Tizennégy éves voltam, mikor édesanyám meghalt, mi pedig kettesben maradtunk apuval a családi fészekben. A háztartás újragondolásában segítséget ( a rutintalan tininek és a még ötven sincs özvegy férfinek) leginkább mindenféle lelkes női személyektől kaptunk, akik a lazább ismeretségből hirtelen őrangyalokká léptek elő. Egy idő után szinte komikus volt a komplett vasárnapi ebéddel az éthordóban beállító kedves hölgy, és a rokonszenvét zavartan palástolni próbáló apám játszmája. Az udvarlás végül sikerrel járt, két évvel megözvegyülése után apa és a szintén özvegy, egy kiskorú és egy felnőtt gyerekkel rendelkező asszony egy pár lettek. Így lett egy mostohám, lettem én magam is mostoha, és ismertem meg szép lassan miért is olyan negatív ez a szó.

Az első idők jók voltak, egy szorongós, de jó humorú nő volt édesapám választottja, úgy tűnt, ki fogunk jönni egymással. De tévedtem. Valószínűleg nem én voltam az álomkamasz, de negatív irányba sem lógtam ki a sorból. Viszont sosem volt erős oldalam a konfliktusok nyílt felvállalása, átbeszélése, főleg ha én ereztem sértve magam. Ha bajom volt, szép csendben duzzogtam, vagy puffogtam magamban. (Hogy miért nem alakult ki stratégiám a saját érdekeim képviselésére, megint más téma, máig küzdök vele.)

Rövid idő alatt produkáltunk minden hibát, ami egy ilyen együttélésből származhat. Apu élettársa nem érezte magát feljogosítva a nevelésemre, vagy utasítások, kérések megfogalmazására, én viszont nem voltam gondolatolvasó. Így ha ő azt várta, x otthoni feladatban majd segítek/megcsinálom/az én dolgom, várhatott akármeddig: mivel nem szólt, nem jöttem rá, hogy vár tőlem valamit. Azért természetesen megsértődött, és puffogott magában, amit én undok és konfliktuskerülő kamaszként úgy reagáltam le, hogy ha baja van, szóljon, ha nem nekem mondja a mondókáját, akkor az engem ugyan nem érint. Persze a ráutaló magatartás megvolt, például hamar rájöttem, hogy ha tiszta ruhát akarok, akkor nekiállok magamra mosni. Ez úgy nézett ki, hogy ő mosott a fiára, magára, meg apámra, az én ruháimat meg hanyagolta. Hétvégente meg én is bedobtam a cuccom a mosógépbe és tettem, amit kell. Egy árva zokszó nélkül, belül azonban pocsék érzésekkel küzdve.

Felnőttként persze tudom, hogy ott, az első alkalomkor kellett volna szólni, tisztázni, megbeszélni, ki mit vár a másiktól, de ez elmaradt. Eredménye egy csöndes hidegháború lett, ami elhúzódott évekig, míg egy nagyon kényes ügyben sértettségemben fellázadtam, és kenyértörésre vittem a dolgot: megmondtam addig csendesen tűrő apukámnak, hogy tőlem élhet ezzel az asszonnyal, csak nekem ne kelljen többet egy fedél alatt élni vele. Ezután ők átköltöztek a hölgy lakásába, én pedig maradtam (már felnőtt kenyérkeresőként) a családi házunkban. Azóta is meg vagyok győződve róla, hogy két felnőtt, önálló háztartást vezetni képes nő közös háztartásban nem más, mint időzített bomba.

Az évek során volt alkalmam végignézni azt is, milyen viszonyt alakított ki apukám a mostohafiával, és az időközben újraházasodott testvérem a felesége gyerekével. Elszomorító volt, hogy mindkét helyen azt láttam, hogy a férfiak nem cicóznak, szólnak, rászólnak, beszólnak a mostohagyereknek, és ezt mindkét érintett anya eltűrte, nem védték meg nyíltan a saját gyereküket az élettárssal szemben. Ezt sosem értettem, nem tudtam mire vélni, hogy így elásták magukban az anyatigrist. Sokszor már nekem nyílt a zsebemben a bicska, és védtem meg mostohaöcsémet az igazságtalan bírálattal szemben. Persze a sors humora angolosan fanyar, a férfi, aki egy kellemes nyári epizódnak indult az életemben, és végül a férjem lett, egy elvált, kisgyerekes apa.

Közös barátok révén ismertük meg egymást, és mire meggondolhattam volna magam, hogy biztosan tudok-e kezelni egy ilyen helyzetet, már elsodortak az érzelmek. Félreértés ne essék, mikor megismerkedtünk, már másfél éve nem volt házas, nem én voltam a válóok. Legalább ez a bonyodalom kimaradt az életünkből. Párom az akkor még óvodás gyermekével elég intenzíven tartotta a kapcsolatot: heti három nap, két ottalvással, hétvégén és hét közben, rugalmasan egyeztetve az exszel. Kicsit bajban voltam, mert egyrészt sosem voltam egy minden gyerektől elolvadós típus, másrészt sokkal szigorúbb és következetesebb nevelést kaptam kiskoromban, mint amit az életembe készen bekerült kislány. Nagyon nagy belső konfliktusokat okozott nekem az az ezer dolog, amiért folyton szóltam volna, de nem tettem, mert még az a tíz is sok volt, amit nem bírtam ki. Olyan „őrületes” gondokat fedeztem fel egy négyéves gyereknél, mint pl: önálló öltözés, vetkőzés, válogatós nemevés, folytonos vibráló pörgés, állandó, másokra tekintet nélküli folytonos kotyogás, alkalmi süketséggel párosulva, és még sorolhatnám. Most így összeszedve, sok év távolából, két saját gyerekkel egyértelmű: minden ilyen korú gyerek hasonló (vérmérséklettől függ persze) csak változó, kit hogy nevelnek. Én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy neveljek, heti háromnapos pótanyaként (vagy még az se, hisz van édesanyja, szóval heti háromnapos asszisztáló bébiszitterként) semmi jogalapom nem volt arra, hogy beledumáljak a gyerek életébe. Apuka persze nem akarta a lányával töltött időt a gyereknevelés árnyoldalaival csúfítani, maradt tehát az anyukától kapott laza neveléssel egy energiabomba a háztartásunkban.

Az évek teltek, én pedig mivel úgy éreztem (az édesanya kifejezett kérése is volt) hogy szólási jogom nulla, kerülőúthoz folyamodtam. Ha valamit el akartam érni a gyereknél, szóltam az apjának, nehogy baj legyen abból, hogy én mondtam. Pl. szívem szólj már neki hogy: fésülködjön, egyen, feküdjön, halkítson, mérsékelje a kupit a szobájában, stb.

A kör bezárult. Saját pocsék mostohagyerek tapasztalataimat csak annyira bírtam hasznosítani, hogy jeleztem, amit akarok, még ha futárral is. Alig valamivel lettem jobb mostoha, mint akitől megtanultam, hogy hogyan nem kéne ezt csinálni.

Azóta férjem lánya felnőtt, néhány év múlva talán saját családja lesz. Kapcsolatunk udvariasan barátságos, de sosem volt, és sosem lesz szeretetteli, bizalmas. Ez rajtam múlt, nem máson. Egy dolog vigasztal, ha egyszer ő is egy mozaikcsalád felnőtt szerepébe csöppen, talán jobban oldja majd meg, mint én. Hisz itt vagyok neki: elrettentő példának.

Tanulság a most hasonló cipőbe lépőknek? Türelem, kommunikáció és önmérséklet. Más gyereke sose lesz a mi gyerekünk. Ha nehéz is, de el kell fogadni, ha más a neveltetése, nem úgy, vagy nem azt kapja, ami szerintünk a legjobb/helyesebb. Számomra a közös gyerek érkezése, és nevelése során szerzett tapasztalatok is sok felismerést eredményeztek, de addigra már a türelmetlenségemmel elrontottam az alapokat, késő volt. Ha valaki tud egy win-win történetet, szívesen hallgatom, mert a mozaik műfaj kompromisszumai mellett ez nem tűnik könnyen elérhetőnek.

Prücsök