Tizennégy éves koromban ismerkedtem meg a volt férjemmel. Akkor még azt hittem, ez örök szerelem lesz. Tévedtem. 2013-ban terhes lettem. Ekkor 16 éves voltam, tudom, fiatal nagyon. A párom ekkor 36 volt. Elküldött abortuszra, de én az utolsó pillanatban leugrottam az ágyról, és azt mondtam: ez a baba megmarad. Minden rendben is volt, de sajnos a 16. héten elkezdtem vérezni nagyon. Bementünk azonnal a kórházba, ahol kiderült, hogy a babám meghalt. Ekkor depressziós lettem. Nem akartam enni, inni, senkit látni.
Telt-múlt az idő, a párommal megromlott a kapcsolatunk, így eldöntöttük, hogy legyen vége. Elköltöztem tőle, viszont észrevettem, hogy három hete késik. Elmentem nődokihoz, aki azt mondta, meg fog jönni, nincs semmi baj. Aztán két hét múlva újra visszamentem, ő pedig megállapította, hogy terhes vagyok. Nagyon örültem! A kapcsolatom hiába halt meg, szóltam a volt páromnak, hogy azért tudjon róla. Azonnal abortuszra küldött, amit persze nem vállaltam.
Szépen rendben ment a terhességem egészen a 20. hétig, amikor nagyon elkezdett fájni a hasam, és rendszeresen keményedtem. Elmentem nődokihoz, aki megállapította, hogy egyujjnyira nyitva vagyok, szigorú pihenés. Pihentem sokat, minden rendben is volt, de 2014 szeptember 9-én éreztem, hogy valami nincs rendben, nekem megy a hasam. Ez volt 07:00-kor. Mindegy, azért gondoltam, elkísérem a húgomat a suliba, biztos csak elrontottam a gyomrom. Hazaértem, szóltam anyumnak meg a mamámnak, hogy rettenetesen fáj, keményedik és megy a hasam. Nyugtattak, hogy nem lesz baj. Féltem. Még csak 32 hetes terhes voltam, amikor már az udvar közepén fetrengtem. Apukám levitt a háziorvosához, mert ő úgy volt vele, hogy ebből nem lesz semmi. Persze én nem is hozzá tartoztam. Mondtam, hogy 5 perces fájásaim vannak, 32 hetes vagyok. Jól leordított, hogy nem is hozzá tartozok. Meg amúgy is már kórházban kellene lennem.
Hívta a mentőket. Ez volt 9:30-kor, ők pedig jöttek 5 percen belül. Anyukám elkísért. Mondta a doki, aki épp bent volt, és akihez amúgy is mindig jártam (mivel fogadott dokim nem volt), hogy feküdjek fel, megnéz. Amikor mondta, hogy bő 3 ujjnyira nyitva vagyok, szólt a nővérkének, hogy borotváljon le, nekem meg mondta, hogy mindjárt szülünk. Fel se fogtam, mi van. Ott szenvedtem. A doki beküldte anyut, hogy fogja a kezem. Nagyon jólesett, bár utána két hétig lila volt a keze, úgy szorítottam. A doki burkot repesztett, és gátat metszett (ezt észre se vettem), nekem azt mondta, azért, mert csökkent a manóm szívhangja.
2014.09.09 10:20-kor megszületett kislányom 1990 grammal és 44 centivel. Sajnos nem is láthattam, egyből elvitték. Nem sírt fel, csak miután elvitték, messziről hallottam a hangocskáját. A dokim összevarrt, ez nem volt kellemes, de tűrtem. Amikor kész volt, behozták pólyában a kis manót. Kicsi volt, de gyönyörű. Adtam neki két puszit, megsimiztem, és elvitték tőlem 90 kilométerrel arrébb, mivel csak ott van koraszülött intenzív. A harmadik napon már sírtam a dokinak, hogy engedjen haza, hogy lássam a babámat. Végül a negyedik napon el is engedett. Hazamentem, fürödtem, öltöztem, és már mentem is hozzá. Ott feküdt tele csövekkel szegénykém. Megkérdeztem, azt mondták, picit gyenge, de nem lesz baj, erős baba. Egy hónapig volt bent pontosan, 2520 grammal jöttünk haza, majd két hét otthonlét után újra kórházba kerültünk. Refluxos lett a kicsi, és a kezem között feketedett el a szája, nem kapott levegőt. 35 napig voltunk kórházban. Onnan is hazaengedtek, azóta semmi baj a kincsemmel, szépen fejlődik, növöget, rosszalkodik. Most már 14 hónapos, és lett egy öccse a férjemtől, aki 7 hetes.
vikiiii
