Volt egy nyári rituálém, hosszú éveken át. Eljöttem Magyarországra, és a haverokkal kimentünk a Szigetre. A baráti társaság magja volt vagy 4-6 ember, de mindig csapódtak hozzá újak is. A Sziget szinte minden napján ott voltam tíz éven át. 2007-ben 8 hónapos terhesen nem utazhattam Budapestre a megfelelő időben, de egy évvel később már megint ott voltam, a kicsit napközben egyszer ki is vittem, estére pedig párszor egy nagyi vigyázott rá.

Azután, a következő években kezdett az egész ellehetetlenedni. Nem rajtam múlott, én szívesen mentem volna. De egyszerűen nehezen találtam hozzá partnert. Számomra a Sziget örömét nagyrészt a társaság és a barátok okozták. A véletlen összefutás a tömegben haverokkal, a zsebemben berregő Nokia, amikor valaki jelez, hogy megérkezett, hogy kezdődik egy tuti koncert, vagy megtalálta a tökéletes lángost.

Az idén a gyerekeim több napot vidéken töltöttek a nagyinál, és én, felszabadulván, buzgón elkezdtem telefonálgatni a régi banda immáron harmincas, negyvenes tagjainak, és az elmúlt pár év új ismerőseinek, de a szokásos kérdésre (Kimész a Szigetre?) mindenkitől negatív választ kaptam. És kifogásokat, egyiket a másik után.  Nem volt kedvük, a gyerekekre nem volt ki vigyázzon (bár egy héttel előbb és később bezzeg volt). Most nem azokról van szó, akik soha nem szerették a koncerteket, fesztiválokat, alkoholt inni, vagy táncolni. Olyanokról van szó, akik a tini és húszas éveiket végigtáncolták velem, és mindig rávehetőek voltak egy görbe estére. Most ugyanezek az emberek, akik mostanság napokat töltenek mezítláb a játszótereken, a telken, és millió más koszos helyen, ahonnan nyakig homokosan és sarasan mennek haza, a Szigetet hirtelen „porosnak” titulálták. Azok, akik 4 éve szembekötve is megtalálták volna azokat a lakókocsis vécéket a Szigeten, amikben van világítás, kézmosó, ülőke és papír, hirtelen a Toi Toi-okra kezdtek panaszkodni.  Karácsony előtt gondolkodás nélkül órákat állnak sorba egy vacak pontyért, tolakodnak a boltokban, vagy ajándékért egy kollégának, de hirtelen egy háromperces sorban állás sörért elviselhetetlen lett. A rengeteg „öregfiúk”, régi kedvenc koncert ellenére azt mondják, nincsen már jó zene. Vajon miért?

Nagyon elkeseredtem. Számomra a Szigetnek magányosan nem sok értelme volt. Elkezdtem töprengeni azon, hogy mi történik az emberekkel, amikor gyerekük lesz, vagy elérnek „egy bizonyos kort” (ami riasztóan alacsony) és hirtelen akkor sincsen semmi kedvük bárhova menni, ha lehetne, avagy megvan hozzá az anyagi keret, a bébiszitter és a jól alvó gyerek, vagy a nagyi a sarkon. Egyszerűen nincsen kedvük. Nem azért, mert fáradtak, szegények, vagy inkább máshova mennének. Mert nem akarnak már sehová se menni. Más koncertre sem (ahol nincsen por) és táncolni sem. Soha, sehová.

Kultúránkban, ahogyan idősödik az ember, egyre kevesebb lehetősége van elengednie magát. Amíg egy tininél vagy huszonéves szinglinél elfogadott, hogy hetente eljárjon önfeledten táncolni, énekelni, vagy egy alkoholos ital mellett a ritmusra rázni a fejét, egy harmincas vagy negyvenes hirtelen úgy érzi, ez „nem neki való”. Pedig talán szívesen menne, de valami visszatartja. Mintha ezen tevékenységek az első ránc, ősz haj, vagy gyerek megjelenésével időt múlttá válnának.  Mintha egy zsúfolt helyen, ahol mindenféle ember összegyűlik, mindenféle országból, mindenféle ruhában, pont valaki életkora, kinézete, vagy titkos családi állapota keltene közfelháborodást, vagy rosszalló pillantásokat. Pedig nem. Semmiképpen nem ők lennének a legidősebbek, és a kutya nem nézné ki őket. Csak ők, magukat, ok nélkül. És nem merik elengedni magukat, és inkább ki sem mennek.

És aztán mi marad? Mi marad egy harmincas, negyvenes családanyának, vagy családapának, akinek erre igénye lenne (ha egyáltalán tisztában van vele, hogy neki még mindig lenne), önfeledésre, zenés szórakozásra, gőz lefújásra, kikapcsolódásra?  Talán valaki legény- vagy leánybúcsúja, egy-egy lagzi (bár ilyenkor az ember már csak válásokról hall) meg a sport. Az a fajta sporttevékenység, amikor az embert elöntik az endorfinok, és hasonló extázist ér el, mint amikor valaki egy ezres vagy tízezres tömegben a kedvenc számára riszálja magát. Hány embert ismerek, aki rendszeresen így sportol? Nem sokat.

100 éve az asszonyok és férfiak rendszeresen eljártak a bálokba és a faluünnepekbe (ott is volt por), ahol együtt táncoltak, vigadoztak a fiatalokkal. Minden ősi kultúrában a zenés ünnepek (és szinte kivétel nélkül mindig voltak ilyenek), minden generációnak szóltak. Harlemben a jazzklubok tele vannak középkorú és idős feketékkel, és a templomban együtt táncolnak vasárnaponként a gospelre, extázisig. De mi, itt, a saját kultúránkban valamiért kizárjuk magunkat a mainstream zenéből és lehetőségből az önfeledésre. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mihez vezet ez.  Amikor saját örömünk és élvezetünk ízét is elfeledjük, milyenek lesznek a hétköznapok, és az a 40-50 év, ami remélhetőleg hátravan?  Tényleg átveheti-e a férjjel az erkélyen beszélgetés, valóságshow bámulás, a gyerekkel fogócskázás, vagy vasárnapi ebéd főzés annak a helyét, ami univerzális és általános emberi igénynek tűnik?

Néha a ketrec ajtaja hirtelen megnyílik, és mehetnénk valahová, de „már nincsen kedvünk” mert már elfelejtettük, hogy milyenek voltunk, és mit élveztünk azelőtt, hogy a szárnyainkat megvágták és nem tudtunk többé repülni. Ezért inkább azt mondjuk, hogy „öregek vagyunk ehhez”, pedig nem, „por van”, pedig nincs, és „már nem olyan jó, mint volt”, pedig az. Tudom, hogy jó, mert kipróbáltam. Végül találtam valakit, aki képes még fel-le ugrálni buta zenére (amit életemben először hallottam, de tetszett) egy órát vagy kettőt. Aznap nem egy napot öregedtem, hanem tíz évet fiatalodtam.  És a gyerekek? Köszi, jól vannak.

Másutt