Egy kicsit ugrok az időben. Ott hagytuk abba, hogy megtartanál-e egy Down-szindrómás babát. Először a terhességről írnék még egy kicsit, hátha valakit a jövőben érinteni fog, ezért szeretném ezzel kezdeni a posztot. Mondhatom, hogy a hetedik hónapig alapvetően problémamentes voltam, aztán jött a feketeleves. Az ultrahangon mindig mondták, túl sok a magzatvíz. Nem gondoltam, hogy ez „olyan nagy problémát” fog jelenteni.

Eljött 2013 december 12, amikor közölte velem a doktornőm, hogy most vagy beutal 2014 január 20-ig a kórházba, vagy otthon fekszem, de ezt szó szerint véve. Semmit sem csinálni, csak fürdés és vécé. Hát utóbbit választottam. Az első pár nap maga volt a paradicsom. Az édes semmittevés, lustálkodás. Ó, hát ez szuper másfél hónap lesz – gondoltam  én. Aztán pár nap után már úgy éreztem, nem 24 órából áll a nap, hanem 240 órából. Egyszóval rossz ennyit feküdni folyamatosan. Közben elkezdett iszonyatos méretet ölteni a hasam, mozdulni alig bírtam már. Kínszenvedés volt minden.

A magzatvízzel telt óriás has gyakorlatilag összenyomta minden szervemet. Égett a gyomrom, mindenféle egyéb emésztési probléma, aranyér, folyamatos fulladás és folyamatos jóslók. Férjem csinált mindent itthon, a háztartástól kezdve a gyerek ellátását, vásárlást és még persze ott voltam én is, akit el kellett látni. Hetente mentem be CTG-re taxival, mivel a vezetés szóba sem jöhetett, emelni nem tudtam a lábam, nem hogy vezessek. A CTG-k mindig szép szabályos fájásokat mutattak, a doktornőm azt mondta minden nap ajándék, és napi 5x2 magnézium, akkor talán sikerül bent tartani a 37. hétig, ami nagyon jó lenne. A tervezett császár időpontját 2014. január 14-re tettük. És akkor nézzük a miértet.

Luca azon kívül, hogy Down-szindrómás, az ultrahangon kiderült, hogy double-bubble gyomra van, más néven duodenum atresia, ami annyit jelent, hogy valahol szűkület vagy teljes zár van a gyomrában vagy valahol a bélszakaszban, és így nem tud nyelni magzatvizet, nincsen emésztése és emiatt szaporodik fel a magzatvíz. A másik magzatvíznövelő tényező a két kamra között lévő 2,5 mm-es lyuk, amire a kardiológus azt mondta, egyelőre nem kell vele „foglalkozni”, születés után összenőhet, de mivel keringési probléma, ezért ez is „rátesz egy lapáttal” a vízre. Visszatérve akkor, hogy miért fontos, hogy elérjük a 37. hetet. Azért, mert ahogy megszületik Luca, elviszik műteni a gyomrát, hogy legyen emésztése, és mivel nem fog tudni enni hetekig, így nem mindegy, hogy koraszülött lesz vagy sem, illetve hogy mekkora súllyal születik, amiből tud „leadni”. No, ez volt a felállás 2013 decemberében.

Nem részletezem, de nem volt valami szuper karácsonyunk, se újévünk. Minden napnak örültünk, hogy még egyben vagyunk. A 37. hét határa pont 2013 december 31. volt, aznap nem az újévet ünnepeltük, hanem azt, hogy még egyben vagyok. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert egyrészről örültem, hogy Luca még bent van és fejlődik, másrészről minden nap azt gondoltam, hogy megfulladok, meghalok, annyira „terhes” voltam. Teltek a napok. Lassan. Nagyon lassan. Aztán jött a 2014 január 8. Kicsit később feküdtünk le aludni, olyan fél 11 körül. Ahogy oldalra feküdtem, éreztem, hogy valami folyik. Először azt hittem, pisi (mert ez is előfordult persze), de neeeem, ez folyt tovább és egyre erősebben. Ez a magzatvíz volt. Telefon a doktornőmnek, aki azt mondta, tíz percen belül ott van a kórházban, szépen szedjük össze magunkat, amire beérünk, ott lesz a team, sürgősségi császár. Gyorsan felhívtuk édesanyámat, jöjjön át vigyázni az első kislányunkra. Éjjel fél tizenkettőkor ott is volt, értünk meg a taxi, irány a kórház.

Mire odaértünk, tényleg várt már mindenki, gyors infúzió, spinál. Fél egy… és már indult is a műtét. Éjjel 01.39-kor megszületett Luca 3400 grammal, 52 centivel, 8/9-es Apgarral. A császár szörnyű volt. A magzatvíz mennyisége kb. 8 liter volt (mint később kiderült, ez lehetett több is, mert ami elfolyt itthon, meg amit ott felmostak, és tele volt egy 5 literes vödör meg egy másik félig.) A majdnem kétórás császár után végre én is láthattam Lucát. Amíg engem varrtak, addig Apával volt kint. Vártak engem. Kb. tíz percet lehettünk együtt, már jött is érte a Peter Cerny Alapítvány két munkatársa, akik inkubátorba tették, és már vitték is el az I. számú Gyerekklinikára. Engem meg a kórterembe.Csak annyit tudtunk, hogy hamarosan megműtik, mivel nem várhatnak vele napokat, heteket, hiszen nem tud enni.

Csütörtökön délelőtt műtötték meg Lucát. A műtét jól sikerült, átkerült a PIC-re ahol Apa látogatta. Egy hetet töltött el a PIC-en inkubátorban, infúziót kapott, enni sajnos semmit. Én szombaton hazajöhettem a kórházból, iszonyatosan legyengülve és lefogyva. 93 kilóval mentem be, 76 kilóval jöttem ki. Luca egy hét után átkerül a „sima” csecsemőosztályra, ahol „építik fel” az étkezését. Itt tartunk most 2014 január 18-án. Már kap tejet, tápszert, teát, cukros vizet változó arányban, elindult az emésztése. Aranyos, nyugodt, csendes kislány.

A célom, amiért leírtam ezt a történetet és az előzőt is, hogy ne legyen tabu ez a téma (sem). Tudom, a történetünk nem mindennapi, de legalább annyira különleges kislány Luca, mint amilyen egyedi ez a történet.

„Egyetlen gyerek sem hibás példány egy másik, "jobban fejlődő" gyerekből, hanem tökéletes példány saját magából. Talán másmilyen, mint amilyennek vártuk, de pont olyan amilyennek lennie kell.” (Down Egyesület)