Ahogy azt már olvashattátok, időközben megszületett a legkisebb ugrifüles, így ez az írásom lesz az első, amivel megnyitom a babanaplót.

Az elmúlt hét első pár napja vajúdással és a szüléssel telt, ebbe részletesebben nem mennék bele, vasárnap a szüléstörténet „rovatban” elolvashatjátok a teljes sztorit, az első fájásoktól az aranyóra végéig.

Csütörtökön a hajnali órákban vittek át a szülőszobáról az osztályra, ahol végre elfoglalhattam a rám váró kórházi ágyat, hogy a napok óta tartó álmatlan éjszakák után végre hunyjak egyet.

Fizikailag nagyon jól éreztem magam, nem is kértem segítséget, hogy „rendbe rakjam” magam, bár az osztályos nővérke bőszen kísérgetett a mosdó és az ágy között.

Mivel éjjel szültem, így a baba az első estét a csecsemősöknél töltötte, hogy ki tudjam pihenni a szülés fáradalmait. Ekkor már hajnali 2 is elmúlt, de emlékeztem rá, hogy valami embertelen időben van ébresztő reggel, így igyekeztem minél hamarabb lefeküdni, hogy legalább pár órát tudjak egy huzamban aludni, mielőtt kelni kell.

Nem tartott sokáig a nyugalom, 5:30-kor már csörtetett is befelé a reggeli műszakos nővér, hogy megmérje a hőmérsékletünket, mert mind tudjuk, hogy ezt csak és kizárólag ebben az időpontban lehet megtenni, soha máskor.

A kellemetlen ébresztő után még sikerült behunyt szemmel relaxálnom egy órácskát, de aztán már tényleg muszáj volt felkelni, mert 7-kor érkezik az ügyeletes orvos vizitre és fel kell ám készülni a „királyi látogatásra”.

Vizit előtt külön bekiabálnak minden szobába, hogy úton van a fejedelem és bizony igyekezni kell, hogy megfelelően prezentáljuk magunkat mindannyian.

Komolyan úgy érzi magát az ember, mintha valami általános iskolásoknak szóló nyári táborban lenne, ahol reggelente jönnek a tanárok, és vigyázzba állva kell bemutatni az élére hajtogatott ágyneműt.

A legszebb az egészben, hogy felnőtt emberek szó nélkül alárendelik magukat ennek és a vizitre várva mindenki kapkodva gyűri a törölközőjét bele a bőröndjébe és simogatja minél egyenesebbre a lepedőt, mintha valami büntetés járna azért, ha nincs a szoba kellően rendben.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy hová vezet ez a mentalitás. Az osztályon, a 3 ágyas szobánkban megforduló nők közül egyikünk sem az első gyerekét szülte, így különösen megdöbbentő és végtelenül szomorú volt látni, hogy többgyerekes nők mennyire képesek meghunyászkodni, és még ahhoz is szinte engedélyt kérnek a csecsemősöktől, hogy kicseréljék a pelenkát a saját babájukon.

A vizit után végre behozták a szobába az én lányomat is, így végre folytatni tudtuk az előző éjjel megkezdett ismerkedést egymással.

A csecsemős nővér ott maradt az ágyam mellett, hogy segítsen a szoptatásban, de megbeszéltük, hogy már a második gyerekem, az első sem túl idős, így valószínűleg menni fog minden egyedül is. Azért biztos, ami biztos, még gyorsan meggyőződött róla, hogy tényleg van már tejem, de utána magunkra hagyott minket.

Összehasonlíthatatlan, hogy milyen másodjára babázni. Nem tudom, hogy másoknak is ilyen érzés volt-e a dolog, de én most feltétlenül bízom a saját anyai képességeimben és rendkívül nyugodt vagyok.

Elsőre mindennel kapcsolatban megkérdőjeleztem magam, emlékszem, hogy mennyire izgultam hazamenni a kórházi tartózkodás után, szinte tartottam attól, hogy „felügyelet nélkül” maradok a saját gyerekemmel.

Most viszont magabiztosan tudtam elutasítani a segítséget, egyáltalán nem tartottam attól, hogy valami baj lesz, hogy valamit rosszul fogok csinálni, meg voltam róla győződve, hogy minden menni fog, mint a karikacsapás.

Nyilván a szerencse is közrejátszott a korábbi tapasztalatok mellett, de egyelőre úgy tűnik, hogy igazam lett.

Már rögtön az első szoptatás sikeres volt, pár próbálkozás után sikerült felcsatlakoznia és szinte azonnal erősen szívni kezdett, én pedig csak gyönyörködtem benne, hogy mennyire nagyon szép kislány, milyen kis formás minden testrésze.

Már alig vártam, hogy délután végre bejöjjön hozzánk látogatóba a nővére is, nagyon-nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz a reakciója a babára, hogy fog hozzá viszonyulni, most hogy már nem csak teoretikusan beszélgetünk róla.

Az apja megmutatta neki a szülőszobán készült képeket, hogy segítsen felkészülni a dologra, de először nem is „esett le neki”, hogy a fotókon az ő kistestvére látható. Megjegyezte, hogy milyen aranyos baba és nemsokára nekünk is lesz otthon egy ilyen, aztán meghallotta, hogy ő bizony már a „mi babánk” és ettől teljes extázisba esett.

4 után kicsivel meg is érkezett a kórházba az otthoni delegáció és a nagylányom minden várakozásomat felülmúlta a viselkedésével.

Olyan gyengéden simogatta a Kicsi haját és olyan finom, lehelletnyi puszikat adott a homlokára, hogy teljesen elérzékenyültem a jelenettől. Nem tudom, hogy túl tud-e csordulni az ember szíve a szeretettől, de ha igen, akkor én ebben a pillanatban nagyon közel álltam hozzá.

Amikor odaadtam neki a piros, plüss sárkányt, amit kistestvére hozott neki, akkor azt mondta, hogy ez a babáé is, nagyon szívesen megosztja vele, játszhatnak majd vele mind a ketten.

Sőt, az apja csomagolt neki egy kis dobozba áfonyát is, hogy tudjon valamin nyammogni, amíg négyesben ismerkedünk egymással a látogatási időben – azt is felajánlotta a babának, mert neki az a kedvence, és a Kicsi is biztosan nagyon szeretné megkóstolni.

A párás szemű, meghitt családi összhang persze nettó 15 percig tartott, aztán a Nagy elszabadult, és életre kelt az izgága, locsi-fecsi természete.

Minden másik családhoz odament a szobában, udvariasan bemutatkozott, elmondta, hogy neki itt a kishúga – ott ni, tessék megnézni – látja, hogy nekik is van babájuk, és már indult volna őket is megsimogatni, ha az apja vissza nem tereli minden alkalommal az én ágyam mellé.

Megvizsgálta a branült a karomban, részletes beszámolót kellett tartani, hogy az ugyan mit keres ott, mire való, és kijelentette, hogy természetesen számíthatok rá, hogy ad nekem puszit, ha ez valami fájdalmas dolog.

Utána az előtérben megállított minden szembejövő nővért, hogy elmondja nekik, hogy „ő az én anyukám, nézzétek milyen üres a pocakja (megsimogatja a hasam, hogy prezentálja, hogy kiürült), mert már kibújt a kistestvérem”.

Amikor a folyosón lévő szekrények kezdték felkelteni a figyelmét, akkor arra jutottunk, hogy jobb, ha lassan elindulnak hazafelé, mert tisztában vagyunk vele, hogy ő egy trópusi hurrikán és a tasmán ördög szerelemgyereke, jobb, ha nem várjuk meg, amíg felmászik a plafonra és lebontja a várótermet.

Hivatalosan minimum 48 órának kell eltelnie a szülés után, hogy hazaengedjenek a kórházból, így ez az én esetemben péntek éjjel járna le és mivel a babák zárójelentését csak délutánonként adja ki a gyerekorvos, ezért leghamarabb szombat du. 2 körülre kalkulálhattuk, hogy hazamehetünk.

Bőven volt időnk ismerkedni és gyakorolni a szoptatást. Az általam választott kórházban full room-in rendszer van, onnantól, hogy kihozzák a babákat a szülés után, végig benn vannak a szobában, nem viszik el őket, az oltások és a vizsgálatok is a szobában zajlanak. Külön kérésre persze be lehet őket adni éjjelre a csecsemősökhöz, de az alap felállás szerint az anyjuk mellett vannak az osztályon.

A második éjszaka, szoptatás után odavettem a lányom magam mellé az ágyba, felhajtottam a leesésgátlókat mindkét oldalt és így pihentünk kettesben.

A pár órával később megjelenő csecsemős nővér persze kapott egy diszkrét agyvérzést, amikor ezt meglátta, mert mind tudjuk, hogy az ilyesmi ÉLETVESZÉLY, mind meghalunk! Gyorsan vissza is terelte a babát a gurulós kiságyba, hogy túlélje a kórházi tartózkodást meg az anyja felelőtlen viselkedését.

Végre, valahára elérkezett a szombat délután és a kötelező adminisztráció után elindulhattunk haza.

Én már számoltam az órákat, hogy végre elhagyhassuk a kórházat, nagyon nem nekem való ez az egész napos fekvés, semmittevés – leírhatatlanul untam magamat és elképesztően vágytam arra, hogy otthon, a megszokott környezetünkben lehessek a babával.

Szerencsére az elbocsátásnál minden rendben találtatott, a szoptatás nem is lehetne tökéletesebb – olyan ügyesen eszik, hogy az utolsó kórházi mérlegelésen már picivel a születési súlya feletti számokat láttunk a kijelzőn!

Pont úgy szop, mint annó a nővére, ipari porszívó módjára szív, Dubrovnikban hallani, ahogy nyel, utána meg persze vadul csuklik a sok levegőtől és rendkívül morcos arcokat vág felháborodásában.

Így, az első 4 együtt töltött nap után úgy tűnik, hogy egy nagyon furcsa, tömbösített étkezési rendszerre állt be. Körülbelül 2 órán keresztül 20-30 percenként kér enni, 10 perc szoptatás után elalszik egy kicsit, majd kis idő múlva újra ébred és keresi a mellem.

Ha a másfél-két óra elteltével végre teljesen „teletöltődött”, akkor eldől és alszik egyben akár 5-6 órát is. Napközben.

Éjjel nagyjából 2-3 óránként ébred és egy 10-15 perces szeánsz után már megy is vissza aludni. Fordítva ideálisabb lenne a dolog, nem bánnám, ha éjszaka aludna egyben többet, de egyelőre jó ez így, még csak pár napos, majd kialakul egy normálisabb rendszer, ha már kicsit idősebb lesz.

Az egyetlen probléma a dologgal, hogy ez az 5-6 óra alvás egyben nem túl mell-barát (azt is mondhatnám, hogy nem kebel-barát :D). Nem tudok ennyire sokat várni két szoptatás között, mert elpusztulok, annyira feszülnek a melleim a sok felgyűlt tejtől.

Próbálkoztam már egyszer-kétszer felébreszteni, hogy legalább csak egy kicsit szopjon, de annyira mélyen alszik, hogy nem sikerült felkeltenem.

Még szerencse, hogy ezúttal már a szülés előtt megindult a tejtermelésem, így most nem tapasztaltam meg azt, hogy milyen amikor hirtelen, a semmiből durrannak be úgy a melleim, hogy felrobbani készülő kókuszgolyóvá keményednek.

Most szépen, fokozatosan lett egyre több tejem (és akkora melleim, hogy a férjem egész hétvégén nem nézett a szemembe), de azért így is nagyon fájdalmas tud lenni, ha akár 6 órán keresztül sem eszik a gyerek.

Gondolom neki sem túl előnyös az, ha a bekeményedett cickókból kell kierőszakolnia a napi betevő falatot – több óra elteltével már olyan érzés lehet, mintha körömmel kellene felnyitnia egy konzervdobozt.

Az egyre intenzívebb szoptatás persze megviselte a mellbimbóimat is. Tudom én, hogy csak az első 1-2 hetet kell kibírni, addigra hozzászoknak az igénybevételhez és már nem fogok csillagokat látni minden szoptatásnál, de azért most össze kell szorítani a fogaimat minden egyes alkalommal, amikor nekiülünk az etetésnek.

Aki átment ezen az időszakon, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Van az a pillanat, amikor emeled a babát a melledhez, miközben – elnézést a vulgaritásért – a segglukad is összeszorítod, hogy össze ne csináld magad, amikor felcsatlakozik.

Nem panaszkodom, tényleg. Ez legyen a legnagyobb problémánk.

Ha kicsit fáradtak is vagyunk, de csodálatos hétvégét töltöttünk együtt, most először négyesben.

A nagylányom nagyon éli ezt az egész nagytesó bizniszt, mindenben segít, adogatja a pelenkát, a popsikrémet, segít megtörölni a baba száját szoptatás után és úgy egyáltalán nyoma sincs semmiféle féltékenységnek.

Odatolta a kisszékét a babaágy mellé, mint valami kilátótornyot, hogy minden adandó alkalommal meg tudja simogatni a békésen alvó kishúgát, a mi közbenjárásunk nélkül is.

Hétfőn reggel szépen elkészült a bölcsibe induláshoz, megpuszilt és megsimogatott mindkettőnket, engem és a babát is, majd mielőtt kilépett az ajtón az apjával, még visszaszólt az előszobából: „anya, nekem most dolgom van, de jövök nemsokára és segítek, addig nagyon vigyázz Jankára!”


Salty