És végre megérkezett másodszor is a gólya. Első szülésemről itt írtam.

2014. 03. 22. szombat

Olyan rossz hangulatban ébredtem, és olyan rosszul aludtam, hogy legszívesebben egész nap bőgtem volna. Valami arra késztetett, hogy nagyon sürgető lenne egy nagy generált végeznem magamon. az epilálástól a szemöldökszedésig, hajmosás, és ami csak erőmből telik. Pánikszerűen pakoltam ki a kórházi csomagot a nap folyamán háromszor is. A homlokomon pedig megjelentek a terhességi foltok, és ami kétségbeejtő volt, hogy az orrom akkora lett, mint egy vizes uborka.

Mivel az előző ctg utáni vizitnél is magas volt a vérnyomásom, és már párszor említettem az orvosomnak, hogy nem akaródzik normalizálódni, így felhívta a figyelmem rá, hogy onnantól napi háromszor vérnyomásmérés, és amennyiben 140 felé megy, telefonáljak, de ha 150-nél magasabb, telefonálás nélkül azonnal irány a kórház. Minden alkalommal, amikor mértem, éppen hogy meghaladta a 140-et, de nem okozott panaszt, leszámítva azt az enyhe fejfájást, de annak tudtam be, hogy elhagytam a  kávét, hogy ezzel is tegyek a vérnyomásom normalizálása érdekében.

2014. 03. 23. vasárnap

Reggel iszonyatos fejgörccsel keltem. Az első utam a vérnyomásmérőhöz vezetett, mert rosszat sejtettem. Nyertem. 159/93. Ennek fele sem tréfa, legszívesebben ittam volna két bögre kávét. Ezért kértem az én drága férjem, hogy készítsen nekem egyet, de mivel látta, hogy előtte éppen mit csináltam, és igencsak elsápadtam, megkérdezte, hogy mennyi?
Kicsit görbülő szájjal elrebegtem legnagyobb „csúcsteljesítményemet”.
- „Normális vagy? És erre akarsz te kávét inni? Megyünk a kórházba!”
Megálljt intettem, és elkezdtem a kórház telefonszámát keresgélni. Felhívtam a szülészetet, ahol amikor végighallgattak, csak annyit mondott a nővér, hogy :  - „Jó, akkor azonnal induljanak a csomagokkal.” Na, ekkor estem teljesen pánikba! El is tört a mécses. Alig tudtam felöltözni.

A kisfiamnak elkezdtem mondani, hogy most akkor bemegyünk a kórházba, Ő bemegy a mamához, és anyuci pocakjából kiveszik Ádámot, mert már nem érzi odabent jól magát. Először egy kis ijedelmet láttam rajta, de mikor megölelgettem, és mondtam neki, hogy nagyon jó, hogy most már kiveszik, mert legalább megismerkedhetünk vele, és most már meg is tudja majd puszilgatni az ő kis testvérét.
Felöltözött, és segített pakolni, egy szó nélkül, mert látta, hogy ennek fele sem tréfa.

Az úton énekeltük az Erdő, erdő, erdő-t, és csak azt vettem észre, hogy minden szónál majd’ megfulladok, de nem akartam, hogy Robika azt higgye, hogy baj van. Ezért kitartóan trilláztunk.
Beadtuk mamához, és még jobban pánikba esetem. Minden rendben lesz? Tud majd aludni mamánál? Eszik majd rendesen? Hogy fog hajazni? Ugye nem fog az új hely miatt bepisilni? (Nem szeretném, ha mama rosszul reagálná le.)

Amíg ezeket végiggondoltam, és nyeltem vissza a könnyeim, addigra oda is értünk, és már nem volt időm annyit gondolkodni. A folyosón éppen belénk botlott az orvosunk. Mosolyogva üdvözölt, és mondta, hogy bejött egy varratszedésre, és kérdezte, hogy mi újság. Mikor mondtam, hogy nem éppen a normális intervallumban van a vérnyomásom, akkor már látszott, hogy sejti, hogy nem csak egy varratszedésre marad.

Vérnyomásmérés, vizeletfehérje ellenőrzés, vérvétel. Betegfelvétel. Anyuka vegyen magához egy hálóinget, egy bugyit, egy törölközőt, és vécépapírt. Foglaljak helyet, mert amíg elkészülnek a labor eredmények, készítenek egy ctg-t, hogy megnézhessék, hogy Ádámmal minden rendben van-e. Ctg tökéletes, vérkép is majdnem tökéletes, hála égnek nem toxémia. Viszont a vérnyomás még mindig az egekben. Vérnyomás csökkentő „két puff”. Tíz perc, és még így is 145. A doktor úr közölte, hogy akkor nem a 39. héten lesz a császár, hanem most, a 37+6. napon. Most még nincs gond, de lehet, hogy két-három nap múlva már lenne, és ezt ő inkább nem várná meg. Apuka kezdjen beöltözni. 
Kicsit ideges lettem, most kezdtem felfogni, hogy nem is olyan sokára már tényleg négyen leszünk. NÉGYEN!

Jó, akkor most jön egy kis kellemetlen rész. Beöntés. Menjek be a zuhanyzóba, tartsam tíz percig, aztán mindent bele. Majd zuhanyozzak le nyugodtan. Nyugodtan?! Köszönöm szépen! A zuhany alatt olyan remegés jött rám, hogy nem mertem kijönni, nehogy ráhozzam a frász a szerelmemre. Zuhanyoztam tovább, igyekeztem magam nyugtatni. Bevezettek minket a hármas számú vajúdóba.
(A mi életünkben nagy jelentősége van a hármas számnak.) Vetkőzzek le és feküdjek fel. Bekötik az infúziót. Igyam meg a keserű löttyöt. Aneszteziológus (akivel éppen holnap lett volna randim) jött, mesélt egyet, papír orrom alá, legyek olyan szíves kézjegyemmel ellátni, hogy felfogtam a mese lényegét.

Mindenki el. Csak ketten maradtunk Szerelmemmel, akivel éppen előtte közölték, hogy nem jöhet be a műtőbe, mert itt nem engedik. Kicsit szomorú lett, hát még én! Ott ült az ajtóban a széken, mint akitől épp elvenni készülnek valamit, olyan idegesnek látszott, én meg igyekeztem mosolyogni, ne lássa már rajtam a csalódottságot és a pánikot. Mondtam is neki, hogy idejöhetne hozzám, és megfoghatná a kezem, sőt, adhatna is egy puszit. Nem lesz semmi gond! Csak egy pár perc múlva már négyen alkotjuk a családot. Félszegen kérdezte, hogy szerintem szabad? Hát hogyne lenne szabad! Kötelező!

Műtősfiú jön. Leveszi rólam a zöld lepedőt, és segít felállni. Körém tekeri a lepedőt, hogy át tudjak sétálni a vajúdóból a szemközti műtőbe. Felültet a műtőasztalra, és már mellettem is van az aneszteziológus, aki már ecseteli is az elkövetkező percek eseményeit. Ülök ott a beöltözött emberek között egy szál fáslival a lábamon, anyaszült meztelen. Úgy érzem magam, mint egy hentespultban, kiszolgáltatottan, kellemetlenül. Megkapom gerincbe a szurikát, vesztemre láttam a tűt (nem csodálom, hogy a barátnőm annak idején rosszul lett a látványától). Lefektetnek. Mondják, hogy itt zsibbadni fog, ott melegem lesz. De azt nem mondják, hogy össze-vissza fog kalimpálni a szívem, és remegni fogok, mint a kocsonya, és el is sírom magam. Az anesztes kérdőn néz, és tudakolja, hogy mi a baj.

Sorolom: cseng a fülem, fekete pöttyöket látok, majd’ kiugrik a szívem a helyéről, és félek, hogy valami nem oké odabent a magas vérnyomásom miatt. Nyugtatóan cseng a hangja, csak az epidurálás mellékhatásait érzem, nem lesz semmi baj, hamarosan megpuszilgathatom a kisfiamat.
Szurkálás. Kérdezik, hogy érzem-e. Tompán. Akkor várnak még egy percet. Szurkálás. Ismételt kérdés. Már nem érzem, csak valami fura bizsergés. Ezt követően érzem, hogy végighúzzák a szikét a hasamon. Aztán bent kotorásznak, feszegetnek. Elképesztően bizarr érzés. Furcsa, hogy ezekről hogy elfelejtkeztem. Megint csak a kiszolgáltatottság. Nem baj. Remélem, hogy minél hamarabb hallom az éles sírást, ami a méltatlankodás hangja legifjabb családtagunktól, hogy „leengedték a fürdővizét”.

Aztán végre tényleg meghallom, olyan hangosan sír, hogy megint elerednek a könnyeim. Egy pillanatra megmutatják, és már viszik is mérni, fürdetni.  

2014. 03. 23-án 12:53 perckor 3760 grammal és 56cm-el világra jött Nagy Ádám.

Pár perc elteltével (óráknak tűnt) amíg engem varrtak, apuka figyelemmel kísérhette, hogy a legkisebb fiunkat hogyan fürdetik le, mérik meg, és öltöztetik fel. Azután duruzsolhatott neki, hogy megnyugodjon, mire újra az anyukájához viszik egy pár puszira. Én még mindig a műtőasztalon feszegetve-taszigálva, stoppolásra várva feküdtem, megint reszkettem, vagy azért, mert fáztam, vagy a gyógyszerek együttes hatása miatt. Végre visszahozták Ádikát. Közölték a paramétereit, nekem potyogtak a könnyeim, és ő elcsendesedett, ahogy meghallotta, hogy beszélek hozzá. Persze megint sírva mondogatta, hogy édes kisfiam! És tudtam, hogy minden rendben lesz. Van bennem elég szeretet ahhoz, hogy mind a két fiunkat egyformán imádjam! Azon járt a fejem, hogy milyen jó lenne, ha Robika is itt lehetne, és ő is részese lehetne ennek a pillanatnak. 

Kisverus