálni Szentendre belvárosában, mezítlábazni a tabajdi mezítlábas parkban, és még sorolhatnám a  végtelenségig, hogy mi minden marad. És ebbe belefér a pohár bor, a fejrázás, de a gyerekem mosolya, nevetése, a férjem ölelése és minden más is, ami mostanság fontos nekem.

Még egy üzenet a posztolónak: Tudunk repülni, és szárnyalunk, csak nem éjszaka, mint a denevér vagy a fülesbagoly, hanem nappal, mint a fecske vagy a sas :))). És bizony már nem vagyunk olyanok, mint régen.  Hogy ez a gyerekek, a ráncok, vagy úgy a kor miatt, a fene se tudja, biztos minden hozzájárul, de talán normális dolog, hogy minden életszakaszban más hozza lázba, más kapcsolja ki, lazítja le, szóval más és más teszi boldoggá az embert. Engem most pl. feldob, hogy végre ki tudom fejteni, hogy van ám élet a fesztiválozáson túl is ;) Persze lehet, hogy mégis csak egy kiégett savanyújóska vagyok, bár ha igen,  akkor az azért nem egy annyira rossz állapot, én legalábbis nem  szenvedek tőle. Továbbá jelentem, még élek:)

 

Realm of Shadows