Az utolsó sikertelen beültetés óta a mai napig már majdnem két hónap telt el. Szalad az idő, bár néha még ezt is ólomlábaknak érzem. A beültetés napján, mintegy előrelátóan, a biztonság kedvéért kértünk egy konzultációs időpontot orvosunkhoz, bár nem igazán az íróasztal két felére szeparált beszélgetésre vágytunk. Az asszisztens hölggyel meg is beszéltük, hogy jobb volna ezt egy UH időpontra lecserélni, amin persze mi nagyon rajta voltunk. Mivel azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy leginkább vártuk, kb. három hét gondolkodási időt kaptunk, mielőtt a megbeszélés napja elérkezett. Az egyetem óta, a belém vert mérnöki szemléletmódnak köszönhetően az a típusú ember vagyok, akit megnyugtat, ha tud előre tervezni. Persze ennyi idő és tapasztalat után már tudom, hogy ez nem az a bicikli, de legalább a rugalmasságom és kompromisszumkészségem fejlődött. Így már nem csak A vagy B verziókat állítok fel magamnak, hanem C és D, de esetenként még E változatot is képes vagyok megkomponálni. Aztán amikor ezek különböző kombinációi lépnek életbe, akkor ér tevékenységem a csúcsára. Szó, mi szó, a végére két változattal és jó néhány kérdéssel a tarsolyunkban érkeztünk el doktorunkhoz. Hozzáteszem, aznap délelőtt elég rohanósban voltunk, mivel férjem 9-re kapott időpontot röntgenre. És mint tudjuk, az ilyen időpontokhoz finoman szólva sem nagyon szokás toronyórát állítani, igencsak izgultunk, hogy vajon 10-re átérünk-e a város másik felében lévő klinikára. De a kihívást olyan jól teljesítettük, hogy a meddőségi központból 10 óra 3 perckor már kifelé, igen, kifelé sétáltunk! És akkor a beszélgetésről röviden.

Ami bennünk, leginkább bennem felmerült – mivel nyilván én olvasok ezeknek leginkább utána – az az immunológiai vizsgálat volt. Igazából rá sem kellett kérdeznem, már meg is kaptam a javaslatot, nézzük meg, hátha van itt még valami bibi. Ennek az eredménye felől először kb. 4 hét múlva érdemes érdeklődni, de előfordulhat, hogy van, ami csak 6-8 hét múlva lesz meg. Kissé kikerekedtek a szemeim, de a sokkot csak ezután kaptam, bár nem értem, valójában miért lepődtem meg, hiszen korábban már voltak negatív tapasztalatok ismerősök körében. Történt ugyanis, hogy ugyanezzel a lendülettel javasolták a genetikai kivizsgálást is, amit mi már megcsináltattunk az első problémás beavatkozás után, magánrendelőben. A leletet megmutattuk, minden ok, nagyon szerencsések vagyunk, mert igazából ez a hosszadalmasabb vizsgálat. Szerintem simán tarkóig szaladtak a szemöldökeim, és belül mélységesen felháborodtam, hogy egy ilyen helyzetben, 8 hétnél, vagyis 2 hónapnál többet kell várni egy vizsgálati eredményre?! Ez itt nyilván nem a reklám helye, de ha valaki megteheti, inkább áldozzon az idő oltárán, és fizesse ki azt a nem túl vészes összeget, hogy max. 3 héten belül kezében legyen a papír.

Kérdésként görgettük magunk előtt a finanszírozást is, amelyről múltkori posztomban megdöbbenve írtam, hogy igazából egész konkrét adatokat nem találtam az internet széles hálóján. Amikor ezt felvetettem, a válasz az volt, hogy öt lehet, nekünk ebből kettő volt. Kész pont, nem magyarázzuk tovább. Vond le a konzekvenciát, számolj és tervezz ezzel. Mondjuk azt remélem, ezeket az alkalmakat teljes egészében maximum a kistesók összehozásával együtt fogjuk kimeríteni, vagy még azzal sem. Szeretek rózsaszín felhőket festeni.

A rengeteg időben, amíg pihennem kellett, természetesen mindenféle ötlet és lehetséges ok-okozati összefüggés befészkelte már magát az agyamba. Egyik ilyen pl. a 3 vs 5 napos embriók kérdése. Mellesleg minden tiszteletem a dokié, hogy az ilyen (kissé vagy kevésbé) agyament kérdésekre is tök nyugodtan és kielégítően tud válaszolni. A lényeg az volt, hogy a statisztikák alapján ezeknek a sikerességi aránya, mármint a 3 vagy 5 napos embriótranszfernek, nagyjából kiegyenlítődik. Variálni sajnos sokat nem tudunk vele, mivel hétvégén nem dolgoznak, ha így esik, így lesz, ha úgy, akkor meg úgy. Ugyanezzel a lendülettel tettem fel a talán költői, de biztosan nem annak szánt kérdést, miszerint mi a bánatos fenét tudunk még megtenni annak érdekében, hogy adott esetben ennél kicsit több embriót tudjunk összehozni, mivel egyik alkalommal sem sikerült még az 50 százalékos arányt sem megközelíteni. Erre számomra nem túl megnyugtató, ámbár eléggé elgondolkoztató válasz érkezett, mely szerint örüljünk annak, ami van, lehetne rosszabb is. Ez azonnal új kontextusba helyezte a dolgot, eszembe jutott az a fiatal csaj, akivel az első alkalommal együtt feküdtünk bent. Neki sosem volt kettőnél több embriója, nekünk meg volt hat is az egyik körben. Valóban örülhetünk neki.

A recepció felé már azzal a megállapítással vettük az irányt, hogy akkor a lehető leghamarabb ejtsük meg az immunológia vizsgálathoz szükséges vérvételt, a szükséges hormonlaborokat folyamatában, amikor eljön az ideje, valamint már most egyeztessünk időpontot a következő konzultációra, amikor az eredményeket remélhetőleg már meg tudjuk beszélni, illetve megtervezni a következő hónapok eseményeit. A nagy izgalomban az vérvétel idejét megbeszéltük, viszont időpontot elfelejtettünk egyeztetni. Ráfoghatnám a lányos zavaromra, de őszintén szólva kicsit szét voltam csúszva. Fejünkben ugyanis végeredményben két verzióval érkeztünk reggel. Az egyik az volt, hogy ha orvosilag az a javaslat, hogy a lehető leghamarabb folytassuk, akkor legyen, már a következő hónapban hajlandó vagyok belevágni. A másik, hogy kicsit halogassunk most ezen, várjunk néhány hónapot, pihenjünk, folytassuk augusztusban, majd ahogy alakul. Annál is inkább, hiszen a tervek csak halmozódtak bennünk már jó ideje.

Végre eljutottam arra a pontra, hogy teljesen elegem lett a munkahelyemből, így felmondtam. Elég mókás volt, ugyanis sokat morfondíroztam rajta, mivel akkor éppen nem volt még más lehetőségem. Viszont aznap, mikor beadtam hivatalosan a felmondásomat, gyakorlatilag kitárult a világ, egy interjúra hívtak, illetve felajánlottak egy másik állást is, amit végül el is fogadtam. Szóval nekikezdtem a munkahelyváltásnak, ami ugyan egy sokkal jobb, energikusabb és kreatívabb lehetőséget nyitott meg előttem, azért csak feszkóval jár. Mindeközben beköszöntött a vizsgaidőszak is. Egy-egy vizsgára való készülgetés alkalmával felteszem magamnak a kérdést, hogy hülye vagyok én? Kell ez nekem újra és újra? De valahogy mindig túl vagyok rajta, és mindig egy újabb dologba kezdek bele, már ami a sulit illeti. Emellett kisebb-nagyobb építkezést is tervezünk a ház körül, amit megint csak nem biztos, hogy a hálószobából nyugalomban tudnék „tűrni”. A tűzifa rendelésről, behordásról már nem is beszélve. Ezek mind-mind apróságok, de életünk részei, amit nem lehet feltétlen ignorálni, hiszen most van itt az ideje. És a legjobbat a végére hagytam, így eljutottunk oda, hogy lefoglaltuk tutira a nyaralásunk időpontját, azt a hihetetlen mennyiségű (4 nap) önfeledt pihenést a tengerparton. Ezt kb. lehetetlen lett volna párhuzamosan a kezeléssel.

Szó mi szó, így a második változat lépett életbe, aminek pont ugyanannyira tudtam örülni, mint az elsőnek. Vagy talán mégsem? Vagy mégis? Kb. ezzel tudom szemléltetni. Úgy ugrándoztak a gondolataim és az érzéseim, mint egy ereje teljében lévő bakkecske. Végül igyekeztem megbékélni a helyzettel, hogy ez van, ezt dobta a gép, egyébként meg tényleg néha úgy szalad az idő, hogy győzöm utolérni. Igyekszünk megélni minden pillanatot, legyen az jó vagy kevésbé jó és feltöltődni ez idő alatt az előttünk álló kihívásokkal való megküzdésre. Egész jól haladunk. Végül is, a mai napig már közel két hónap telt el az utolsó sikertelen beültetés óta.

absz

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?