Élénken emlékszem, milyen volt nyolcéves koromban biztosnak lenni egy csomó dologban:

– Mindenki szeretni fog, mert becsületes és szorgalmas vagyok.

– Sosem fogok bántani egyetlen nőt sem, mert a) egynek sem fogok a közelébe kerülni, b) ha valakinek mégis, azzal mindig a lehető leglovagiasabban fogok viselkedni. 

– A hatalmas, unalmas és jóságos Szovjetunió vigyáz ránk, amíg a Világállam ki nem alakul.

– A technokrata mennyország felé tartunk, hamarosan hófehér tornyok, égbe szökő felhőkarcolók közt fogunk játszadozni a makulátlan, zöld gyepen, és néha vidáman feltekintünk a felhők között lebegő csillaghajókra. Minden galaxis a barátunk lesz.

– Tudós leszek.

– Soha nem iszom majd tejet.

– A lelkük mélyén az emberek kimondhatatlanul megértik egymást.

– Soha életemben nem fogok elárulni semmit és senkit.

Ezenkívül volt egy nagy, titkos vágyam, szerettem volna valamennyire rossz és bűntudatos lenni. Szinte semmi sem zavart annyira, mint hogy habtiszta a lelkem, és ez az arcomra is kiül. Szerettem volna, ha egyesek kíméletlen embernek tartanak, ha egy-egy reggel felriadhatok egy rémálomból, mint valami kiégett vietnami veterán, hogy remegő kézzel cigarettára gyújthassak, és atlétatrikóban, izmosan, borostásan az ablaknál állva lenézzek az ébredő városra, és végiggondolhassak néhány férfiasan komor élményt. De mindenki szerint csak rendes és kedves és aranyos voltam, és ez kimondhatatlanul zavart.

Régen, amikor még kicsi voltam, egy hangulatos, vizes falú házban laktunk egy kellemes kis községben az Alföldön. Esténként külön szobában kellett aludnom, és ami nappal egyszemélyes kis édenkert volt, este rémalakokkal teli csapdává változott. Elalvás előtt elsoroltam az ujjamon, kikkel nem akarok álmomban találkozni. A Csontvázzal, ami az asztal körül üldöz, az öklömnyi Bogarakkal, amelyeken mezítláb kell taposnom, a Lómedvével, ami egy homályos metróállomáson szokott rám rontani – bár ebben az álomban idővel mindig kiderült, hogy a Lómedve nem is olyan rosszindulatú, mégsem kívántam magamnak újabb találkozásokat; és ott volt a Fej Nélküli Lovas is – vele igazából még sohasem álmodtam, de annyira féltem tőle, hogy ajánlatos volt szerepeltetni a biztonsági listán. Szintén veszélyes ellenfél volt a gülüszemű vízhordó nőt ábrázoló Kovács Margit-szobor, ami, ha senki sem látta rajtam kívül, rémisztő zenét kezdett játszani (amint később rájöttem, egy kevéssé ismert betétet a Volt egyszer egy Vadnyugatból). Ilyenkor valahogy egyből a szoba közepén találtam magam álmomban, mozdulni sem tudtam, a kis szobor pedig csak bámult a szekrény tetejéről, halkan, rémisztően zenélt, és a szemei világítani kezdtek. Sok évnek kellett eltelnie, hogy bármitől is megint annyira féljek, mint akkor. Pedig még ez sem volt olyan borzasztó, mint önmagam elvesztésének az az örvényszerű, vadul forgó élménye, amikor minden meglódult az agyamban, addig forogtam, amíg azt sem tudtam, már, ki vagyok, kicsire zsugorodtam, és Műtősnek Öltözött Óriások emeltek a markukba egy nagy, fehér csarnokban.

Ezeken kívül már csak egyvalamit kellett kikerülnöm az éjszaka útvesztőiben: a Koporsót, ami a szobám közepén, körülbelül két méter magasan lebegett olykor éjjelente, és lassan forgott a tengelye körül. Gondolom, ezek után nem meglepő, ha elárulom, hogy fiatal éveimben nem egyszer az arcomra szorított kézzel aludtam el, előtte pedig megragadtam az anyám kezét, és feltettem a húsbavágó kérdést, évekig ugyanazt: „Ha most elalszom, semmit a világon, egy szemet se nem álmodom?”

Rendszerint nem volt ilyen szerencsém. És később sem. Kedvenc mesefilmjeim és a balatoni meg adriai nyaralások vidám emlékei nyomtalanul semmivé olvadtak, ha leszállt az éj. A sötétben sosem tudtam megvédeni magam.

Ezek az álmok visszatértek később is, de nem sokat törődtem már velük. Úgy tizenhat éves korom körül éreztem meg, hogy muszáj regényhősnek lenni, és elhatároztam, hogy az a fajta színes mellékszereplő leszek a hosszú családtörténetekben, akiből idővel a csodabogár nagybácsi lesz. Ez a nagybácsi szeret jókat enni, volt már diplomata, tudós és bűnöző, született pletykás intrikus, simán és ügyesen hazudik, de jókedvében néha szemérmetlenül feltárja a nőkhöz való állatiasan egészséges, mégis romantikus viszonyát. Élt már fényűzően és nyomorban, írogat, utazik, és sosem hallott régi meséket tud. Családi ünnepeken a gyerekek várakozva szaladnak fel a lépcsőn a vendégszobába, ahol a nagybácsi egy-két napra megszállt. Illatos szivarfüstben pácolódva, csillogó szemmel hallgatják az aznap esti történetet: egy rég elrepült, forró nyárról, amikor még mindenki, akit ma komoly felnőttnek ismernek, szüleik, rokonaik és a megállapodott, józan felnőttek mind őrült fiatalok voltak, vízbe lökdösték egymást, vécékben cigarettáztak, csókolóztak egy sátor mélyén, vitorláztak és furcsa terveket szőttek, ostoba csínyekbe keveredtek és vadul, gyönyörűen álmodtak minden percben. Más mesék egy messzi tengerről szólnak, büszke hajókról és egzotikus vadállatokról a buja, zöld rengetegben, bűnös drágakőként ragyogó esti városokról és az éjszakai bárok puha, színes fényeiről, ahol gondterhelt, ezer kalandban edzett férfiak isszák csendesen a múlt és a végzet nektárját.

A gyerekek boldogan hallgatják az utazó meséit, és tudják (és ez volt az én jövőmesémben a lényeg!) hogy aznap nyugodtan alhatnak. A démonok ma messze elkerülik a házat, mert éjszakai ólálkodásuk során észreveszik az emeleti szoba fényét: és rémülten látják a nagybácsit, amint egykedvűen szivarozik az ágyon, szelíd érdeklődéssel olvassa a legrémisztőbb kísértettörténeteket, szomorkás bölcsességeket vet papírra, egy pohár whiskyvel a kezében egy távoli asszonyra gondol az ablaknál állva, vagy sötéten fénylő revolvert olajoz furcsa szeretettel, hogy aztán egyenként etesse meg az olvasólámpa fényében sárgán csillanó, .357 Magnum lőszerekkel.

Regényhős lettem tehát. A regényhősöknek pedig semmitől sem kell igazán félniük. Pokoli szerencséjük van. Az életük a színek gyönyörű násztánca. Talán vannak rémálmaik, de akkor is fanyarul mosolyognak, ha a Bogarakon kell mászkálniuk, jól elbeszélgetnek a Lómedvével, kiröhögik a Csontvázat, papírcsákót csinálnak a Kovács Margit-szobornak, kezet ráznak a Fej Nélküli Lovassal és fekete ménjét „paci”-nak titulálják. Amikor álmos nyári délutánokon elragadja őket az agy-rövidzárlat-örvény halálos, epilepsziás ritmusa, felhajtanak egy pohár whiskyt, meghallgatnak pár Sinatra-számot, a Műtősnek Öltözött Óriásokat hangosan röhögve fogadják, a forgó koporsót pedig vállvonogatva figyelik egy darabig, aztán halkan megkérdezik tőle: „Ezt te tényleg élvezed, öreg?” A regényhősök talán szomorúak, de ez jól áll nekik. Talán veszítenek, de ez elegáns lezárása a történetnek. Talán meghalnak, de fügét mutatnak a végzetnek, és saját végzetet írnak helyette.

Szóval, valami ilyesmit akartam kamaszkoromban. Végül nagyjából sikerült a dolog, a mások által formált lúzerből olyasfajta lúzer lettem, ami kedvemre való volt, és az új fazonnal elégedetten elhatároztam, hogy bezárkózom, és eldobom a kulcsot. Így éltem pár évig, aztán jött Molly, na meg a kadét és a hajósinas. Ők megtalálták a kulcsot, és kinyitottak. Mindent összevéve nagyon elégedett vagyok – persze mindennap akad zsörtölődnivaló, és ez szintén fontos.

Na és ti? Hogy képzeltétek? És sikerült? Gondolom, elégedetlenek vagytok, hisz ez a nők specialitása…

Őrjöngő Farkas