Családsegítőként több száz család és gyermek fordul meg az ember keze között. Mégis minden szakember pályafutása során lesz minimum egy olyan család, aki igazán közel kerül hozzá, ők lesznek, akik több tíz év elteltével is benne maradnak az emlékezetünkben. Akikre vagy szeretettel gondolunk, mert pozitív kimenetele lett a segítségünknek, vagy ők lesznek azok, akik miatt összefacsarodik a szívünk, mert minden igyekezetünk ellenére sem tudtunk segíteni rajtuk. Ez utóbbi történt velem is.

A szakmába lépésem óta gondoztam őket, ebben a családban minden előfordult, ami megtestesíti a roma családokról alkotott sztereotípiákat. Persze, mint minden pályakezdő, azt gondoltam, nem létezhet olyan, hogy nem tudsz segíteni egy családon – de talán nem is lehet ezt a hivatást máshogy csinálni – aztán jönnek a látszólag együttműködési játszmák, a kifogások, a mentségek, az ígéretek.

Te pedig már tudod, hogy nem lesz változás, mégis sok-sok év telik el, sok év tele apró sikerekkel, óriási visszalépésekkel, szép szóval, fenyegetve, mire megfogalmazódik a gondolat, az a legvégső gondolat. Mert ekkor még csak gondolat, és ezután próbálsz minden gyenge szalmaszálba belekapaszkodni, hogy ne történjen meg. Aztán kicsúszik az utolsó szalmaszál is a kezeid közül, nincs mese, le kell írni azt a bizonyos mondatot.

„A gyermekek családjából történő kiemelésére teszek javaslatot.”

Csak bízni tudsz, hogy valóban minden tőled telhetőt megtettél, és ez lesz a legjobb annak a kilenc gyermeknek, akiket, „miattad” visznek el a családjától. A következő pillanatban már ott állsz a rendőrökkel, a gyámhatóság szakembereivel a család ajtajában, akik már összekészítették a gyerekeiket, hogy elvigyed őket, el az anyjuktól, apjuktól. Az eszed és a szakértelmed tudja, hogy „jó” döntést hoztál, anyaként viszont összeszorul a gyomrod, a szíved hevesen ver, a torkod a sírás fojtogatja, és legszívesebben ordítanál, hogy miért kellett ide jutni, ordítanál a szülőkkel, hogy miért kellett ennek kitenniük engem, magukat, de legfőképpen a gyerekeket.

Aztán ülsz a gyerekekkel a kisbuszban, és próbálod nyugtatni őket, hogy minden rendben lesz, pedig halvány fogalmad sincs, hogy így lesz-e. Majd várakozol a kórházi folyosón, hogy megvizsgálják őket, mehetnek-e közösségbe. Ül veled szemben kilenc gyerek, akiknek a tekintetében düh, félelem, kétségbeesés, csalódottság keverékét látod, és a legborzasztóbb az egészben, hogy mind rád néz.

Aztán eljön a búcsú pillanata, legszívesebben mindet magadhoz ölelnéd, és könnyek közt kérnél bocsánatot tőlük, amiért ezt tetted, pedig tudod, hogy nem neked kellene a bocsánatukért esdekelni. A tíz év alatt ők a „családod” lettek. Azok is maradnak, mert nem fog nap eltelni úgy nap, hogy ne gondolnál rájuk. De tudod, hogy még több tucat családod van, akiknek segítened kell a legjobb tudásod szerint, hogy ne meredjenek még egyszer rád a szempárok. Nehéz ez a szakma, szélmalomharc, és kevés a Sancho Panza.

Pöttyösböri

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>