Egy szép tavaszi napon derült égből villámcsapásként ötlött fel bennem, hogy gyermeket szeretnék. MOST! A férjem nem értette, hogy mi ez a hirtelen elhatározás, én sem értem azóta sem, de nem kellett sokat noszogatni, két hét után rajta voltunk az "ügyön". A húszas éveink közepén jártunk, fiatalok voltunk, a legjobb korban. Szinte biztos voltam benne, hogy hipp-hopp teherbe esem. Hát nem így lett. Teltek múltak a hónapok, mindhiába. Nyolc sikertelen hónap után nem bírtuk tovább, és jelentkeztünk egy családtervező központba, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy rögtön az első vizsgálat eredménye ilyen szélsőséges: azoospermia. Nem hogy kevés spermium, vagy nem mozgó... egy darab sem volt! Összetörtünk, mélységesen. Csak tetézte a fájdalmunkat, hogy a környezetünkben a kutyától a macskáig mindenki teherbe esett. Volt, aki véletlenül, volt, aki nehezebben, de egy közös volt bennük, szörnyen büszkék voltak, a férfiak pedig nem győzték hangoztatni, hogy milyen remek munkát végeztek. Miközben mi éppen próbáltuk felfogni, hogy ez számunkra ott és akkor lehetetlen volt.
Az általunk ismert andrológus az első eredmény láttán még biztatott bennünket: csináljunk biopsziát, MINIMÁLIS az esélye, hogy ne találnának spermiumokat. Ha pedig találnak, indulhat a lombik és szép, közös gyermekeink születnek majd. Ám a műtét és a biopszia eredménye a nem várt eredményt hozta. Még dajkasejtjei sem voltak a páromnak, ergo egy magzati kori fejlődési rendellenesség miatt tökéletesen, visszafordíthatatlanul steril... Sertoli Cells Only szindróma. Csak a donorsperma segíthet. Elképesztő, felfoghatatlan, olyan dolog, ami csak másokkal történik, velünk tuti nem. Vagy mégis. Mi lettünk a mások.
Na, ezen a ponton omlottunk össze. Olyan volt, mintha egy egészen másik világba csöppentünk volna. Minden, ami addig volt, amiben addig hittünk, amiben felnőttünk, összezavarodott. Semmit nem értettünk. Értetlenül álltunk: donorsperma? Idegen ember idegen gyereke? Fáj kimondani, de ez akkor, ott undorítónak tűnt. A párom azonnal azt kérdezte, hogy el akarok-e válni. Persze, hogy nem akartam! Hogy is akarhattam volna? Azt fogadtuk meg, hogy jóban, rosszban. Rögtön az első hullámvölgynél le kellene lépnem?? Hát nem! Azt akartam, hogy higgye el, hogy teljes értékű ember, és álljon mellém, ne csüggedjen, csináljuk együtt végig! Adjunk egymásnak erőt, hogy elfogadjuk ezt a helyzetet. Hosszú, sötét hónapok következtek. Mind a kettőnknek szüksége lett volna segítségre, én nyitott voltam, Ő nem. (Közben a közvetlen családból hatan estek teherbe.) Úgy gondoltam, amíg én tisztán nem látok, el nem fogadom, át nem értékelem a bennem zajló dolgokat, addig Rajta/Rajtunk sem tudok segíteni.
Addig fel sem kerestünk egy meddőségi klinikát sem, értelmetlen lett volna. Így munka- és lélekterápiára fogtuk magunkat. Napi 10-12 órát dolgoztunk, csak hogy gyorsabban teljen az idő. Lényegében csak aludni jártunk haza. De aztán ahogy kitavaszodott, úgy nekünk is egyre jobban körvonalazódott, hogy hogyan tovább. Fel ugyan nem fogtuk, de képesnek éreztük magunkat arra, hogy elfogadjuk és belevágjunk a nehezébe, mert gyereket akartunk (szándékosan használom az akarni igét, ez talán kifejezi az elszántságot). Nyáron bejelentkeztünk hát egy meddőségi klinikára, el is végezték rajtam az alapvizsgálatokat: petevezető átjárhatóság, hormonok... stb. Az első jó hír egy év után: minden hibátlan! Nagyon boldogok voltunk! Úgy döntöttünk, hogy a nyarat kiélvezzük, és augusztus végén belevágunk. Egy biológussal konzultálva kiválasztottuk a „megfelelő” donort, ezen felül semmi dolgunk nem volt, a klinika intézett mindent. Nyaraltunk és lelkiekben felkészültünk.
Örömmel mentünk az első inszeminációra, ami mondanom sem kell, sikertelen lett. És ugye a baj nem jár egyedül, a páromat még ki is rúgták a munkahelyéről. Na, ekkor ismét néhány "derűs" hónap jött. A férj önbecsülése ismét az "egekig" szökött. Ettől függetlenül folytattuk az inszemek sorát, sikertelenül. Egyre nehezebb volt, már elvesztettük a magabiztosságot, csak csináltuk, de nem hittünk benne.
Ekkor lehet, hogy odafent megsajnáltak már minket, mert a soron következő hónap valahogy jobban kezdődött. Csodák csodájára a férj el tudott újra helyezkedni, egy remek munkakörben. Nekivágtunk a soron következő babagyártási hónapnak. Én nem bíztam benne, nagyon szerettem volna, hogy sikerüljön, de úgy döntöttem, hogy ha mégsem, akkor tovább nem őröljük az idegeinket, a következő alkalommal lombik. Nem is voltak valami szépek a petesejtjeim, sőt a jobb oldali petefészkem épp ebben a hónapban feladta a harcot, és csak a bal produkált. Ettől nyilván nem voltam boldog és talán már le is mondtam arról a hónapról.
Minden ugyanúgy alakult az inszemináció után, ahogy addig, görcsölgetés, szurkálás… Egy dolog hibázott, nem lett pattanásos a homlokom, nem lett zsíros a bőröm két nappal azelőtt, hogy meg kellett jöjjön. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen minek. Minden ugyanolyan, én is ugyanolyan stresszes és görcsös vagyok, és állítólag ez nem is segíti a dolgot. De valami mégiscsak történt, inszem után két héttel pozitív vérvételt produkáltam! Volt HCG értékem, méghozzá 280-as! Várandós lettem! Az asszisztens szerint ez az érték azt mutatta, hogy NAGYON terhes vagyok.
Helyre állt a világrend. Boldogok voltunk. Újra. Sokat vártunk rá, de újra szerettük egymást, úgy, ahogy kell, ahogy mi tudjuk. A terhességet élveztem, hisz erre vágytam. Ettől függetlenül időnként eszembe jutott, hogy félig „idegen” ember lakik bennem, noha kimondani nem mertem. Árgus szemekkel figyeltem a férjem, hogy hogy reagál UH-okon, mit érezhet, mit gondolhat. Soha nem beszéltünk a terhesség donoros mivoltáról, de talán Ő is ugyanúgy gondolt rá, mint én. Nem tudom.
Ellenben ezek a furcsa érzések és gondolatok köddé váltak, ahogy megszületett a babánk. Ezután már egy pillanatig sem éreztem, hogy nem a férjem a biológiai apja. Valahogy minden olyan természetes lett. Család lettünk, igazi, és már nem számított, hogy milyen utat jártunk végig, megérte!
Miranda
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
