A meddőséggel kapcsolatos posztokat olvasgatva gondoltam, hogy megosztom én is az érzéseimet veletek. Lassan 2,5 éve döntöttük el párommal, hogy szeretnénk egy kicsit közösen. Én, aki addig elképzelni sem tudtam volna azt, hogy családot alapítsak (egyetem után pár év munka, főváros, pörgés, valahogy fel sem merült korábban a gondolat) izgatottan vetettem bele magam a kihívásba. Nem jelentett ez az elején semmilyen konkrétumot, próbálkoztunk, ahogy mondani szokás. Körülbelül egy év után kezdtem el gondolkodni, hogy nahát, csak nem jön a baba, ugye nincs baj? Felkerestem Budán egy állami nőgyógyászt, aki először PCO gyanúsnak talált. Utánaolvastam, megnyugodtam, valóban, ha akarom, a tünetek nagy része akár igaz is lehet rám. Életmódváltás, gyógyszeres kezelés, rendben, csináljuk, a diagnózis kézzelfogható és ésszel felérhető, mit kell tennünk azért, hogy sikerüljön teherbe esnem. Ez után 1-2 vizsgálat jött, ami kimutatta, szó sincs PCO-ról, a petéim gyönyörűen érnek, elég van, nincs semmi gond. Jól van, mondtuk, akkor adjunk még egy kis időt magunknak.

Másfél év után vidékre költöztünk, mindenki mondta, hogy na, látod, majd ha otthagyod a stresszes munkát, jó lesz minden, nem pörögsz, jön majd az a baba. Őszintén szólva legszívesebben már akkor sikítottam volna mindig, amikor ilyeneket mondtak nekünk. A váltással új állami orvost kerestem és elmeséltem elölről mindent. A történethez hozzátartozik, hogy mindezek előtt természetesen megvizsgáltattuk páromat is egy magánorvosnál, hogy ha esetleg nála van gond, az derüljön ki, mielőtt engem kiteszünk mindenféle tortúrának. Megnézték, azt mondták, nem tökéletesek az eredményei, de ezzel lehet próbálkozni. (Ennek a ténynek a későbbiekben még jelentősége lesz). Jöttem tehát én: vizsgálgattak, majd közölték, no, ide kellene egy petevezeték átjárhatósági. Lelkesen mentem a netre utánaolvasni, és pár órán belül rettegtem a vizsgálattól. Azt eldöntöttem ezután, hogy soha többé nem olvasok utána semminek fórumokon. A vizsgálat végül nem volt annyira borzalmas, mint vártam, kellemetlennek kellemetlen, de kibírható. Az eredmény természetesen szuperjó, minden átjárható. A hormoneredményeim is csodásak voltak. Ez volt az a pont, amikor először összeomlottam.

Önmagamat hibáztattam, nem értettem, hogy ha minden rendben, akkor mégis MI VAN? Saját problémám persze, hogy egész életemben tudatosan éltem, és kemény munkával mindent elértem, amit célként kitűztem magamnak. És most szembeálltam valami olyannal, amire nem volt kézzelfogható magyarázat. Bevallom, ezt a mai napig képtelen vagyok feldolgozni. Kontrollmánia, tudom, meg ne akarjam annyira. Hogyne. Aki volt már hasonló helyzetben, az tudja, hogy nem lehet nem akarni. Vállalkozó vagyok, pár éve építünk párommal egy közös céget, folyamatosan izgalmakkal, tanulással teli az életem, mindig van dolgom, de nem készítem ki magam. Ez azt jelenti, hogy a hétköznapok lefoglalnak, nem gondolok 0-24-ben a gyerekkérdésre. Na de az a 2-3 nap a nem várt előtt… Aki hasonló cipőben jár, az tudja, hogy maga a borzalom.

Minden tettünk és cselekedetünk mögött ott van a gondolat: ugye nem megy le a hőmérsékletem hirtelen, ugye a következő mosdólátogatáskor sem fogok semmit látni, ugye nem tapasztalom semmi jelét annak, hogy meg akarna jönni? Aztán 1-2 apró jel után még él a reménysugár, hátha csak a szervezetünk csal, hátha mégis most sikerült… De nem. Én a mai napig hónapról hónapra így működöm. Hozzászoktam. Nem tesztelek, nem mérem már a hőm sem, egyszerűen ezalatt a pár év alatt kiismertem annyira a testem, hogy napokra előre pontosan tudom, mi következik. Csak sosem akarom elhinni…

Vissza a folytatáshoz: a sikeres (vagy sikertelen) átjárhatósági után egy kedves szülész-nőgyógyász gyakornok a pártfogása alá vett. Fiatal volt, megértő, bíztam benne, mert nem is találkoztam még ilyennel korábban. Azt mondta, a következő lépés, hogy kapok 2 havi closti-t, megnézzük, az segít-e. Utólag én voltam a hülye, hogy pont ennek nem jártam utána. Se követés, se figyelés, se előzetes felmérés, csak szedjük a gyógyszert. Szedtem is rendesen. A következmény? A gyógyszer kb. fél évre tönkrevágta az amúgy tökéletesen pontos ciklusomat. Akkor úgy döntöttünk, elég a kontárokból, irány a magánszektor. Eközben fél évet adtunk magunknak orvosok nélkül, mert még mindig bíztunk abban, hogy természetes úton is sikerrel járunk majd. Közben összeházasodtunk, elutaztunk 3 hétre egy gyönyörű nászútra. Persze a jóakarók ekkor is azt mondták: jaj, eddig aggódtál, de majd az esküvő után... majd a nászút után... hát nem. Pedig tényleg abszolút elégedettek és boldogok voltunk. Komolyan mondom, nem hiszem a mai napig, hogy ettől függ. Ha ettől függne, meg se kérdezem, miért van annyi rosszkor rossz helyre született baba.

Fél év után felkerestük a helyi meddőségi központot, ahol nagyon kedvesek és megértőek voltak, és ahol először szembesültem a ténnyel, hogy mennyien vagyunk. Tele volt a váró, levegőt sem lehetett venni. A főorvosnő pedig azt mondta, ugyan, nyáron kevesen is vannak, szokott ennél több is lenni. Úristen, gondoltam. A doktornő megnézte vaskos leleteinket és azonnal kiszúrta a párom eredményeit. Hát ezekkel nem csoda, hogy nem jött össze, mondta, még az átlag alsó küszöbét sem éri el. Nagyot néztünk, hogy de a magánorvos azt mondta… Nem tudjuk a mai napig, miért mondta. És azt sem, hogy pont ezeknek az eredményeknek miért nem kutattam utána az interneten. Rettenetesen dühös és frusztrált voltam. Hiába tettem ki magam egy rakás szenvedésnek, majd egy évig hiába hibáztattam magam és éreztem, hogy nem érek semmit nőként. Közben örültem is, mert párom problémája a doktornő véleménye és az orvostudomány szerint is kezelhető. Vitaminokkal már lehet javítani az állomány állapotán. Végre valami kézzelfogható, érthető magyarázat, ami ellen tudunk tenni. Úgy éreztük, már ez is előrelépés. Itt tartunk most.

Vitaminkúra páromnak és nekem is (nem árt) és várakozás. Abban állapodtunk meg, hogy kivárjuk a 3 hónapot, amíg a vitaminoknak érezhető hatása lesz, és ha ez után/ez alatt sem sikerül teherbe esnem, akkor megyünk vissza az intézetbe. Közben úgy érzem, egyre nehezebb várni, egyre elkeseredettebb vagyok, nem látom a végét. Ha nem muszáj, nem akarom magunkat és a kapcsolatunkat kitenni a mesterséges megtermékenyítéssel járó tortúrának, mert már így is nehezen telnek a hónapok és azok a visszaszámlálós napok. El sem tudom képzelni, hogy viselném mindezt azzal a tudattal, hogy az orvosok belém tettek valamit, és mi lenne, ha úgy is kudarcot vallanánk…

Ráadásul mindeközben a környezetemben mindenki sorra jelenti be, hogy terhes, még az is, aki nem akart gyereket, de gyógyszer mellett sikerült. Örülök nekik, őszintén. Hogy nem kell átélniük azt, amit nekünk. De közben képtelen vagyok sokukkal találkozni, képtelen vagyok végighallgatni a babavárás izgalmait anélkül, hogy el ne szorulna a szívem és ne környékezne a sírás. És mindenközben rettentően önzőnek érzem magam. Nagyon jó lenne tudni, hogy másban is ilyen ijesztő érzések kavarognak-e, és ha igen, hogy tudja feldolgozni, mi a trükk, amivel túl lehet élni. A „ne stresszelj rá”, „majd jön, ha akar”- féle tanácsokból köszönöm, nem kérek. Már azon is gondolkodtam, hogy pszichológushoz kéne mennem. Ez a megoldás? Vagy keressek olyanokat, akik hasonló cipőben járnak? Hol van meddő párok klubja? Hogyan lehet lelkileg megerősödni egy ilyen helyzetben?

Várom a tippeket, saját tapasztalatokat, tanácsokat és köszönöm, hogy elolvastátok kétségeimet és történetemet.

Reményke