„Jobbra át
balra át
én masírozok legelől
temetjük a nagymamát.”
Weöres: Kisfiúk témáira
Egy olyan generáció tagja vagyok, ahol a közösségi rítusok többsége üres, vagy egyszerűen hamis volt. Nagyoktóberi szocforr, fenyőünnep, elhazudott vallási ünnepek (már ahol volt egyáltalán), maradtak a családi események – ahol a család működött annyira, hogy mondjuk le bírjanak ülni egy családi vacsorára békében, sőt, esetleg társasoztak is utána.
Valahol félúton a közösségi és a családi rítusok közt voltak a nagy események – esküvők és temetések, például. Bár a nagy lagzik divatja csak bizonyos körökben maradt meg (nagyon falun és nagy társasággal rendelkező városiak közt) és egyre többen ugrottak le munkaidőben ebédszünetben két tanúval az anyakönyvvezetőhöz (az egyházi esküvőt sokáig nem nézték jó szemmel), a temetés mindenképpen közösségi rítus maradt. Vagy a nagyobb rokonság, vagy valamiféle szakmai kör (munkatársak, alkotótársak) vette körül az elhunytat az utolsó útján.
És ebbe még az én gyerekkoromban is sokáig a gyerekek is beletartoztak, akkor is, ha nem voltak közvetlen hozzátartozók. Esküvőn és temetésen is természetes volt a jelenlétük. Már az a korszak elmúlt, amikor az emberek gyakran otthon haltak meg, sőt, otthon lettek felravatalozva (Polcz Alaine-nél még olvasni erről), hálistennek a rettenetes háborús korszak is, amikor naponta haltak és temettek, de még nem szakadtunk el ennyire a haláltól, mint most.
Valami megváltozott, és ennek jó oldala is van persze. Ha valaki még olvasta a Ballagó időt Fekete Istvántól (aki 1970-ben halt meg), az velem együtt döbbenhetett meg: a huszadik század elején még szinte mindenkinek volt kicsi gyerekként elveszített testvére (nagyapámnak is, az egyetlen húguk nem érte meg a felnőttkort, a hat fiú igen), vagy olyan osztálytársa, aki egy láz tüdőgyulladás, egy családi TBC, diftéria, szamárköhögés vagy más, nekünk már ismeretlen vagy jól gyógyítható betegség miatt gyerekkorban meghalt. Csak Fekete önéletrajzi regényében volt vagy 4-5 osztálytárs, aki még az elemi iskola befejezése előtt marad el az ifjú Pista mellől.
Ez a második világháború utáni korszakban, amikor a gyógyszerek és egészségügyi rendszerek rohamos fejlődésnek-terjedésnek indultak, lényegében megszűnt. Igen, ma is vannak balesetben vagy rákban elhunyt gyerekek – de a tömegessége a dolognak remélhetően mindörökre eltűnt.
A gyerekeinket pedig a maradék haláltól már kíméljük, míg egészen közel nem jön.
Nem visszük távoli rokonok temetésére, sokan a temetőlátogatásokból is kihagyják őket sokáig. Hátha nem tud "viselkedni" (hogy tudna szegény, ha sose próbálja), jaj, nagyon felkavaró lesz (hogyne, de előbb-utóbb elérkezik,amikor...), van jobb program (persze, mindenkinek), inkább ne zavarjuk meg a kis lelkét (a pillanat előbb-utóbb eljön). Aztán hirtelen szembejön a valóság, meghal a nagyi, a kedvenc nagynéni, a kedvenc tanító néni, és nem lehet többé úgy tenni, hogy ez mindig a távolban és másokkal történik. (Mert a hírekben azért van halál bőven, ahogy egy rakás könyvben és filmben is - de az egész más)
De amikor meg közel jön, úgy sokkal nehezebb, mindenkinek. Ilyenkor sokszor a szülő is tántorog a fájdalom súlya alatt, és a legkevésbé a gyerekre tud figyelni, pedig nagyon ijesztő lehet egy előzmények és tapasztalat nélkül temetés, ami olyasvalakit érint, akit nagyon is jól és közelről ismert a gyerek.
De ha már így történik, mindegy miért, akkor annyit próbáljunk meg megtenni, hogy előtte leülünk, és viszonylag higgadt, valamennyire távolságtartóan tárgyilagos módon elmondjuk, mi fog történni, mit fog látni, hallani, tapasztalni. Ahogy a kórházi tartózkodásnál is, legalább az ismeretlentől való félelem és sokkhatás legyen az, amit valamennyire kivédünk.
Mondjuk el részletesen, mikor, ki mit fog csinálni, milyen zenét hallunk, mi van a koporsóval, az urnával, a virágokkal, hozzon virágot, vegyen részt (teljesen passzív szereplőként még rémületesebb lehet az egész), énekelhet utána kedvenc dalt a papának-mamának, elköszönhet a sírnál, és persze szabad sírni, szabad nem sírni, ma már nem muszáj feketébe öltözni (van elhunyt, aki életében kéri, vegyünk fehéret vagy színeset), nincsenek riasztó siratóasszonyok, ha pedig van köze valamilyen egyházi rítushoz más alkalmakkor, akkor valamennyire ismerős lesz ez a szertartás is, ha pappal történik.
De higgyétek el, könnyebb úgy, ha először belenéz a tévéműsorba, ahol Híres Embert búcsúztatják a temetőben, ha elkísér minket távoli rokon temetésére (és így talán lát más, élő távoli rokonokat, akiket más alkalommal nem nagyon), beemeli a folyamatot a saját valóságába, valahogy leülepszik benne, hogy ez előbb-utóbb mindenkivel megtörténik – és akkor nem olyan rettenetesen sokkoló, hogy az első ember, akinek a halálával szembesül, az a szeretett nagyi, papi, nagynéni, vagy – kimondani is rémületes – maga a szülő.
Én most egy viszonylag nagyobb cégnél dolgozom, a múlt héten meghalt egy negyven körüli kollégánk, váratlanul. Két kisgyereket hagyott hátra, akiknek valószínűleg apa temetése lesz a legelső, ahol brutálisan megmutatkozik: az élet véges, és bármikor, bármikor végetérhet.
Vakmacska
