Elérkezett a november, számomra mérföldkő-időpont. Egyrészt tavaly novemberben kezdtünk el 'nagyon' gyereket akarni. Úgy értem, onnantól kezdve vezettem komolyan a naplómat a fertilityfriend alkalmazásban, és tettünk meg mindent, amit a párok meg szoktak tenni.

A másik dolog, ami miatt a november mérföldkő, hogy eredeti terveimben úgy gondoltam, ha nem is jön össze elsőre, azért novemberre már tuti a harmadik trimeszterben leszek. Vannak ilyen izék, szerintem nem csak a meddőséggel kapcsolatban, amikor az ember visszanéz, és úgy érzi, hogy valahol valami félrecsúszott, és ezt mennyire nem így tervezte. Tudom, tudom, hülye vagyok, nem verseny. Jobb napokon nem is izgat, rossz napokon átsuhan rajtam az önsajnálat. Szerencsére amilyen hamar jön, olyan hamar tovább is áll, és amíg ez így marad, addig nincs baj.

 Azért egy pillanatra megállok a naplóval, és visszanézve összefoglalom, hogy mi az, amit eddig megtettem magamért, és mi az, amivel az orvostudomány, vagy legalábbis a tudomány a segítségemre sietett. Bár, végigtekintve a listán, a “sietett” szó egy kicsit ironikus.

 Dolgok, amiket az orvosok illetve az egészségügyi rendszer elérhetővé tett, javasolt, engedélyezett... és amit nem:

  • a nőgyógyász nem küldött haza azzal, hogy tessék még próbálkozni, hanem azonnal hormonprofilt és UH-t csináltatott
  • a hormoneredményeket látva azonnal meddőségi klinikára irányított (és sok sikert kívánt)
  • a meddőségi klinikán pár hét várakozás után kaptam időpontot konzultációra, ami – olvasva a magyar fórumokat – nagyon szép dolog
  • a meddőségi orvos azonnal további vizsgálatokat kért, és azok ismeretében akart kezelési tervet adni, nem pedig "szedjél XY hormont három hónapig, aztán gyere vissza" (ezért is hálás lehetek, bár úgyse lettem volna hajlandó beszedni ezeket látatlanban)
  • a teljes hormoneredmények ismeretében viszont mindenfajta további, feltáró jellegű vizsgálat nélkül hazaküldtek azzal, hogy ezzel nincs mit csinálni, próbálkozzunk és örüljünk a meglévőeknek
  • rálegyintett az orvos a diétára, a lehetséges IR-ra, a vitaminokra, a DHEA-ra, ezek mind semmit nem érnek (muhaha)
  • a családorvosom is hozzátette a magáét, nem volt hajlandó terheléses cukor- és inzulinvizsgálatra küldeni, pedig ő aztán egészen pontosan ismeri a családi és a saját kórtörténetemet, sőt, azzal is sokkolt, hogy az IR-ra nincs mit csinálni (bazzz...) és nincs köze a meddőséghez
  • mindezek ellenére pofavágás nélkül hónapokon át engedélyezték a cikluskövetést, havi 5-10 vérvétellel, ultrahanggal, a biztosító terhére
  • hosszas könyörgésre ugyan, de engedélyezték az átjárhatósági vizsgálatot, és szintén a biztosító terhére elvégezték
  • a javuló eredmények hatására, kérésre ugyan, de engedélyezték és elvégezték az inszeminációkat
  • a lombikos orvost megtalálva végre lett olyan orvosom, aki felírta a DHEA-t, megerősítette a diéta és a vitaminok fontosságát
  • szintén a lombikos orvos küldött el további vizsgálatokra, bár itt már egy kicsit más volt a dolgok állása, hiszen IVF-re készültünk, annak pedig megvan a maga protokollja.

Dolgok, amiket én kutattam fel, olvastam utána, követeltem ki vagy valósítottam meg:

  • azonnal orvoshoz mentem, amikor a 40 napos után egy 19 napos ciklus kezdődött
  • utánaolvastam a hormoneredményeknek, és így esélye sem volt annak, hogy gond nélkül beemeljek egy 29-es FSH értéket (miért nagy szó ez? tessék egy kicsit "szórakozásból" meddőségi fórumokat olvasni, hány olyan nő van, akinek hormonvizsgálat nélkül kezdtek el kezeléseket, vagy azt mondták, hogy az FSH nem számit, szedjen három hónapig fogamzásgátlót és rendben lesz, vagy belevágtak egy durva hormonos stimulálásba 25 feletti FSH értéknél)
  • utánajártam és a saját életritmusomba illesztettem a paleo-diabéteszes diéta számomra optimális verzióját, ma már nyugodtan mondhatom, hogy az életmódváltás megtörtént, a súlyom fixen tartja magát, a közérzetem többnyire kiváló, nem puffadok stb.
  • elkezdtem újra mozogni, sétálni, kocogni, úszni, lépcsőzni
  • külön említem a cukor teljes, a szénhidrát jelentős mértékű kiirtását az étrendemből – ennek már nagyon itt volt az ideje, milyen meglepő, két hónapon belül normalizálódott az éhgyomri cukorszintem
  • millió helyen olvastam utána a vitaminhiány okozta meddőségi problémáknak, és nagyon nem kevés pénzt folyamatosan beleölve a dologba, tolom magamba a vitaminokat (főleg D, E, C vitamin, Q10 és B vitaminokról van szó, és persze a folsav+vas)
  • hosszas rágódás után beszereztem és elkezdtem használni a DHEA-t, ez volt az egyetlen kockázatos dolog,  de azóta már van olyan orvosom, aki javasolja, és felirja nekem ezt a szert, a hatása pedig tagadhatatlan
  • sikerült a magyar protokollból is lecsippentem hasznos dolgot, nevezetesen, hogy inszeminációt nem csinálunk vég nélkül átjárhatósági vizsgálat nélkül (igazából bele se kéne vágni) Nagy harc volt, de végül sikerült elérnem, hogy legyen ilyen kivizsgálásom
  • kerestem egy jó lombikos orvost, aki nem rohan előre ész nélkül, de nem is küldött el azzal, hogy várjunk még a lombikkal
  • megtanultam figyelni, értékelni és elemezni a saját testemben zajló folyamatokat, ami nem kis szó, mivel mint annyi nő a világon, én is úgy voltam vele, hogy egészséges vagyok, a szervezetem jól működik, menstruálok szépen, nem kell ezzel foglalkozni (hááát, pedig....)

Szóval itt tartunk most, illetve itt tartottunk november elején. Nem, még véletlenül sem állítom, hogy az orvosok hülyék, hogy nem értenek a dolgukhoz, hogy találgatnak, vagy hogy lehúzásra játszanak. Főleg, hogy itt a meddőségi kezelés eddig érintett része egy az egyben a biztosításom számlájára ment, volt pár dolog, amit többkörös engedélyezési folyamat után tudtam csak megcsináltatni, de fizetni semmiért nem kellett. Még önrészt sem. A lombikot is fizeti a biztosító, nyáron változtatták meg a szabályokat, addig két egészséges gyerekig mindent fizettek (gyógyszereket persze nem, de a kezeléseket igen), nyár óta két gyereken túl is több mint a költségek 50%-át a biztosító és az állam fizeti.

Viszont visszatekintve abszolút azt a konklúziót kell levonnom, hogy nem először, és egészen biztos vagyok benne, nem utoljára, tulajdonképpen az öngyógyítás valamilyen fajtája folyik. Az orvosoknak egyszerűen nincs ideje, energiája egyéni ügyeket látni, egyéni problémákkal és körülményekkel. Van egy rakat sablon, amit elő tudnak húzni a fiókból, de ha a beteg egyik sablonba se fér bele, akkor így járt. Belepasszírozzák az egyikbe, jobb esetben abba, amelyikből csak egy kicsit lóg ki, és onnantól térdre, imához, hogy semmi jóvátehetetlen nem fog történni, maximum nem javulnak a panaszok. Azt most hagyjuk talán, hogy mennyire voltam én fontos etikai szempontból a hihetetlenül túlzsúfolt rendszerben a három gyerekemmel, mert hajlandó vagyok elvi vitába belemenni arról, hogy a szűkös idő- és energiakereteket elsősorban arra fordítsák, akiknek nincs még egy gyerekük sem. Persze elvileg ugyebár, mert azért azt rossz néven vettem volna, ha erre hivatkozva elzavarnak (vagy tulajdonképpen ez történt?).  De ha már azt mondják, hogy oké, elvállalunk (mert muszáj), akkor azért nem teljesen bírom beemelni, hogy miért nekem kell minden vizsgálatot elemezni, értelmezni, rákérdezni, utána olvasni, vitatkozni (ó igen, ezt nagyon szereti az orvos is, de a betegnek is egy örömmámor ám úgy elindulni az orvoshoz, hogy remeg a keze az idegtől, mert pontosan tudja, hogy itt kérem vitatkozás lészen, nem is kicsi). Hát persze, keressen az ember másik orvost....aha, ahogy azt Móricka elképzeli, azért az a fizetősben sem úgy van, hogy szállok orvosról orvosra, mint az Alzheimeres méhecske, van nekem az A. orvos, és a B. egy second opinion erejéig, onnantól kezdve privátban tessék próbálkozni...

Szóval röviden: sok-sok minden történt az elmúlt egy évben, jó dolgok és rossz dolgok. Megismertem egy pár nagyon kedves, nagyon segítőkész embert, és megismertem olyanokat is, akik nem igazán álltak a szakmájuk csúcsán, vagy egyszerűen csak rohadtul nem voltak motiváltak valóban segíteni. Megismertem magamat is, tudom, hogy baráti és családi támogatással egyedül is fel tudok állni a gödörben, és van energiám és képességem kimászni onnan. Újra megtapasztaltam, hogy az internet egy jó dolog, és a 'nem olvasok utána, mert csak összezavarodom/megijedek’ dolog nekem nagyon nem jön be, és óva intek mindenkit attól, hogy felkészületlenül vágjon bele bármilyen egészségügyi kalandba. Az ördög nem alszik ugyanis, a 100% bizalom olyan luxus, amit manapság már senki nem engedhet meg magának.

Innen indulunk tovább, a következő állomás egy újabb beszélgetés a lombikos orvossal, a hiszteroszkópia eredményével a kezünkben, és reményeink szerint az utolsó látogatás a lombikprogram valódi, tényleges megkezdése előtt.

 

Meni