Egy baba-mama oldalra szánt írást a legnagyobb klisével tudok indítani: mindig is gyermekre vágytam. De ha ez az igazság... már óvodásként arról ábrándoztam, milyen lesz a férjem, az esküvőm, hány gyereket szeretnék, mi lesz a nevük, milyen ruhákat fogok rájuk adni. Aztán természetesen jöttek a további évek és az iskolák, rájöttem, ez nem úgy megy, ahogy homokozás közben elképzeltem.
Férjemmel való megismerkedésünk a szép emlékű egyetemista időszakunkra tehető. Ifjak voltunk, élveztük az életet, utazgattunk, közben saját lakásba költöztünk, lediplomáztunk, munkát szereztünk, majd elérkeztünk az esküvőnkhöz a kapcsolatunk bűvös 7. évében.
Nagyfiunk az első alkalommal megfogant, még a mézeshetek alatt. Viszonylag problémamentes (csak egy kis GDM volt) várandósságot követően megszületett a mi szőke, kék szemű trónörökösünk.
Aztán 8 hónappal később megfogant a tűzről pattant, cserfes hercegnő húga.
8 hónappal később ismét két csíkos lett a teszt, ekkor szőke herceg jelezte az érkezését. Kertes házba költöztünk, belerázódtunk a nagycsaládos életbe - és ekkor, 7 hónappal később újra pozitív lett a teszt. Ez alkalommal húgocska jött közénk. Úgy éreztük, teljes a családunk, két lány, két fiú.
Kis korkülönbség van közöttük, a legjobb testvérek, még ha veszekednek és visítanak is a másikkal. Feltétel nélkül szeretik egymást, és ez csodálatos. Talán ez a legszebb az egészben, az anyaságban, a gyereknevelésben - a feltétel nélküli szeretet. Ez minden ráncot, átvirrasztott éjszakát és őszülő hajszálat megér.
Így hát itt vagyok, lassan 34 évesen, négy (jelenleg) alvó és náthás gyermekkel és 27 hetes magzattal várandósan. Ötös számú Kisgyösz érkezik. Lány vagy fiú? Eddig egy „talán” tippünk van, köszönhetően a belógó köldökzsinórnak. Legkésőbb július elején kiderül...
gagea
