Múlt héten már írtam róla, hogy nem éppen a pole-pozícióból vártuk a Szentestét és a helyzet sajnos karácsony első napjára is változatlan maradt. A férjem annyira rosszul érezte magát, hogy szó szerint egész nap feküdt és ugyan láza már nem volt, de a gyengeség, a hidegrázás és az állandó hányinger így is minden erejét felemésztették.

Az állapotától függetlenül reggel ellőtt egy tesztet, csak hogy megnézzük fertőz-e még. Először csak a kontroll vonal jelent meg a kis rubrikában, már kezdtünk örömködni, de amikor pár perc múlva megnéztem még egyszer akkor már – halványan ugyan – de látszott a második csík is. A fenébe.

Egyre inkább nehezemre esett távol tartani a gyerekeket tőle, akármennyire is igyekeztünk, hogy a lakáson belül elszeparáltan pihenjen, így aztán végül arra jutottam, hogy ennek így nem sok értelme van és jobban járunk, ha elfogadjuk anyósomék meghívását és a lányokkal hármasban elmegyünk hozzájuk ebédre.

Így végül a férjemet otthon hagyva, málhás szamárként felcuccolva – a Kicsi a mellkasomon a hordozóban, a két gyerek összes motyója a hátamon hátizsákban, miközben a Nagy az egyik kezemet fogta, a másikban a szakajtónyi karácsonyi ajándék – végül megérkeztünk Bakáékhoz.

Megmondom őszintén, önző indokaim is voltak a közös ünneplésre, titkon azt reméltem, hogy legalább abban a pár órában, amíg ott vagyunk, majd egy kicsit mások is pesztrálják a gyerekeket, én pedig legalább pár percre hátradőlhetek, de aztán ez végül nem így alakult.

A Kicsi még hagyján, ő egész jól elnézelődött a nagyapja kezében, de a Nagy annyira rám volt kattanva, hogy el nem mozdult mellőlem, még ebéd közben is végig simogatta a kezemet és folyton át akart kérdezkedni az ölembe.

Valószínűleg őt is érzékenyen érintette, hogy az apja nem tudott vele annyit és úgy foglalkozni az elmúlt napokban, mint ahogy az megszokott, ráadásul a körülmények miatt minden éjszaka velem egy ágyban aludt, így természetesnek vettem, hogy most én vagyok az első számú, megkérdőjelezhetetlen biztos pont a kis világában.

Annyi szerencsém volt, hogy miután végigettük a menüt és rátértünk az ajándékozásra, az felkeltette annyira figyelmét, hogy átmenetileg „nyugton hagyjon” és utána is elég jól eljátszott az új szerzeményeivel a férjem unokatesóinak a társaságában.

Még jó, hogy mi csak egy-egy meglepetéssel készültünk mindkét gyereknek, mert a család többi tagjától megint annyi cuccot kaptak, hogy még most sincs róla fogalmam, hogy mit fogunk ennyi mindennel csinálni.

Anyósomék hálistennek többé-kevésbé észnél maradtak (vagy ők is számítottak a játékcunamira), így tőlük melegítőnadrágot, pulóvert, harisnyákat és zoknikat kaptak a lányok – amiért nagyon hálás voltam –, ezek egyébként is fogyócuccok, volt amit én is akartam venni a következő hetekben.

A sógorom viszont kissé túlzásba esett, de nem igazán tudom hibázatni, mert az egyik skandináv országban élve nagyon keveset látja a lányokat. Már hetekkel korábban hallgattuk tőle, hogy mennyire hiányoznak neki a gyerekek, alig várja, hogy hazautazzon, de azért a fejenként 3-4 ajándékra még így is felhúztam a szemöldököm. Otthon meg is jegyeztem a férjemnek, hogy kijelenthetjük, hogy az öccse személyében a lányoknak lett egy filmbéli „gazdag nagybácsikájuk”, de ott helyben persze nem akartam elvenni az örömét, tényleg nagyon szép, jó minőségű holmikat hozott mindkettejüknek.

Ami sokkal inkább zavart és még mindig nem igazán tudok vele mit kezdeni, az a temérdek cucc, amit anyósomék FELSŐ SZOMSZÉDJAI küldtek a gyerekeknek.

Jó, nem teljesen idegenek, az én Nagyomnál fél évvel fiatalabb az ő lányuk, a kisebbik (szintén lány) pedig január elején fog megszületni, majdnem napra pontosan akkora korkülönbséggel, mint ami nálunk van, így mondhatni hasonló hajóban evezünk és a gyerekek is játszottak már egyszer-kétszer együtt, amikor a miénk Bakáéknál volt, de ennyi.

Nem gondoltam, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy egymás gyerekeinek karácsonyra ajándékkal készüljünk, az meg egyenesen kellemetlenül érintett, hogy mennyi játékot, ruhát, plüssállatot, csörgőt, zenélő lópikulát küldtek anyósomon keresztül. Én tényleg nagyon élem az egész karácsonyosdit, de nekem ez tipikusan az az ismerettség, amikor átviszek egy tányér süteményt, majd kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánok és le is van tudva a dolog.

Ezzel a rengeteg holmival viszont abba a helyzetbe hoztak, hogy nem akarok bunkó sem lenni azzal, hogy nem viszonzom, de azt sem szeretném, hogy veszek én is nekik valamit, és akkor innentől kezdve szokássá válik, hogy ajándékozunk egymásnak – szinte teljesen ismeretlenül. Anyósom azt javasolta, hogy úgyis napokon belül születik náluk a baba, adjunk arra ajándékot mindkét gyereküknek és akkor viszonoztuk is meg nem is, mint a lány a mesében.

A játékcunami ezzel persze még nem ért véget, a barátaink (már akik nem voltak éppen koronásak) is hoztak/küldtek a lányoknak ajándékot, így fel sem tűnt, hogy a mi fánk alatti csomagokat nem bontottuk ki rögtön Szenteste.

Így esett, hogy a Nagy kapott egy doboz kinetikus homokot is mindenféle kiegészítővel és bár tényleg szuper az állaga és ezerféle dolgot lehet belőle készíteni, de attól nem különösebben vagyok elragadtatva, hogy negyvenhétszer kell porszívóznunk minden egyes használat után.

Josip, ha ezt valaha is elolvasod, tudnod kell, hogy a gyerek rendkívül élvezi, egyedül is egész sokáig eljátszik vele és ez az egyetlen indok, amiért nem az előkelő első helyen szerepelsz a fekete-listámon. Rajta vagy persze, simán top tízes teljesítmény ilyesmit ajándékozni, de ha átjösz egyszer-egyszer porszívózni, akkor előbb-utóbb megbocsátok.

Végül mindössze pár órát maradtunk anyóséknál, hogy a férjem se legyen egyedül túl sokáig, meg már nekem is eléggé mehetnékem volt, annyira leszívott az ottani tömeg és a zsibogás. Itthon még összekapartam a maradék erőmet, lefürdettem és lefektettem a lányokat, de addigra már annyira kimerültem, hogy szó szerint szédelegtem a fáradtságtól.

Másnap reggel újra teszteltünk, ez már szerencsére negatív maradt, így végre meg tudtuk ejteni az itthoni ajándékozást is. Örültem, hogy karácsony másnapjára sikerült eljutni idáig, bár a férjem még mindig elég gyenge volt és az általános közérzetén is nyomott hagyott a Covid, de legalább nem kellett abba is plusz energiákat feccölnöm, hogy izoláltan létezzünk körülötte.

A hét többi része eléggé egybefolyt, igyekeztünk mindannyian felgyógyulni, a lehetőségeinkhez mérten pihenni és minél többet együtt lenni, ha már a téli szünet első napjaiban kettészakadt a család.

Janka egyre ügyesebben eszik, sikerült bevezetnem a húst is az étrendjébe, bár egyelőre még csak a szárnyasoknál tartunk, de a következő 1-2 hétben mindenképpen hozzáadom a vörös húsokat és a halat is a püréihez.

Már akár 2-2,5 üveg bébiételt is megeszik naponta, így a két ünnep között arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel már komoly mennyiség fogy, nem csak kóstolgat, visszatérek a Naggyal már jól bevált módszerhez és mindent én magam fogok főzni.

Egy-egy üveg normális püré barátok között is majdnem 2 euró, igazán burzsujnak érezném, ha felerészben ezzel etetném, azon túl, hogy én egyébként is sokkal jobb kajákat tudok készíteni.

Mivel mindkét lányom nyári születésű, így a téli időszakra esik a hozzátáplálásuk, szóval muszáj néha fagyasztott vagy üveges dolgokhoz nyúlni, mert ha csak szezonális gyümölcsökkel-zöldségekkel operálnék, akkor eléggé meg lennék lőve, de ez legyen a legkisebb problémám.

A Nagy „matrica-viselkedése” karácsony után is kitartott, még napokkal később is csak engem akart minden tevékenységhez, az apja pisilni is csak ímmel-ámmal kísérhette el. Ehhez kapcsolódik a testvérféltékenység első igazi jele is – egyik este fektetésnél megjegyezte, hogy ő nagyon örül, hogy velem aludhat a „nagy ágyban”, de lehetne, hogy a Kicsi pedig a saját helyén marad és nem veszem oda magam mellé éjszaka? Ő nagyon szeretne csak velem, kettesben aludni.

Nem lett belőle dráma, megbeszéltük, hogy éjjel, amikor a baba felébred, ő is az anyukáját keresi és neki is hiányzik az, hogy néha megszeretgessem, de ettől függetlenül őt is sokszor meg fogom ölelni álmában.

Másnap délután a Kicsit az apjára hagytam és a Naggyal aludtunk együtt délután. Titkon én is örültem egy kis extra pihenésnek és az ő vágya is teljesült – olyan szorosan ölelt magához, hogy egy párna felét sem foglaltuk el ketten együtt.

Nem tudom mi váltotta ki nála ezt az óriási ragaszkodást, de ennek tudatában külön örülök, hogy még az ünnepek előtt arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogom oviba vinni, amíg a téli szünet tart. Ügyelet lett volna január 2-tól, de feleslegesnek gondoltam a hosszú oda-vissza fuvart, csak azért hogy beadjam a „megőrzőbe”.

Jó, őszintén szólva, ha tudom előre, hogy nem hogy semmi időm nem lesz pihenni az ünnepek alatt, hanem még fáradtabb leszek, mint valaha, akkor azért meggondoltam volna a dolgot, de egyébként nem bánom, hogy végül mégis marad itthon.

 A hét végére szerencsére a férjem is többé-kevésbé helyrejött és rögtön bele is vetette magát a gyerekezésbe és a háztartásba. Szombaton és vasárnap is elvitte a lányokat játszóterezni és a szilveszteri menüt is ő készítette, ami idén ismét a méltán híres apa-féle lasagne volt.

Az óév utolsó napjára a finom vacsorán kívül semmi különlegeset nem terveztünk, de azt azért megengedtük a Nagynak, hogy addig maradjon ébren, ameddig szeretne (inkább ameddig bír). Végül kicsivel tizenegy után dőlt el, mi a férjemmel kettesben pedig úgy döntöttünk, hogy megvárjuk az éjféli tűzijátékot.

A maradék időt reflektálással töltöttük, számot vetettünk az idei évről, végiggondoltuk mi minden történt velünk az elmúlt hónapokban. Tavaly ilyenkor már terhes voltam a Kicsivel, aki egy nagyon könnyű terhesség és egy nagyon nehéz szülés után július elején érkezett meg közénk. A kezdeti nyugodt időszakot hamar felváltották az átvirrasztott éjszakák és a véget nem érő szoptatási szeánszok, de vele vált teljessé a családunk, minden probléma ellenére sem cserélném el az elmúlt közel hat hónapot senkivel, semmi pénzért.

A férjem egészségügyi állapota is megnehezítette a helyzetünket idén.

Több, mint 20 évvel ezelőtt volt egy borzasztó sportsérülése, amit egy ma már tiltott műtéti eljárással „hoztak helyre”. Ez maradandó károkat okozott és az elmúlt évtizedekben a teste igyekezett kompenzálni a helyzetet, ami mostanra odáig fajult, hogy gyakorlatilag folyamatosan fájdalmai vannak.

Idén tavasszal megtalálta az újonnan alakult „fájdalom klinika” és felajánlották neki, hogy részt vehet egy kísérleti terápián, ami számtalan invazív vizsgálattal és utánuk napokig tartó regenerációval kezdődött, majd nyáron megkapta a számára egyedileg összeállított gyógyszeres kezelési tervet, amihez majd’ két hónap volt fizikailag hozzászoknia. Már ez az időszak is eléggé embert próbáló volt – többszöri hányással, szédüléssel, általános gyengeséggel – mindezt persze az újszülött és a normál munkája mellett.

Néhány hónap elteltével a terápiát sikertelennek minősítették, nem érte el a kellő hatást, így az orvosai a gyógyszer abbahagyása mellett döntöttek. Mivel elég erős, addiktív szerekről van szó, ez a szó szoros értelmében elvonót jelentett, ami szerencsétlenségünkre pont egybeesett a pozitív Covid teszttel.

Borzasztó volt ezt úgy megélni, hogy még csak segíteni sem tudtam érdemben, mert ha én is koronás leszek, azzal két ilyen kicsi gyerek mellett csak a szarnak adtunk volna egy pofont, de szerencsére a nehezén már túl vagyunk.

Nagyon kemény időszak volt, de mindenesetre nem savanyodtam bele a sokszor alig bírható terhelésbe, nem hagyom/hagytam, hogy megkeserítsen a dolog, éppen elég nekem „sósnak” lenni. Mindketten nagyon pozitívan várjuk az új esztendőt, amíg itt vagyunk egymásnak, a másik legjobb barátjaként, igazi társaként és minden téren partnereként, addig semmi sem nehéz.

Az éjféli tűzijátékot nézve arra jutottunk, hogy a következő 12 hónap ennél csak könnyebb lehet.

Az utolsó pukkanások után mi is nyugovóra tértünk és a szuszogó gyerekekkel a két oldalunkon hamar álomba merültünk. Elég volt most ebből ennyi is. Majd bulizunk a nyugdíjas klubban, addigra a lányok remélhetőleg már valaki másnak az ágyában fognak aludni.

Nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek, legyen 2024 pontosan olyan év, amilyet szeretnétek!

Salty