Lombiknaplónkban Virgili nyíltan és részletesen ír párja herebiopsziájáról a kórházi felvételtől a lebegő zöld takarón és az altatás utáni emlékezetzavaron keresztül a professzor jacuzzi-problémájáig. Kiderül az is, hogy a boríték sem garancia a jó eredmény közlésére.

A legtöbb ember életében nem jön el az a pont, hogy örüljön annak, mikor egy recsegő hangú andrológus professzor közli a herebiopszia tarifáját. Nekünk eljött. Azt jelentette ugyanis, hogy ha találnak a bioptrátumban érett, vagy fejlődő spermát, akkor lehetséges a lombik. A spermium érettségét a Johnsen-skálán mérik, egytől tízig. Ideális esetben a tízes, teljesen kifejlett spermium jut ki a nagyvilágba, lombikot hetes érettségűtől végeznek.

Na, hát aki herebiopszia előtt áll, vagy a párja, annak nem ajánlom, hogy utánanézzen, miből áll a műtét. És ezt a bekezdést is ugorja át gyorsan! Ghostmannek altatásban történt a dolog, lévén, hogy olyan alacsony a fájdalomküszöbe, hogy sikítva menekül egy pattanáskinyomás elől is. És eddig még nem sikerült elkapnom e célból. A herebiopszia konyhanyelven azt jelenti, hogy műtéti eljárás során kimetszenek egy (vagy több) gombostűfejnyi szövetet a heréből. Általában mindkét oldalról vesznek, több helyről, mert teljesen eltérő állomány lehet a két herében, illetve egy herén belül is változhat.

A műtét a MÁV kórházban történt, ezért mellkasröntgenre és EKG-ra is oda kellett menni. A kórházban elképesztően kedves és szolgálatkész mindenki, amiből már sejtenünk kellett volna, hogy meglesz még ennek a böjtje. Az urológiai osztályon végzik az andrológiai műtéteket is, ahol a nővérkék egyszerűen tündérek és segítőkészek. És végtelen türelemmel kerülgettek engem 3 napon keresztül, mert reggel nyolctól este nyolcig ott ültem és nem hagytam egy percre sem pihenni szegény Ghostmant. Pedig bepakolt egy csomó könyvet, meg rejtvényt, azzal a felkiáltással, hogy végre lesz egy kis ideje olvasgatni... Szegény nem sejtette, hogy a nyakán fogok ülni három napon keresztül.

Már előző nap be kellett feküdni, ugyan tennivaló még nem volt semmi. Kockapókereztünk, meg unóztunk a társalgóban. Nyolckor aztán nem volt mese, haza kellett mennem. Másnap reggel kilencre volt kiírva a műtét. Nyolckor már ott voltam, így még sikerült elkapnom, ahogy kissé bedrogozva felfekszik a hordágyra. A műtősfiú volt olyan jófej, hogy mondta, hogy elkísérhetem a műtőig, ha szeretném. Végtelen labirintusrendszeren tolta keresztül a hordágyat, orvosra váró betegek között, tök meztelenül, csak egy vékony zöld takaróval betakarva. Mentségére legyen mondva, hogy becsületesen betürködte a zöld takarót Ghosman alá, nehogy lebegjen. A műtőhöz érve érzékeny búcsút vettük, és eltűnt a szemem elől.

Innentől kezdve egy órás fel-alá járkálás következett részemről. Végigtelefonáltam Ghostman szüleit, az én szüleimet, testvéreket, telefonos segítséget kértem egészségügyben dolgozó édesapámtól, tudniillik, hogy mennyi jattot illik adni a műtősfiúnak? Fél óra múlva megérkezett a professzor úr. Azt hiszem, a „megérkezett” szó nem írja le kellőképpen a jelenséget, amit ez az igen tiszteletreméltó, ámbár cseppet sem szerény tudós férfiú képvisel. A megfelelő kifejezés azt hiszem, a „bevonult”. Ekkor újabb telefondömping következett, egyszerűen úgy éreztem, hogy kötelességem minden közelről és kevésbé közelről érintett embertársamat folyamatosan tájékoztatni a történésekről. Ha tehettem volna, azt hiszem, bemegyek a műtőbe és tíz centiről felügyelem a professzor minden egyes mozdulatát. Cirka húsz perc múlva a prof már sietősen távozott is, olyannyira, hogy köszönésemet sem volt ideje fogadni, neadjisten viszonozni. Matematikában tőlem jártasabb egyének megerősítését várom a következő egyenlet megoldására: ha a professzor húsz perc alatt két előkészített betegen végzi el a herebiopsziát, hetente egy nap operál nonstop, és egy betegtől 20-25 ezer forintot kap, akkor vajon hány hét alatt gyűlik össze a jacuzzira való?

Körülbelül egy órával azután, hogy Ghostmant elnyelte a hatalmas műtőajtó, értelmét vesztette a jattra vonatkozó telefonos segítségkérésem, ugyanis egy másik műtős hozta ki, aki pont leszarta, hogy hogy lebeg az a bizonyos zöld takaró a labirintuson keresztülszáguldva, és bizony nem egyszer csak a kiváló reflexeimnek volt köszönhető, hogy nem tárult a MÁV kórház unottan várakozó közönsége elé Ghostman egyébként cseppet sem szégyellnivaló.. khm.. műtéti hege.

Altatásból ébredező életem párja szemében őszinte gyermeki csodálkozással pislogott rám, majd első mondtata a következő volt: „Szia, Virgili, hát te meg mit keresel itt?’. Majd ez volt a második, harmadik és a negyedik mondata is. Az altatónak ugyanis van egy olyan hatása, hogy ha idő előtt felébresztjük az alvót, reagál ugyan, de nem fog rá emlékezni. Így történhetett az, hogy a nap folyamán ötször végighallgattam Ghostman beszámolóját a műtőben történtekről, ötször nevettem, amikor elmesélte, hogy a műtősfiúk vicceskedve kérdezték tőle, hogy magát hozták-e amputálásra? És szintén ötször biztosítottam afelől, hogy mindenkivel beszéltem és mindenkinek beszámoltam a fejleményekről. Félig kómásan biztosította a nővérkéket arról, hogy kérjenek bármit, ő jófiú lesz és teljesíti, és nyugodtan forduljanak hozzá bármilyen kéréssel (pl. ”Emelje meg a bal lábát egy picit, kedveském!”).

A következő 12 órában szigorúan feküdnie kellett, moccania sem volt szabad. De ami ettől is rosszabb volt: a reggelis nővérke szigorúan megtiltotta a táplálkozás minden formáját. Ebben a kérdésben egyébként a megoszlott a kórházi személyzet véleménye: ahány nővérkét vagy orvost kérdeztünk, annyiféle választ kaptunk. Végülis a koplalást is túlélte, és a neheze csak ezután következett. A bioptrátum egy részét ugyanis a prof ott helyben megvizsgálta, érett spermát keresve benne, és a zárójelentéssel együtt várhattuk, hogy hírt kapunk. A részletes szövettanra két hetet kell várni. Igen nehezen akart eljönni a harmadik nap vége. A borítékot és egymás kezét szorongatva fél fenékkel ültünk a prof bőrkanapéján, vártuk az ítéletet, míg a prof a szomszéd szobában ordítozott a jacuzziszállítókkal, akik nem megfelelő alakú/méretű/színű terméket szállítottak. Felháborodása érthető, valljuk be. Ki ne lenne kiakadva a helyében?! Jelen pillanatban azonban az átvert és kijátszott reménybeli jacuzzi-tulajdonosok iránti együttérzésem rohamosan csökkenni kezdett.

Mivel a jacuzziszállítók kioktatása semelyik éghajlati övben nem tart örökké, előbb-utóbb mi is sorra kerültünk a prof napirendjében, így lehetősége adódott sajnálattal közölni bla bla, de köszöni, hogy így is gondoltunk a fizetségre – ez volt a végszó, majd gyakorlott mozdulattal zsebre vágta a borítékot. Mi pedig irodájából kifelé jövet egyenesen belecsúsztunk a soron következő hullámvölgybe, de ez már szinte nem is volt szokatlan.

Virgili