Amikor dolgozunk, nem vesszük észre a természet rezdüléseit. Úton az irodába, autóban, buszon csak olyan a természet, mintha tévét néznénk. Ülünk egy helyben, mozdulatlanul, miközben intenzíven suhannak el szemünk előtt a pillanat tört részére látókörünkbe eső, munkába igyekvő emberek, a reggeli párában gazdijukat sétáltató, a megfelelő fa tövét kereső állatok, vagy a jól ismert kárpitos kirakatában porosodó antik, György korabeli szófautánzat. Mindeközben az utca zaja helyett a rádióból hallgatjuk a képi világ zenei aláfestését.

Őszi napsütés

Ugyanezen villódzó pillanatképeket este, munkából hazafelé menet más árnyalatokban és új legóemberkékkel díszítve ugyan, de újra végignézhetjük. Aztán otthonunkba hazatérve kizárjuk a külvilágot és maradnak a négy falon belüli ingerek: még a kereskedelmi csatornák indulása óta kétszer ugyanazt a ruhát fel nem vonultató időjós sem tudja a természetet bevarázsolni a nappaliba. Lehet, hogy több hétvégi kiránduló lenne, ha nem figyelnénk esténként árgus szemekkel a "több-kevesebb", "szórványosan", "túlnyomórészt" és egyéb, mindenféle bizonyosságot nélkülöző előrejelzéseket?! Különben is, hol a határ az észak és az észak-kelet között? A Dunától keletre és nyugatra kiadott előrejelzés esetén a budapestiek kelethez vagy nyugathoz sorolják magukat?

Sebaj, én nem hagyom magamat elbizonytalanítani, hisz minden gyermeket szülő nőnek megadatik életében legalább egyszer, hogy valóban természetközeli életet éljen. Átmeneti időre felszabadulunk az autóval, busszal munkábajárás alól, az irodában, pénztárgép, pult mögötti munka kötött pályás rutinjából és bár a kelő nappal a kismama is kel, de jutalmul a természetben töltheti egész napját egyéni elszántság, fájós derék és egy közepesen jó babakocsi függvényében.

Munkás éveimhez és férjemhez képest dróton ülő verébként szemlélődök reggeltől estig.

Télen, mialatt a gyerek a bárányszőrrel kibélelt kocsijában szundított, ráértem és szerettem belemarkolni a hóba és hagyni, hogy a kezem melege felolvassza azt, majd nézni, ahogyan az ujjamról lecsöppen az aszfaltra az elnyúlt árnyékom mellé.

Balatoni jégtömbök

Tavasszal figyelmes sétálóként az arcán érzi az ember, hogy merről fújja a szél a lassan melegedő levegőt, hogy mikor virágzik a tulipánfa a Margitszigeten és tudja, hogy két szomszédos ház között hány órakor lehet a járdára eső napfényben fürdőzni.

Margitszigeti tulipánfa

Nyáron tudni lehet, hogy „A” játszótéren korareggeltől süti a nap a mászókát, de csak déltől süti a hintákat, míg „B” játszótéren délután kettőre már olyan forró a homok nyáron, hogy saruban vagy mezítláb rúgják a port anyukák, gyerekek egyaránt.

Saruban nyáron pocakban

Ősszel a gyerek a babakocsiban sikoltozik az ilyenkor már bizonytalanul imbolygó tigrisszemű pillangóra, vagy az eső után reggelre előtermett néma aszfaltcsíkozó csigacsapatra. Minden őszi napsütéses napot úgy élek meg, mint egy gyík, aki hidegvérűként attól retteg, hogy holnaptól elsüllyedt Atlantisszá válik kis világa, és soha többé, de legalább 6 hónapig nem várhatná el a Naptól, hogy süssön.

Nem tudom pontosan, hogy milyen nap van, a hónapot még többnyire eltalálom, de bizonyos információknál kikapcsol a figyelemközpontom, hiszen nem kell prezentálni, nincs tervezési időszak és nem értékelik az egyéni teljesítményt sem a bónuszkifizetéshez. Az orvosnál pénteken visszakérdezek, hogy 'ehét kedden telefonáljak-e vissza', a fodrásznál pedig a visszajárómból hiányolom a fodrásznak imént kifizetett munkadíjat és ezt még szóvá is teszem. Kínos, de felmentésem van a földhözragadt számtani, időbeli és egyéb sorozatok nyomon követéséből, még egy darabig megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak azt engedjem be a gondolataimba, amihez kedvem van. Van a természet és vagyunk mi.

acsevi