Boglárka már elmúlt tíz hónapos. Nem lépeget, nem áll fel, nem tud mászni sem, kúszása féloldalas. Ezt az állapotot is sok szenvedés árán értük el. Sokan mondták, hogy nincs semmi baja a gyereknek, csak lusta: családunk gyermekorvos ismerőse, a helyi kórház koraszülött-osztályának vezetője valamint a helyi korai fejlesztő központ dévényese, aki nem is látta őt. Én pedig hittem nekik, mert hinni akartam. Ha nem bíztam valakiben, mentem tovább, kutattam a lehetőségeket, kérdeztem. Mindez sok időmbe, és energiába került, de nem adtam fel, és nem is fogom. Bogi mászni és járni fog!

Emellett néhány területen koránál fejlettebb: pápá-t int, tapsol, zene ütemére dobol a térdén, kukucskál, imádja tépni a papírt, és bedobja az elemeket a formabedobóba. Szeret beszélni: apa, vau, meme, amit értelmeset mond, de szinte minden több hangot tud ejteni. Érti a kérem, a nem, mutasd meg szavakat, végrehajtja az utasításokat. Nehezen jutottunk el idáig, nem látom még az alagút végét, nagyon sok munkám van abban, hogy egyáltalán ennyit tud.

A problémák a születése körül kezdődtek. Terhességem az asztmát leszámítva csoda volt, az elején némi hányás azért volt. A magzatot mindig is nagynak mérték, ami miatt a végén már nem volt elég helye. Az utolsó hónapban az ultrahangokon azonban sok magzatvizet mértek, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Szülésnél emiatt adódtak is nehézségek: nagyon gyors szülés után (8 óra vajúdás és fél óra kitolás) Boglárka nem tudott felsírni, mert tele volt a tüdeje magzatvízzel. Néhány percig szívták le neki, majd elvitték, és a kórházban 6 óráig megfigyelték. Aztán úgy hozták le, mintha nem történt volna semmi. Nem adtak információt az állapotáról, „minden rendben” volt a válasz.

Itthon megtanította a gyermekorvos ismerősünk, hogy hogyan kell tornáztatni a lábát, ami befelé állt a méhen belüli helyhiány miatt. Három hónap alatt szépen helyre is állt a lába. Ekkor vettem észre, hogy hason fekve fejét csak az egyik oldalra teszi le. Az újabb torna hatástalan volt, mert Bogi megtanult hasról hátra fordulni két hónaposan. Így nem strapálta magát ezen. A mai napig nem teszi le hason a fejét. Következett három nyugodt hónap.

Egy furcsa szokást fedeztem fel akkor nála: elkezdett repülőzni. Olvastam internetet, kérdeztem a gyermekorvost is. De ezek után nem lettem okosabb. A vélemények eltérőek voltak, így kaptam beutalót a fejlődésneurológiára. Ott egy agyi ultrahang után közölték: a gyerekkel minden rendben. Mivel még mindig nem forgott hasról hátra, jöttek a praktikák: forgattam lepedőbe csavarva, ferde talajon és labdán is görgettem. Két hét után jött az áttörés, elkezdett forogni. De örültem, hogy nincs semmi baja a gyereknek, csak tényleg lusta! Megnyugodtam, és vártam, hogy elinduljon, kússzon.

Teltek a hetek, vártam, hátha megtörténik a csoda. Eljött az időpont, amikor kellett volna kúsznia. Tornáztassam – volt a válasz a gyerekorvos részéről. Nem nyugodtam bele a dologba és felhívtam a helyi korai fejlesztőben dolgozó Dévény-terapeutát. Elmondtam neki a helyzetünket, a tapasztalataimat, majd ő is megnyugtatott (anélkül, hogy megvizsgálta volna), hogy a gyerekkel minden rendben van. Nagyon elkeseredtem: én látom rosszul a dolgokat?   

Körbenéztem, hogyan lehetne segíteni neki a kúszás elindulásában. Egyik láb megtámaszt, másik láb megtámaszt. Hát ez nem is olyan nehéz! Eltelt egy hét úgy, hogy minden nap beiktattam pár perc tornát. Még egy hét, eredmény nincs. Aztán 7 és fél hónaposan jött az áttörés: elkezdett kúszni. Jobb láb-bal kéz-jobb kéz. Hoppá! A bal lábát nem használja! No, sebaj, a fejlődésneurológián csak tudják, mitől lehet ez, és adnak tanácsot. Hát adtak is: minden gyerek így kezdi, ne aggódjak, majd rájön, hogyan kell helyesen.

Ez már nem nyugtatott meg, kerestem egy másik Dévény-terapeutát, aki hajlandó volt megnézni a gyereket. Diagnózis: hátának bal oldala feszes, ezért húzza a lábát, nyaka, válla és arcizmai szintén, mindkét oldalon. És a repülőzés nem normális dolog, akkor kellett volna őt felkeresnem! Öt alkalom után Bogi felült magától, négykézlábra állt, de a kúszása nem változott.

Egy hónap szünet után most itt tartunk. Nem mászik, de bizakodó vagyok. Tudom, ha akkor időben lépek, nem tartanánk most itt. De hittem. Azt, hogy tényleg nincs baj, hiszen annyian mondták. Akik okosabbak nálam, hiszen én nem vagyok szakember. És mégis: látom, hogy ekkora csecsemők már kapaszkodva lépegetnek. Én erről csak álmodom. De sose adom fel az álmaim.

Petra

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?