Már legalább egy éve készülök leírni az én történetemet, nem is nyilvánosságra vágyom annyira, mint inkább arra, hogy a magamból kiírás majd terápiás jelleggel hat, és ez majd jó lesz nekem. Mindenképp jobb, mint ami most van.

Második gyermekem születését vártuk. Az első sem volt sétagalopp, hosszú fájdalmas vajúdás, de végül is különösebb probléma nélkül megszületett. Nekem azt is sok idő volt kiheverni, első gyerek, tapasztalatlanság, ijedtség, elvárások, senkinek nem tudtam megfelelni, magamnak meg még annyira sem. Tehát a gyermekágy sem volt rózsaszínnel vakolva. De természetesen ezek ellenére is nagyon vágytam a tesóra – apjuk is – így természetes volt, hogy ha elérkezettnek tartjuk az idejét, hát nekilátunk.

Mindenféle egyéb okok miatt, ez csak 4 évvel a fiam születése után jött el. Összeszerelmeskedtük a hugit, akit nagy reményekkel és boldogsággal vártunk, miként az írva vagyon. Ahogy közeledett a szülés, úgy vettem észre, hogy amíg az első terhességnél az volt rossz, hogy a tapasztalatlanságom miatt feltett kérdésekért idegesítő és terhes voltam az egészségügy számára, addig a második terhesség alatt mindenki strapabíró veteránnak kezel, aki mindent tud, kétségei, félelmei, fájdalmai pedig elvárásos és elhatározásos alapon nincsenek. Pedig hát voltak. Másmilyen volt a terhesség is, én pedig már rendelkeztem egy szülésélménnyel, ami nem volt egy jó élmény, ahogy pedig közeledett a szülés ideje, ez az élmény mumusként trónolt a tarkómon és onnan sugdosott a fülembe válogatott dolgokat.

Nem volt az sem túl jó, hogy elvesztettem a bizalmamat a választott orvosomban. Valahogy olyan volt, mint aki már marhára unja a munkáját, vagy fáradt, vagy már túl gazdag ahhoz, hogy odafigyeléssel forduljon a betegek felé. A kérdésekre elviccelte a válaszokat, az említett aggodalmaimra legyintéssel felelt, és egyébként is, a második már pikk-pakk megvan, 5 perc alatt lerendezte a terhes gondozást is. De finishben úgy éreztem felelőtlenség lenne váltani.

Volt választott szülésznőnk is, akivel a fiunk született, és akivel az én nőgyógyászom nagyon szívesen dolgozott. (Természetesen előre megbeszélt ellenszolgáltatás fejében.) Tehát, minden megvolt, így úgy éreztem nem illik, hogy kétségeim legyenek, mert ugye másnak ez sincs, és ugye a természet amúgy is megoldja. De nem működöm előírásosan, ezt be kell látnom. Az utolsó hónapban már minden vizsgálatnál kézzel tágította a méhszájamat a nőgyógyász, ami brutálisan fájt, az utolsó vizsgálatoknál, pedig ujja hegyével pedzegette a magzatburkot, háta megreped. Én pedig egyre rosszabbul viseltem, hogy tudtam, hogy ha vizsgálat jön, akkor alig bírok majd hazamenni. Mikor szóvá tettem, az volt a válasz, hogy bízzam oda, tudja mit csinál.

Eljött a kiírt dátum, de a lányom nem akart megszületni. Jött a folyamatos ctg-re járás, és a fenyegetés, hogy ha ez sokáig eltart, akkor előírás szerint be kell feküdni a kórházba és megindítják a szülést. Én pedig biztos voltam benne, hogy van még idő. Magzatvíz tiszta, méhlepény ép, magzatmozgás aktív. De jött az ominózus hétvége, amikor be kellett vonulnom, orvosom amúgy is ügyeletes volt, és azt mondta, hogy ha akkor úgyis bent van, hát szüljünk meg. Elvégre jobb kint mint bent.

Ott lebegett a fejem felett, az is, hogy ha bevonulok a kórházba, akkor fiam itt marad nélkülem, amit biztosan nehezen visel majd (mint minden 4 éves) tehát, vele sem tehetem meg, hogy sokáig, főleg előre meghatározatlan ideig elmegyek. Mindenki pumpolt, hogy legyünk rajta túl, mintha olyan könnyű és egyszerű dolog volna, továbbá nekik ügye könnyű, elvégre én szülök. Jött persze a felajánlás, hogy saját felelősségre eljöhetek haza és akkor majd jön, amikor jön, de ehhez nem voltam elég magabiztos és bátor.

Tehát bevonultam a kórházba reggel 10-kor. Már az első vizsgálatnál újra tágítgatni kezdett és babrálta a magzatburkot, ezt nagyjából 45 percenként óránként ismételgette, közben időnként ctg-re kapcsoltak, de semmi nem változott, csak én lettem egyre beborultabb állapotban a sok fájdalomtól, biztosan tudva, hogy ennél már csak sokkal szarabb lesz. Délután felvittek a vajúdóba, ahol vattára oxitocint tett a nőgyógyász, amit fel kellett dugnom az orromba és megint ctg-re kapcsolt. Közben behívatta a szülésznőt is a kórházba. Az oxitocin migrént csinált, mást nem.

Estefelé bevittek a szülőszobára, addigra apjuk is bejöhetett hozzám, burkot repesztettek, beöntést is kaptam, és megkezdődött az amitől féltem, végeláthatatlan fájdalom. A fájásaim nem voltak a folyamathoz jók, és járkálás közben pedig beékelődött a baba feje, nem tágította annyira a méhszájamat. Azt mondta a szülésznő, hogy feküdjek oldalt, akkor az hatékonyabb. Biztos az volt, de közben remegtem, mint a nyárfalevél és egy percet sem tudtam pihenni, mert nem voltak a fájások közt szünetek.

Tudtam, hogy ebben annyira el fogok fáradni, hogy nem fogok tudni nyomni majd, ha arra kerül végre a sor. Néha jött az orvos vagy a szülésznő, mondták, hogy szóljak, ha jön a fájás, akkor akarnak megvizsgálni. Hát, ezt kb ellenségemnek sem kívánom. Mikor már nagyon a végemet jártam, kértem a szülésznőt, hogy maradjon velem, mert akkor könnyebb összpontosítanom, nem uralkodik el rajtam a fájdalom-félelem bénító kombója, erre pedig csak az volt a válasza, hogy a szülésznőnek nem dolga a vajúdási szakaszt végigkísérni, és kiment. Kaptam újabb oxit, meg nospát, meg ctg-t és végre valamikor azt mondták, hogy most már meg lehet próbálni kinyomni a babát. Mondta a szülésznő, hogy ha érzem, hogy jön a fájás, nyomjak.

De fájás nem jött, fájni fájt, de olyan amit hasznosíthattam volna nem jött. Nagyon megijedtem, hogy mi lesz a kicsivel, így izomból próbáltam dolgozni. Lassan ment és semmi katartikus nem volt benne. Mikor kibukkant csak zihálni tudtam. A méhlepény tejesen egészséges volt, és nem volt meszes. Varrni nem kellett, így azt legalább megúsztam. Másnap mikor bejött hozzám a nőgyógyász, kedvesen kérdezgette, hogy miért álltam annyira ellent, nem kellett volna pszichésen visszatartani azt a gyereket, el kellett volna engedni a szülést, mint egy selyemsálat. Izé, erre nem tudtam érdemben felelni. Biztos az én hibám is, hogy így hagytam magam legyűrni a mindenek által, de igazán jó lett volna, ha valaki megáll és elvárások helyett kicsit segít és támogat. Észreveszi a kétségeket, meghallja azokat és nem legyint rájuk. Így kicsit úgy érzem magam, mint aki erőszak áldozata lett.

A kicsi lányunk egészséges jó baba és remélem, hogy minden kutatási eredmény ellenére neki nem volt ilyen kiakasztó élmény megszületni. Neki majd másként mesélem el, azt hiszem, azt emelem majd ki, hogy Apukája tartotta a lábamat, hogy nekem könnyebb legyen, és hogy életében először ő mondta ki a nevét, mikor kérdezte a csecsemős nővér, hogy mit írjon a papírra és elmondom, hogy a kedvéért újra végigcsinálnám, akár így is.

(sajnos lemaradt az aláírás - kérlek kedves posztoló, ha erre jársz, pótold...)

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?