Harmincéves kismama, első baba, rosszullétektől és problémáktól mentes terhesség. Nagyon jól éreztem magam egészen a 39. hét végéig. Egy vasárnapi napra voltam kiírva, és bár nem volt semmi szülésre utaló jel, úgy terveztük, hogy e jeles hétvégét a szüleimnél töltjük, ahonnan csak 15 km Győr. Péntek éjjel a férjemnek programja volt Kőszegen, én pedig a szüleimhez vonatoztam a szülőszobai felszereléssel. Terv szerint a férjem pénteken este autóval jött volna utánam, azonban későn végeztek, így megbeszéltük, hogy reggel felkel és jön, addig is apukám az „ügyeletes”.
Az éjszaka végül nyugodtan telt, de szombat hajnali 5-től 20 perces fájásokat produkáltam. Vártam, méregettem, majd 8-kor felhívtam a férjem, finoman utalva rá, hogy a hétvégi szundit most mellőzze, mert görcsöl a hasam. Mivel nagyon nehezen ébred, és mint kiderült, túl gyengére sikerült az utalás, egy óra múlva megint fel kellett hívjam, ekkor már felfogta, hogy szülésre invitálom, és azonnal elindult hozzám. A fájások elég rendszertelenül jöttek, egy-két órára el is múltak, így délután 4-re elkönyveltem, hogy ebből aznap nem lesz szülés. Fejembe vettem, hogy bárhogy is legyen, én most fagyit akarok enni Győrben, mert ha megvan a baba, úgysem mehetek egy darabig sehová. Meggyőztem a családot, bementünk a városba, megkaptam a fagyimat, voltunk pár boltban vásárolgatni, és bár minden megállónál jött egy erős fájás, de csak kb. 40 percenként, így nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Este 8-ra hazaértünk, bevacsoráztunk gombás rántottából, beszélgettünk, majd korán lefeküdtünk, mondván rápihenek a másnapra, hátha…
Amint lefeküdtünk, 10 perces fájásaim lettek, amik éjfélre végül 3 percesekké alakultak, de akkor még mindig hitetlenkedtem, nem érzetem annyira erősnek a fájásokat, ráadásul mintha minden második gyengébb lett volna, de elindultunk. A szülésre való felkészülést nem vittük túlzásba (a kórházi előkészítő ahhoz messze volt, hogy 6-7 alkalommal részt vegyünk rajta), a kórházat úgy kellett beírni a navigációba, az épületen belül is kicsit keveregtünk, végül megtaláltuk a szülészetet, felvették az adatokat. Valamiért mindent háromszor kérdeztek meg, de lehet csak teszteltek, hogy tényleg jó adatokat mondok-e, ami amúgy nem volt könnyű a 2-3 perces fájások közepette.
Itt találkoztam az ügyeletes orvossal, megállapította, hogy 2 ujjnyi a tágulás. A protokoll szerint fél órás megfigyelésre ítéltek a szülőszobán (ez ctg-vizsgálatot takar), ez alatt egy kismama szülését hallgattam, aki végül elég hamar kimerülhetett, mert az orvossal végül császárban egyeztek meg – ez picit megijesztett. Minekután a megfigyelés alatt nem változott sokat a helyzet, beöntésre került sor, ami egyáltalán nem volt ellenemre. Külön előkészítő helyiségbe kísértek, amihez két vécé, de csak egy zuhanyzó tartozik. Ennek is volt előnye, társaságban tölthettem ezeket a nem túl kellemes perceket, ismerkedve egy másik kismamával, a zuhanyzó használatát pedig beosztottuk. A művelet a várt eredményt is meghozta már a szülőágyon feküdve, „négy és félujjnyi tágulás, ez a baba nemsoká kijön” – szólt a jóslat, ez volt vasárnap hajnali egy körül, ezután jöhetett be a férjem. Burkot repesztettek és felállítottak, hogy így vajúdjak tovább, a gravitációt kihasználva. Egyébként a tágulásnál, amíg feküdtem, nagyon sokat segített a szülésznő javaslata, hogy minél jobban nyissam ki a combjaimat és fájások alatt koncentráljak a méhszáj lazítására, erre később is próbáltam figyelni.
Zajlott tehát a fájások közben az állva, rogyasztva, ringatózva túlélés és a rövid szünetekben való erőgyűjtés. A derekamban érzett feszülés nagyon fájdalmas volt még állva is (fekve pedig egyenesen kibírhatatlan), ezen enyhített a férjem simogatása. Mindeközben a szülésznő és a szülészorvos felváltva vagy együtt a háttérben figyeltek, ha kértem vagy látták, hogy rászorulok, tanácsokkal láttak el. Amikor a fájások már elég erőssé váltak, felkészítettek, hogy érezhetek nyomásingert, amire egy kicsit nyomjak is rá. Hamarosan kezdtem érezni ezt is, és innen mosódnak össze az események. A fájdalmak felerősödtek, egyre jobban fáradtam az állva vajúdástól, ugyanakkor csak így bírtam ki őket. A szünetekben hol ültem, hol fejemet a lábtartóra támasztva elaludtam, ekkor már majdnem 24 órája voltam ébren. Ez volt a legrosszabb szakasz, legalább 100-szor mondtam a férjemnek, hogy „nem bírom, fáradt vagyok, aludni szeretnék picit”.
Aztán végre eljött a kitolás, visszafektettek a szülőágyra, elmondták, mit kell csinálnom, és innentől kezdve teljesen befordultam. Csak az elmondottakra koncentráltam, próbáltam minden erőmet a helyes nyomásra fordítani. Három-négy tolás fért bele egy fájásba, mindegyik után iszonyatos hangot eresztettem ki. Közben többször újra felállítottak, amit egyre kevésbé bírtam, de a babát muszáj volt lejjebb csalogatni. Valamikor ekkortájt kaphattam egy pici oxitocint, de erről csak a végén mesélt a szülész. A főorvos is rám nézett néha és sok-sok tolás után, amikor látták, hogy nem haladunk jól, ő volt az, aki préseléssel próbálta átsegíteni a babánkat a szülőcsatornán. Megkérdeztem, lesz-e gátmetszés, mondta, hogy biztosan. Később emlékszem a tűszúrásra, de hogy vágtak és hogy többször is, arra csak a férjem emlékszik (és kísérti őt azóta az ollócsattogás).
Önkívületi állapotban újabb és újabb tolások következtek, a főorvos továbbra is könyökölt és nem tűnt úgy, hogy valaha is véget ér ez a szülés... Aztán egyszer csak arra kértek, nyomjak lassan (annyi még bevillant, hogy ez lehet, jót jelent) és már éreztem a karocskák kibújását. A férjem elvágta a köldökzsinórt és a mellkasomra tették a lányunkat. Mindez a kiírt napon hajnali 5:21-kor történt, babánk 3420 grammal, 49 cm-rel jött a világra. Ekkor csak rövid ideig láthattam, és annyira gyönyörű volt, hogy amikor az orvos már tisztogatott és varrt, őt kérdezgettem többször is, hogy ugye milyen szép baba? Nem tudom, mi a protokoll, de a 6 órai műszakváltás ellenére az ügyeletes szülésznő és orvos is kb. 7-ig velem voltak, befejezték az utolsó teendőket. A rendbetételnél a lábaim még mindig folyamatosan remegtek, nem bírtam ellazítani magam, lehet. ezért is volt kicsit fájdalmas, de mindenről tájékoztatva voltam, mi történik, mit fogok érezni.
Végre megjelent a férjem a kis csomaggal, amiben a még mindig gyönyörű babánk volt kicsit megtörölgetve, bepólyázva. A kétórás megfigyelés maradékát együtt töltöttük. Csak azt sajnálom, hogy nem hívtunk oda előbb egy nővért segíteni a szoptatásban, de végül még a szülőszobán megvolt az első szopizás, aztán a szobámba toltak. Megismerkedtem a szobatársammal, gyors információcsere után elhelyezkedtem az ágyban és végül egy órácskát még aludni is tudtam. A férjem elment, hogy a nagyszülőkkel a délelőtti látogatásra visszatérjen. Ő semmit sem aludt, sőt, az autón még egy kerékcserét is végrehajtott, mert a szülés beindulása előtt leesett a keréknyomás. (Végül kiderült, hogy szög lyukasztotta ki, nem tudom, mi lett volna, ha 3 perces fájásokkal, éjfélkor az út mellett kell pótkereket feltenni.)
A szülésemre csak pozitívan tudok gondolni, és pont az az érzés van bennem, amire előtte vágytam, hogy a kórházi körülmények és a szükséges beavatkozások ellenére amennyire lehet, ez a mi (anya-apa-baba) csapatmunkánk, az első közös „projektünk” legyen, és ne vegye el a kedvet a kistesók gondolatától. Hatalmas hála az ügyeletes orvosnak és szülésznőnek, akik ebben segítettek, a kórházi dolgozóknak, akikhez később kérdéseimmel fordulhattam. Nagy szerepük volt abban, hogy olyan anyukaként jöttem ki a kórházból, aki bízik a testében, az ösztöneiben és a babájában.
Ági
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
