Még januárban írt rám Tünde, hogy ha van kedvem, számoljak be róla, hogy vagyunk, hogy telt 2023. Szinte rögtön rá is bólintottam a dologra, és fejben meg is írtam a beszámolót - hogy aztán beszippantson a sokgyerekes családok mókuskereke, a tömérdek tennivaló, a téli betegségek és a saját blogom írása.

- Majd holnap - mondogattam minden este, lefekvés előtt - aztán persze mindig volt valami más, fontosabb dolog, ami elsőbbséget élvezett. De most eljött a pillanat, hogy végre nekikezdjek, és egy kis betekintést adjak a Shadow-család elmúlt évébe. 

Ha röviden és tömören akarnék fogalmazni: egy katasztrófa volt ez az elmúlt 12 hónap. Az egyetlen jó dolog a kislányom születése volt - minden más pedig - férjem szavaival élve - a „csak éljük túl” (szó szerint) és a „legyen már vége” kategóriák közt mozgott. És bár én mindig is a "félig tele a pohár" típusú ember voltam, most az egyszer tényleg nehéz volt vitatkoznom vele.

Január 

Az év a zaklatási ügyem első tárgyalásával kezdődött. Igen, zaklatási - bár ez talán nem is a legjobb szó rá magyarul, mert valójában inkább munkahelyi abúzusról volt szó. Akik nem olvasták a terhesnaplómat, azok kedvéért összefoglalom a lényeget: egy közvetlen kolléganőm, akivel elméletileg egyenrangú beosztásban, egymás váltótársaiként kellett volna együtt dolgoznunk, az elmúlt években folyamatosan azon volt, hogy megpróbáljon ellehetetleníteni, a főnökeink előtt pedig lejáratni. 

Az éveken át gondosan, aprólékosan adagolt szemétkedések egy darabig tűrhetőek voltak és nem lépték át a mindennapi bosszúságok szintjét (bár ez se volt túl kellemes) és csak időnként volt egy-egy nagyobb kiborulásom miatta. A dolgok a Kicsi születése utáni, munkába való visszaállásommal mérgesedtek el igazán - a covid és a szülői szabadság miatt hosszúra nyúlt távollétemben ugyanis megszokta, hogy egyedül van, és senkivel nem kell együttműködnie, amin a visszatérésem után sem akart változtatni. 

Sose voltunk barátnők, de a fentiek miatt egy idő után már a kollegiális viszonyt sem lehetett vele fenntartani. Mindent kisajátított magának, mindenből kihagyott. Fontos információkat nem osztott meg, és tett róla, hogy a szálak mindig az ő kezében fussanak össze. 

A légkör toxikussá vált. Többször is jeleztem ezt a főnökeink felé, de nem vették komolyan a problémát, egyszerű „cicaharc”-nak titulálva az ügyet - aminek eredményeképp a kedves kolléga vérszemet kapott, és hamarosan már palástolni sem akarta, hogy ki nem állhat. „Jelenteni” kezdett rólam és hazugságokat terjesztett a kollégáim között (a legextrémebb az volt, mikor valakinek azt mondta, hogy én már nem is dolgozom a cégnek), amivel egyre inkább ellehetetlenített az ő szemükben is. Miután nagyrészt home office-ból dolgoztam, feltűnés nélkül végezhette ezt az aknamunkát a távollétemben, egy idő után pedig mindenki természetesnek vette, hogy hozzá kell fordulnia, ha bármire szüksége van.

Kifejezetten jólesett mindez akkor, mikor épp azon drukkolt az egész család, hogy megmaradjon a terhességem és viszonylag ép ésszel éljem túl a rosszullétekkel járó első trimesztert. A cérnám mégis akkor szakadt el végleg, mikor 19. hetes terhesen egy hétfő reggel a munkahelyi levelezésemet megnyitva hosszú email várt tőle, melyben - hetekre visszamenőleg! - listázta, milyen „hibákat” vétettem a munkámban (a főnökünket természetesen belekopizva), a legdurvább lenéző-lekezelő hangnemben, amit életemben valaha is tapasztaltam. 

Az örökös szemétkedések, piti húzások és aljasságok, amiket éveken át viseltem az „inkább nem szólok, legyen béke” jegyében, ezzel tetőződtek be. Senkinek sem kellene ilyet átélnie, nemhogy egy terhes nőnek.

Ott és akkor, otthon, a kanapén sírva döntöttem el, hogy nekem ebből elegem volt, és tennem kell valamit, mert ez az örökös feszültség és stressz most már a kisbabám kárára is megy - nem beszélve a családomról. Úgyhogy még aznap kontaktáltam a megfelelő fórumokat - és ha lomhán is, de hamarosan elindult a hivatalos folyamat, amit ilyen ügyekben végig kell vinni. 

Így jutottunk el tehát a januárhoz, amikorra is kitűzték az első „meghallgatásomat”, amire „bizonyítékokkal” kellett érkeznem. A hónap első három hetében tehát aprólékosan végigtúrtam a céges levelezéseket, chatcsoportokat és minden olyan fórumot, ahol bármi nyoma volt a viselkedésének. Remegett a gyomrom az idegességtől, ahogy olvasás közben újra és újra átéltem a velem történteket. Sokszor szerettem volna hisztérikus sírásban kitörni a még mindig érzett, tehetetlen düh miatt - és volt olyan is, hogy fizikai rosszullétet éreztem, és abba kellett hagynom az olvasást, mert nem bírtam tovább. 

Borzalmas idegfeszültséget okozott ez az egész, de bíztam benne, hogy nem haszontalanul csinálom és sikerül normalizálni a helyzetet.

Sajnos a meghallgatás nem hozott semmilyen eredményt, csak rögzítették, amit mondtam, a főnökeim sápadoztak egy sort, ismét érzékeltetve, hogy szerintük „túlreagálom” a helyzetet. Egyedül a (női) HR-főnök értette meg, miről is van itt szó valójában, de ő se tudott túl sokat tenni... végül megegyeztek benne, hogy hamarosan újabb találkozót tűznek ki, ahol majd „szembesítenek” minket.

Nem teljesen értettem, hogy ettől mit várnak, de úgy éreztem, bármi jobb, mint ebben az állapotban maradni, így rábólintottam a dologra, és vártam, hogy történjen valami.

Folyt. köv.

Shadow