Épp most estem túl a magát megerőszakoltnak érző friss anyuka cikkén. Az említett cikket nem óhajtom minősíteni, privát véleményem természetesen van, de erre mindenkinek joga van, ahogy arra is, hogy a saját szemszögéből írja meg a saját élményeit. Ugyanakkor mégiscsak ez a cikk késztetett arra, hogy klaviatúrát ragadjak, mert szöget ütött a fejembe, vajon miért csak olyan írásokat olvasok úton-útfélen, ami a szülést horrorba öltözteti, és azoknak, akik még csak most készülnek erre a fantasztikus élményre, az életkedvét is elveszik, mintsem, hogy a szüléshez való kedvüket meghozza… Ne értsenek félre. A szüléshez való kedvet nem kell meghozni (a magas szinten teljesítendő női princípiumot most hagyjuk), aki saját gyermeket szeretne, és nőnemű, túl kell esnie rajta, és punktum, ezen nemigen lehet vitatkozni, és a béranyákat most hagyjuk ki a témából.

Hogy az interneten csak ilyen történetek fellelhetőek, ennek is oka van, méghozzá az, hogy a normális lefolyású szülésekről a kutya nem ír, hiszen minden rendben volt, minek írni róla. A nagyon komplikált szülésekről sem hiszem, hogy szívesen írnak, hiszen örülnek, hogy túlélték, így maradnak azok a sztorik, melyekben az elvárthoz képest marhára nem arról szólt a dolog, amit a kedves anyuka várt volna, nincs ezzel semmi gond, ám én szeretném hozzátenni, hogy az így, vagy úgy megélt szülések történetei a valós szüléseknek csak kis számát teszik ki, legalábbis a józan ész ezt diktálja, mert hogy is nézne ki az internet, ha tényleg minden anyuka megírná a maga sztoriját, minden bitsarkon összefutnánk egy történettel, és még a varázsa is elveszne. E véleményem ellenére, szeretném leírni én is a történetem – ennyit megérdemel a szülészorvos, a szülésznő, és én is. Meg, mert teljesen más szájízzel fogom leírni a történetet, mint, akiknek a sztoriját eddig olvastam. Szeretnék tehát a trenddel szembe menni, mert én már csak ilyen vagyok, széllel szemben… guggoló.

Az én terhességem leírását igen rövidre fognám, amikor várandós lettem végre, addigra már gyűlöltem minden kismamát, kisgyerekes anyukát, olyan szinten zaklatott a biológiai órám. Soha olyan egészségesnek nem éreztem magam, mint a terhességem alatt, egyetlen rosszullétem sem volt és két pofára zabáltam a citrusféléket, és így éreztem magam még a terhesség vége felé is, amikor a 38-as, vizesedő lábamra már csak a 42-es krokipapucs ment rá, a társasház felújítása miatt a döglesztő 40 fokos augusztusban befóliázott ablakokkal és erkélyajtóval senyvedtünk, mint egy szaunában, és még akkor is, amikor az utolsó 3 hétben elkapott a rejtélyes „terhességi viszketés”, amiről a netnek is csak eldugott szegmensei informálnak, annyival, hogy „létezik”, és ami miatt minden este zink-rázóval tetőtől-talpig bemeszelve mentem aludni, hogy az óramű pontossággal éjjel 1 és 4 között jelentkező, őrjítő viszketést viszonylag ép elmével átvészeljem. (Akinek nem ismerős ez a dolog, annak mondom, a fájás jobb, mint a viszketés, de aggodalomra semmi ok, kibújik a baba, és a viszketés elfelejtve.)

A szülés napján már, fentiek okán, én is igen kínlódtam, de délelőtt még beugrottunk egy ctg-re, amin, szoktam volt mondani, mindenféle aktivitás kb. megegyezett a halott ember EKG-jával, igaz, kissé rozoga  volt a gép is, és vagy kétszer kellett újraindítani. Hogy mit éreztem? Sajnáltam azokat a kedves, elkötelezett embereket, akiknek középkori felszereléssel kell dolgoznia a 2010-es években, amikor már a biorobotika is elérhető opció, és majdhogynem nanorobotok végeznek műtéteket. Ctg letudva, reményeim ellenére nem szülünk, indulás a pénteki nagybevásárlásra. Mérgemben felkutattam egy bábakoktél receptet, és elhatároztam, aznap este meg is iszom. (Mielőtt bárki messzemenő következtetéseket vonna le, hangsúlyoznám, a gyermekem egy nappal a kiírt terminus előtt született, így a bábakoktél hatásossága az én esetemben is nagy kérdés, és egyébként is, mindenki csakis saját felelősségére és a józan ítélőképessége birtokában használja. Az enyém csupa ártalmatlan dolgokból állt, olyat, ami alkoholt, vagy ricinust tartalmaz, soha nem mertem volna, még terhesség nélkül sem bevállalni.)

Így is lett. Éjjel fél egykor kizabáltam a hűtőt, majd pontban kettőkor pukkanó hangra ébredtem. Öt percig mozdulni sem mertem, de amikor mégis, akkor éreztem, hogy elfolyt a magzatvíz. Hadd hangsúlyozzam, nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy azonnal 5 perces fájásaim voltak, majd, mire egy órával később a kórházba értünk, befelé menet már 3 percesek, adatfelvételnél már 2 percesek lettek. Az ügyeletes szülészorvos halálosan nyugodt kérdéseire összeszorított fogakkal sziszegtem, miközben úgy markoltam az íróasztal peremét, hogy kis híján letört, és egy-egy fájásnál le is folytam a székről. Átöltözés (a mai napig mutogatom a gyerekemnek a hálóinget, amiben született, persze cseppet sem érdekli), beöntés (nem ciki, bár én alig értem oda, és röhögtem is magamon, mert, bálnaként, nem tudtam megfordulni, hogy lássam, bokán lőttem-e magam, vagy még időben elértem a fajanszot), szülőszoba – aminek a felszerelése egy darab, talán hatvanas évekbeli rácsos ágy volt. Kedvesen tájékoztattak, miután elhelyezkedtem, hogy a fejtámla rácsa lesz a kapaszkodóm, és valljuk be, nagyon hasznosnak is bizonyult. A fájások már egybefolytak, érzéstelenítés nem volt (nem volt rá idő, mire hatott volna, a gyönyörű gyermekem már kibújt), csak oxigén, amiért néha reménykedve nyúltam, de rájöttem, az is idő- és energiapocsékolás, ha ezzel foglalkozok.

A doki és a szülésznő serényen dolgoztak, és odatették magukat, ahogy kell, pedig én nem fogadtam orvost és nem fizettem senkinek. Kedvesek voltak, biztattak, én pedig igyekeztem szót fogadni, így egész jól együttműködtünk. A könyöklés is csak olyan szempontból volt rossz, hogy alig volt időm levegőért kapkodni két nyomás közt, egyszer kiszakadt belőlem egy velőtrázó ordítás, de a doki felhívta a figyelmem arra, hogy, ha sikítozok, nem lesz időm levegőt venni – igaza volt. Így tehát hajnali 5.45-re túl is voltunk az egészen. Nem volt kellemes, baromira fájt, és azt hittem, ott halok meg, de amikor megláttam a lányomat, értelmet nyert az egész szenvedés. Az egész procedúrában a legfájdalmasabb az volt, mikor az orvos összevarrt. Alapos volt, és örökkévalóságnak tűnt, ahogy a tűvel bököd, akkor megengedtem magamnak a nyafogást, de humorral reagált, és, tudván, hogy az én altestem öltögetése helyett persze alhatna is, vagy válaszolhatott volna alvás hiányában morogva és bunkón, végül is megnyugodtam, jó kezekben vagyok.

A szülést követő napokban sem bántak úgy sem velem, sem a többi anyukával, mint a királylányokkal, őszintén szólva nem is vártam el. Atrocitás nem ért, én sem nyihogtam, ők pedig tették a dolgukat. Volt, hogy az osztályos nővér/szülésznő nem volt a helyén, emiatt például nekem a varratszedés egy nappal később történt meg, viszont azt is tudtam, hogy ha nem a papírhalmok mögött találom, akkor valószínűleg a szülőszobán van – ugyanis egy műszakban nem ritka, hogy egy szülésznő viszi a hátán az osztályt. Hogyan is lehetne emiatt neheztelni rájuk! Egy megjegyzés talált kicsit a tudatomba, de ez az én bajom volt, és jogos volt a nővér/szülésznő részéről: „anyuka, tessék bepakolni a holmiját a szekrénybe”. A cuccaim ugyanis az utazótáskában az ágy alatt tároltam. Betettem ugyan a szekrénybe, de ott sem pakoltam ki belőle. Valamiért az volt a fixa ideám, hogy ha „berendezkedek”, még valami történni fog, ami miatt tovább fogunk maradni, és én inkább indulásra (majdnem) készen vártam ki a negyedik napot. A kicsi lányom gyönyörű és imádnivaló volt, és ma is az, a rooming-in minden percét kiélveztük, legfeljebb látogatók érkezésekor kértem az újszülött osztályt, hogy, amikor már kigyönyörködték magukat benne a rokonok, kicsit vigyázzanak rá, és persze éjjel 11 és hajnali 5 között elvitték a piciket a mamák pihenése érdekében (és persze pocsékul éreztem magam olyankor).

Összefoglalva, szerencsés vagyok, hogy gyorsan lezajlott, hogy semmi komplikáció nem lépett fel, hogy nem vagyok nyihogós típus, hogy… sorolhatnám. Egy rossz szavam sincs a kórházi személyzetre, a körülmények botrányosak, de emelem a kalapom mindegyikük előtt, akik a lehető legtöbbet kihozzák belőle. Külön honorálás nélkül is mindenki profi módon tette a dolgát, még azt ctg-s nővér is meglepődve mosolygott rám, amikor hétfőn meglátott, hiszen két nappal előbb még egyben voltunk, és semmi előjel nem volt.

Végezetül, kiemelten szeretném hangsúlyozni, ami biztosan sokunk véleménye, hogy azt kapunk, amit adunk. Ezt mindenki fordítsa le a maga nyelvére, tovább ragozni nem érdemes. Sok egészséget és boldogságot kívánok minden picinek és a családjuknak!

É.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?