A tavalyi évünk nagyon embert próbáló volt. Januárban megtudtuk, hogy imádott Patrick kisfiunk gyógyíthatatlan beteg (erről már írtam itt korábban), majd 7 hónapos korában, május végén hirtelen elveszítettük őt. Fájdalmunkat nem lehet szavakkal kifejezni, de nekünk tovább kell élnünk és ha akarjuk, ha nem, a nap is kisüt egyszer. Talán mert nem görcsöltünk rá egy újabb babára, talán mert még javában gyászoltunk, de az első hónap próbálkozása után már pozitív lett a teszt. Nem mertünk örülni, nem is gondolkoztunk a jövőn, mert még előttünk állt egy méhlepény-mintavétel a 12. héten, hogy megtudjuk, ez a baba egészséges lesz-e, vagy ő is SMA I-es (=csecsemőkori izomsorvadás, amelyre nincs gyógymód, és legfeljebb 2 éves korukig élnek az ilyen babák).
A mi esetünkben minden terhességnél el kell végezni ezt a tesztet, mert 25 százalék az esély, hogy a baba beteg lesz. 10 nap múlva késő este kaptuk a genetikustól a telefont, hogy a baba egészséges és lehet örülni. Mondanom sem kell, óriási boldogság volt ez számunkra és a bánat mellett már mertünk kicsit ábrándozni, kicsit reménykedni, hogy hamarosan újra boldog napok várnak ránk és megint szülők lehetünk.
Terhességem problémamentesen zajlott, bár nagyon más volt, mint az előző: éreztem és a vége felé láttam is, hogy a bennem fejlődő baba milyen erős és mozgékony (így utólag már tudom, hogy kicsi Patrickom már a méhemben is gyenge volt, keveset mocorgott). 39 hét+3 naposan hajnali 2-kor arra ébredtem, hogy picit fáj a hasam, 10 perces fájásaim voltak. Hasmenésem is volt, úgyhogy már nem aludtam vissza, mászkáltam, néztem az időt és azon töprengtem, ez már a vajúdás lenne-e. Szültem már egyszer, de most rövid ideig tartó és alig fájdalmasnak mondható, ritka fájásaim voltak, nem igazán tudtam. Fél 5-kor aztán döntésre jutottam és felkeltettem a férjemet, mondván, hogy inkább küldjenek haza, de menjünk be a kórházba, mert hátha. A taxiban a fájások elkezdtek besűrűsödni, 4-5 percenként jöttek. 5.31-kor vettek fel a szülőszobára, és legnagyobb meglepetésemre a szülésznő mosolyogva közölte,teljesen eltűnt a méhszáj és csak ki kell tolni a babát!
Szólt is gyorsan a dokimnak, aki épp ügyeletes volt (amúgy otthonról nem ért volna be a szülésre, mint utóbb mondták), és a folyosón várakozó megdöbbent férjemnek, hogy öltözzön be gyorsan és hozza a fényképezőgépet, mert jön a baba. Burokrepesztés és néhány tolás után 6.20-kor megszületett Panka, a mi kis napsugarunk. Összességében véve nagyon szerencsés és villámgyors szülésem volt (talán az elfogyasztott több liter málnalevéltea is segített?), bár egy dolgot nem fogok visszasírni, az egészségügyi kaparást a végén, amit csak úgy "a la natura"csinált meg a doki. Mondta közben, hogy ha nagyon fáj, el is altathat (normál esetben, nem szülő nőknél ezt eleve altatásban végzik), de erre végül nem volt szükség, csodáltam a mellettem fekvő édes kis lényt, ő volt a fájdalomcsillapítóm. A kórházi napok gyorsan elteltek és már itthon vagyunk együtt, elválaszthatatlanul, óriási boldogságban.
Nikita
