​​​2020 április elején ott maradt abba a terhesnapló, hogy épp betölteni készültem a 40. hetet és napokon belül kellett volna jelentkeznem a kórházban ellenőrzére. Hétfőn este azzal küldtem el az utolsó naplóbejegyzésemet, hogy akkor már vagy 2 napja hajnali 4-kor tompa hasfájásra ébredtem, ami éppen csak annyira volt kellemetlen, hogy ne tudjak tőle visszaaludni.

Kedden menetrendszerűen megint hasfájásra ébredtem, de most már nem enyhe, tompa, folyamatos fájás volt, hanem az az igazi hullámszerűen erősödő, aztán lecsendesülő, rövid fájás. Na, ez már gyanús volt, de végre valami, amiről tudom mit jelent!

Elkezdtük a napot, de szóltam a férjemnek, hogy lélekben készüljön, valami lehet alakulóban van. Délelőtt teljesen random jöttek-mentek a fájások, volt hogy jött 3 fájás 20 perces közökkel, aztán egy órán keresztül semmi.

A fájások ugyan erősödtek, de semmi rendszeresség nem volt bennük. Mindenesetre úgy döntöttem, ez határozottan valami, hacsak hirtelen el nem múlik teljesen előbb-utóbb csak be kéne menni a kórházba megnézni mégis mi folyik a pocakban.

Férjem írt a húgának, hogy lehet beindult a szülés, este át kéne jönniük vigyázni a gyerekekre. Csak üzenetet tudott hagyni, mert a húga épp megbeszélésen volt. Persze mondanom se kell, hogy a húga azt hitte, hogy mint a filmekben, a baba épp kilőni készül a hasamból, és mi, mint pók a falon pánikban rohangálunk, mert épp a kádban próbálok szülni otthon, amíg ő ül a Zoom-os meetingen és nem tud telefonálni.

Mikor próbálta visszahívni a férjemet, akkor a változatosság kedvéért pont a férjem is megbeszélésen volt, így csak órákkal később tudtak beszélni, addigra sógornőm már teljesen magánkívül volt az aggódástól.

Mikor végre utolérték egymást, férjem megnyugtatta a húgát, hogy abszolút semmi izgi nem történik, a folyamat látszólag beindult, de per pillanat komótos tempóban haladunk, én még roppant jókedvemben vagyok, ebből még jó darabig nem lesz semmi. Nyugodtan fejezzék be a munkájukat, pakoljanak össze, akár meg is vacsorázhatnak és jöjjenek, amikor kényelmes.

Közben nekem valami miatt az az ötletem támadt, hogy nekem feltétlenül fánkot kell sütnöm, mert muszáj még a szülés előtt fánkot ennem. Este 6 körül befutottak sógornőmék és én nekiálltam begyúrni a fánkot. Amig a fánk kelt, addig elmentem lezuhanyozni és egy cirkuszi guminő bravúros mutatványával vetélkedő ügyességgel egy tükör segítségével megnyírtam a bozótot is. Na, ezek után, amikor csatlakoztam a családhoz a konyhában, ahol férjem segített kisütni a fánkokat, ott már olyan fájások jöttek, amiktől elcsendesedtem. Lassan, mintha kezdett volna valami rendszeresség is beállni, olyan 7-10 perces gyakorisággal.

Vacsorára megettük a fánkot, gyerekeket lefektettük, elmagyaráztuk nekik, hogy lehet reggel nem leszünk itthon, ha a baba úgy dönt éjszaka szeretne megszületni. Ne ijedjenek meg nagybácsi és nagynéni itt alszanak, velük mindent meg tudnak beszélni és mi is egy telefonhívásnyira leszünk. Kicsit még beszélgettünk, aztán mivel a fájások megint lecsitultak, 10 körül elmentünk aludni.

Kettőkör arra ébredtem, hogy most már tényleg fáj. Most már úgy fáj igazándiból és 5 perc múlva újra. Pár fájást vártam, de utána felkeltettem a férjem. Kicsit tanácstalan voltam, mert bár most már rendszeresek voltak a fájások, és határozottan erősek, de 5 percnél nem gyakoribbak. A férjem elrohant zuhanyozni, és azt mondta addig hívjam fel a kórházat, hallgassuk meg, ők mit mondanak.

Felvették az adataimat, kérdezték milyen messze lakunk a kórháztól, ami fél óra. Szerettem volna bemenni a kórházba, hogy végre nézzenek rám, tudjuk mi van, na meg aggódtam, ha hirtelen elfajuljanak a dolgok, akkor mégiscsak jobb, ha a kórházban vagyunk. Csak harmadik gyerek, ki tudja, hátha az tempósabb, gondoltam magamban lassan 22 órányi csendes, lassú vajúdás után. A szülésznő a telefonban rábólintott, hogy bemenjünk, épp csak figyelmeztetett, ha úgy ítélik meg, még nem eléggé előrehaladott a folyamat, akkor lehet, hazaküldenek. Készségesen belegyeztem.

Az autóban ülés nagyon nem esett jól. Már majdnem hajnali 4 volt, mire odaértünk. Nagy előnye az éjszaka kellős közepén szülésnek, hogy a parkoló a kórház ajtaja előtt tök üres, és senki nem pampog, ha az autót is otthagyjuk. Na nem mintha lenne tapasztalatom a nem éjszaka szüléssel, de ez nekünk minháromszor kapóra jött.

A portán már várt minket a kijelölt szülésznő, és bekísért minket egy szülőszobába. Ez még javában a Covid időszak elején volt, úgyhogy mindenki maszkban, gyakori kézfertőtlenítésekkel és lázmérésekkel megspékelve tette a dolgát a kórházban. Felfeküdtem az ágyra, és 10 percre megyfigyelésre rámtette a szülésznő a CTG-t. Ez volt a vizsga, ha a fájások elég erősek és gyakoriak, akkor maradhatunk.

Erre a 10 percre velünk maradt, és figyelte a monitort. Szerinte a fájások nem voltak túl gyakoriak, talán ha 3 fájás ment le a megfigyelési időszakban. Az egyik fájásnál a szülésznő odajött, hogy ráteheti-e a kezét a hasamra. Nagyon gyengéden a hasam aljára tette a kezét, amíg lement a fájás. Ezek után kiadta az ítéletet, hogy szerinte elég erősek a fájások, maradhatunk.

Férjem kiment az autóba a cuccunkért, átállt a hosszútávú parkolóba, én meg berendezkedtem vajúdni. Kaptam megint labdát és az ágy mellett elhelyezkedtem rajta kényelmesen rugózva a gáz csövét szorongatva. A CTG rajtam maradt, de a zsinórok engedtek némi mozgást.

Műszakváltás előtt a szülésznőnk sűrű elnézések közepette bejött, hogy neki sajnos meg kell néznie mennyire vagyok kitágulva, mert be kell írnia a papírra az utódjának. Ez volt az egyetlen manuális vizsgálat és ezt is a lehető leggyengédebben, a fájás végét kivárva végezte a fiatal, mosolygós szülésznő. Azt mondta, 5 cm, de azért kiszaladt megnézni, és az ellenőrző fa sablonnal jött vissza, nagy vigyorral, hogy nem is 5 az, hanem 6 cm. Ezután elbúcsúzott és átadott minket a következő fiatal, mosolygós szülésznőnek.

7 óra után kicsivel bejött az új szülésznő és megkért álljak fel. Kipróbáltunk pár testhelyzetet, végül arra kért, ha tudok maradjak állva, az kényelmesebbnek tűnik a babának.

A fájások ekkorra elérték a brutál fokozatot. De a legrosszabb az volt, hogy nem volt bennük ritmus. Ahelyett, hogy szépen fokozatosan hullámokban jöttek volna, egyik belefolyt a másikba, vagy még mielőtt az egyik lecsengett volna, már kezdődött is a következő, durr bele a közepébe. Nem volt egy szusszanásnyi megkönnyebbülés se.

A gáz nem nagyon segített, mire elbambultam tőle, pont el is múlt a fájás, és ahogy jött a következő, hiába szívtam megint, olyan gyorsan nem hatott. De kapaszkodónak meg a légzésemet kicsit rendszerezni segített. Fél 8 és 8 között már nagyon elegem volt. Mondtam a férjemnek, részemről ennyi volt, tovább nem bírom. Ettől megijedt, mert ilyesmit nem szoktam mondani, úgyhogy kiszaladt a szülésznőért. Megnéztem annyi „One born every minute” videót, hogy tudtam már valószínűleg célegyenesben vagyunk, de szerettem volna a midwife-tól hallani. Kérdeztem, csinálhatnánk-e valamit, hogy felgyorsítsuk a folyamatot.

Ezzel megkezdődött a rohangálása. Kiszaladt megkérdezni a dokit. Visszajött két lehetőséggel. Első:  menjek és álljak be a zuhany alá, hátha az segít ellazulni. Második: burokrepesztés.

Az első eshetőség nem tetszett nekem, tudtam mire odaérek a szoba túloldalán lévő fürdőbe, már jöhetek is vissza szülni, arról nem is beszélve, hogy a lábam se tartana meg annyi ideig. Viszont a második lehetőség meg nagyon úgy tűnt, a szülésznőnek nem tetszett. Éreztem, hogy nem akarja, húzza az időt. Azért kiment megkérdezni a dokit. Visszajött elmondani a kockázatokat. Mondtam, de azért csak jó lenne.

Elindult kifelé behívni a dokit. Lassan ment. Épp kifordult az ajtón, amikor elpukkant a magzatvíz. Férjem utána kiáltott, hogy már nem is kell a doki, jöjjön vissza.

Szaladt vissza, szegény, de épp csak befordult az ágyam sarkánál és már fordult is meg újra, és rohant kifelé megint. Menetközben kiáltott, hogy magzatsaras a víz, hívni kell a dokikat. Mikor legközelebb jött, jött vele a csecsemős csapat. Addigra nálam elkezdődtek a tolófájások, úgy éreztem jön a baba, a szülésznő meg még mindig a csecsemős orvossal egyeztetett a szoba túloldalán.

Kiabáltam, siessen. Gondoltam végre felfekhetek az ágyra és kicsit rendeződnek a dolgok. Áá, ahogy azt Móricka elképzeli. A szülésznő bekuporodott a lábam alá, míg én továbbra is az ágy mellett álltam kezeimmel az ágynak támaszkodva. Ekkor már legalább nadrág és bugyi nélkül voltam, mert azok a burokrepesztésre készülve lekerültek rólam. A baba feje már nagyon feszített és végre szabadott nyomni.

Érzésre tényleg olyan volt, mintha a baba ki akarni belőlem pottyanni. Persze nem ilyen egyszerű a dolog. Talán két fájásnyit nyomtam, mire kibújt a buksi. Ekkor a szülésznő sietős hangon megkért, most ne nyomjak, bármi is történjen, de ne nyomjak, ha kell használjam a gázt megint. Valamit szörnyen matatott a lábam között, érzésre olyan volt, mintha megpróbálná visszanyomni a babát belém, iszonyat kellemetlen volt.

Lement így egy fájás és a következőnél végre nyomhattam megint és nem sokkal utána éreztem a megkönnyebbülést, ahogy a kislányom teste kicsusszant belőlem. A szülésznő elkapta és sürgetően odaszólt a férjemnek, hogy ha szeretné elvágni a köldökzsinórt, akkor siessen. A hangja nyugtalannak tűnt. Ekkor néztem le magam alá. Azt láttam, hogy a lábamon fekete kátrányszerű, sűrű maszat van, az lehetett az első pár csepp magzatvíz, ami a szülésznő szaladgálását előidézte. A magzatvíz zöme a baba után jött ki nagy placcsanással, az nem volt ilyen sötét és sűrű.

A baba ekkor még nem sírt fel, keztem aggódni. Hallottam a szívóka hangját, amit rögtön a lányom nemtetszése követett. Erre mindenki fellélegzett, és minden újra mozgásnak indult.  A szülésznő felnyalábolta alólam a papírlepedőt, amire a magzatvíz ment, letörölgette a lábamat és segített végre felmászni az ágyra.

Betakartak és már hozták is a takaróba csavart babámat. Férjem elmondása szerint amikor megszületett, teljesen lila volt, és teljesen elernyedt állapotban volt. Mire rámtették, bár még mindig lila volt, de már kezdett megjönni az egészséges, rózsaszín színe.

A sok izgalom után hagytak minket hármasban összebújni pár órát. Valamikor jött egy orvos, akit addig nem láttunk és összevarrta a repedéseket, amiket a szülés okozott és gratulált a babához. Behozták a reggelit is. Már majdnem ebédidő volt, mikor jöttek, hogy zuhanyozzak le, mehetünk fel az osztályra. Szerencsére több izgalom már nem volt. Ella 2020 április 8-án, a szülés kiírt napján, reggel 8:08-kor 3470 grammal a 8-as szülőszobában született.

Az első 24 órában 2 óránként jöttek ellenőrizni Ellát a mekóniumos magzatvíz miatt, de másnap, ebéd előtt így is hazamehettünk. Otthon a fiúk rajongó szeretettel fogadták a kishúgukat, és hamar kialakult a család új dinamikája. Mostanra beállt egy állandó zaj szint és gyakran összecsapnak az akaratok, ahol Ella teljes magabiztossággal állja a helyét.

Katz