2008. január 28. hétfő óta feküdtem bent, a SOTE II. Női klinika terhespatológia nevű osztályán. Előzetes beszélgetés alapján január 29-én, a születésnapomon lett volna szülésindítás. De persze nem így történt, mert még nem volt meg az egyhetes terminustúllépés. Végül 2008. február 1-én, pénteken történt meg ez a csodálatos esemény.

A reggeli vizitnél jeleztem, hogy 3-5 perces jóslófájásaim vannak. A doktor megvizsgált, de egyáltalán nem változott semmit az elmúlt egy héten a méhszáj állapota. Volt magzatvíz vizsgálat (amnioszkópia) is, és megtudtam, hogy Bencének szőkésbarna haja lesz. Gondoltam magamban, tiszta apja a gyerek.

 

Előző nap éjféltől semmit sem ehettem és nem is ihattam. Na persze a fűtés ezerrel ment, így azért reggel megkockáztattam egy bögre teát. Jól is tettem. Délelőtt 11 órakor jött az egyik nővér. Én éppen szundikáltam, mert jobb dolgom sem volt várakozás közben.

Megfogtam egy üveg vizet, a köntösömbe belebújtam, és magamhoz vettem a telefonomat. Úgy mentem a szülőszobákhoz, mintha vásárolni mennék. Persze tele voltam izgalommal, de a nagy izgalmat már elnyomta a kórházi nagy unalom. A vajúdóba mentünk. Itt összesen hat ágy van. Ahogy beléptünk, balra az ajtó mellett kaptam helyet. Egész kényelmes kis ágyikó volt.

Egy fiatal kis szülésznő, Zsani jött oda hozzám. Ő magázással kezdett, de aztán gyorsan megegyeztem vele, hogy jobban örülnék a tegeződésnek. Szabaddá kellett tennem a pocakomat és felrakott egy ctg-t. Majd nemsokára megjelent az orvosom is. Soha még ennyire nem örültem neki, hogy látom. Megvizsgált. Persze az eddigi egyujjnyi méhszáj semmit sem változott. Elmondta, hogy most kapok egy oxitocinos infúziót. Ettől elvileg elkezdek majd tágulni és fájásaim is lesznek. Majd megrepeszti a burkot is, ha már jobban hozzáfér, ezzel is elősegítve a gyors tágulást.

Megint Zsani érkezett hozzám. Nagyon ügyesen szúrt meg a kézfejemen. Meg se éreztem. Nagyon szimpatikus lány volt, így megkértem, hogy ha lehet, maradjon Ő velem. Semmi akadálya nem volt. Az infúzió csak csöpögött, fájás meg az ablakban. Bence nagyon mocorgott. Legalább neki jó móka volt. Na, jó én sem unatkoztam nagyon, mert mindenki hívogatott, hogy na, mi van, van már valami? De semmi.

Délután fél 2 körül már Csabi is bejött. Persze nem csoda, apu letolta, hogy ha nem jön be rögtön hozzám, akkor ő jön Mosonmagyaróvárról. Na, most már ketten unatkoztunk együtt.

Megemelték a cseppszámot az infúzióban, így több jutott már a szervezetembe. Megint vizsgálat. Hurrá, már kétujjnyi a méhszáj. Végre lehetett burkot repeszteni. Vagyis csak szeretett volna a doktor, mert nem sikerült: Bence feje már annyira a helyén volt, hogy a burkot ugyan sikerült megsérteni, de magzatvíz egy csepp se folyt el.

Aztán jött a feketeleves. Alighogy kilépett az ajtón az orvosom és a szülésznőm, valahogy olyan furán kezdtem érezni magam. És igen, egy jó erős alhasi görcs. Húúú, sose éreztem még ilyet. Legszívesebben kiabáltam volna. Végre megint mellettem volt Csabi.

És 15 perc múlva újra. Oh, Istenem, hát ezt senki sem mondta, hogy így fáj. Máris nem akartam annyira ezt az egészet. Reklamáltam Csabinak, hogy moziba kellett volna inkább menni. Két fájás között rám jött a pisilés is. Mikor, ha nem akkor, amikor már fáj? Csabi kísért ki a vécére. Alig fejeztem be a pisilést, megint fájás.

Fél 4 körül jött megvizsgálni Zsani. Jól álltunk. Megkért, hogy ha éppen nincs fájásom, akkor induljunk el egy szülőszobára. Hűűűű… most aztán izgultam, és reménykedtem, hogy akkor már mindjárt túl is leszünk mindenen.

Nagyon szép szülőszobára mentünk. Tetszett. Rendkívül barátságos helyiség volt. A szülőágy motoros, fel-le emelhető. Itt újra kaptam egy ctg-t a pocakomra. Kérték, hogy ha lehet, 20 percen keresztül próbáljak nyugton maradni, hogy tudják regisztrálni Bence szívhangját. Mert ha az olyan könnyű lenne... Megkérdezték, milyen zenét szeretnék hallgatni. Mert mintha érdekelt is volna, hogy szól-e valami vagy sem…

Rettentően tudnak fájni ezek a görcsök. Egyszer csak rohant be Zsani, nagyon aggódó arcot vágott. Persze csak én voltam a ficánkolós, elmozdult a ctg azon feje, amelyik Bence szívhangját nézte, így meg kint sípolt a szerkezet, mintha nem verne a pici szíve. Jól megijesztettem őket.

Próbáltam nyugton maradni. Persze, ha már bejött, megnézte hogyan állunk. Bejött a doktor is. Aznap ügyeletes volt a szülőszobán, így néha más anyukával is foglalkozott, nem csak velem. Mondták, hogy most el kell menniük a műtőbe, ha bármi van, szóljunk. Néztem értetlenül. Elmagyarázták, hogy a méhszáj teljesen eltűnt, így bármikor jöhetnek a tolófájások. „Na, jó és azt eszik vagy isszák?” - gondoltam magamban, így is eléggé fájok. Azt mondta a doktor, hogy ha minden jól megy, 5-re már túl is vagyunk rajta. Felcsillant a szemem, mert 5-ig már csak háromnegyed óra volt hátra. Azt már fél lábon is kibírom. Zsani elmondta, hogy a tolófájás olyan, mintha össze akarnám magam kakálni. Majd elmentek mind a ketten.

Jó 20 perc múlva szóltam Csabinak, hogy azt hiszem, ez már olyan fájás. Fura érzés. Rosszabb, mint a hascsikarás. Nemsokára jött is Zsani. Szegény a műtőből jött hozzám. Megkért, hogy forduljak a hátamra, hogy megnézze mi újság. Jött a fájás. Mondta, hogy akkor most toljak. Kezeimmel a térdem alá kellett kapaszkodni, és megpróbálni felülni. A szememet be kellett csukni, nehogy az erőlködéstől kiugorjon. És persze mindezt még csendben is. Közben beviharzott a doktor is. Na, már ketten figyeltek a lábam között. Én csak toltam és toltam. Ők meg álltak értetlenül. Bence csak nem akart jönni.

Gondolták, akad valahol. Így kérték, hogy várjunk 3-3 fájást és forduljak oldalra, amennyire csak tudok. Nekem már sehogy sem volt jó. Nem hogy még forogjak is. Majd kimentek mind a ketten.

Szegény Csabi. Úgy kapaszkodtam minden fájásnál a zöld köpenyébe, mintha az valami mentsvár lenne. Borzalmasan fájt. Két fájás között a fáradtságtól sikerült aludnom. Nagyon sajnáltam Csabit. Próbált segíteni, és én még válaszolni se bírtam neki semmire. Ott ült mellettem tehetetlenül. Eltelt 3 fájás. Fordulni kellett. Közben bejött Zsani is. Eltel a 3 fájás a másik oldalon is. Majd ismét hanyatt, újabb vizsgálat. Mindent rendben találtak, hiába toltam Bence meg se mozdult..

Kezdett úrrá lenni rajtam a pánik. 5 óra addigra már bőven elmúlt, Bence meg csak nem akart jönni. Én már kértem, hogy tegyünk ennek gyorsan pontot a végére, mert ez így nem jó. Mindenki biztatott, ne adjam fel, nagyon jól állunk, és egyáltalán nem rossz a helyzet. Ja, csak nem ők fekszenek ott a helyemen. Negyed 7 felé járt már az idő. Már feladtam az egészet. Zsani a gátvédelmen dolgozott, Csabi az oxigént tartotta az orrom alá. Fél 7-kor már alig bírtam.

A doktor úgy döntött kapok még egy infúziót, hátha az segít. Nem sikerült a már meglévőbe bekötni az újabb adagot, mert teljesen beállt. Ráadásul a sok erőlködéstől már inkább visszafelé jött a vér az infúzióba. Már elkötötte a karom az újabb szúráshoz az orvosom, amikor újra fájás jött. Elkezdtem tolni, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant mellém az ágyra és egy erőteljes nyomással a hasam tetején végre megindult Bence kifelé. Hirtelen úgy éreztem, mintha erős paprikát próbálnék kifelé préselni magamból. És a következő két nyomás után a fejecskéje már majdnem kint volt. Eléggé feszített végig, ahogy jött kifelé a mi kis csillagunk. Majd hiába a gátvédelem, végül mégiscsak kaptam egy helyes kis vágást, de nem éreztem belőle semmit, mert kaptam egy injekciót előtte. Majd tolás újra. És csak arra lettem figyelmes, hogy Csabi elcsukló hangon csak ennyit mondott : „Ott van a feje.” Soha ilyen boldog nem voltam. Majd megkértek, ne toljak. Összeszaladtak a lábam között és aggódva pillantgattak. Már nem voltam olyan boldog. Újabb fájás, tolás… és felsírt ez a nagyfiú. Még egy tolás és már kint is volt.

Istenem, el sem tudom mondani mekkora megkönnyebbülés volt.

18:50, ez a hivatalos időpont, amikor végre túl voltunk mindenen.. Igazán erős kis pasika, mondták. 10/10 Apgarral büszkélkedhettünk.  És ami érdekes, hogy nagyon hamar felsírt. Még meg sem született, de ő már kiabált a nagyvilága.

Mint utóbb kiderült, Bence folyton visszatolta magát a kezével. Ezért nem tudtam olyan könnyen kitolni őt. A kezecskéit felrakta a fejéhez, mint egy kis bokszoló védekezés közben.

Szegény kicsi csillagom ott sírt a lábamnál. Ilyen boldog és fáradt még nem voltam egyszerre. Most már igazán szülők lettünk. Csabi nagyon türelmesen bírta a várakozást, és hallhatóan meghatódva nézte az Ő kicsi fiát. Jó volt látni az arcára kiülő büszkeséget és boldogságot. Megkérdezték Csabit, hogy szeretné-e elvágni a köldökzsinórt. Persze, hogy szerette volna. Majd Bencét úgy kis csupaszon felrakták a pocakomra, és letakarták egy lepedővel, hogy ne fázzon. Üdvözlésképpen a kis magzatmázas buksiját megpusziltam, és mondtam neki, hogy „Szia, kisfiam!”

Megfogtam a kis ökölbe szorított kezét és csak néztem őt. Csodáltam ezt a gyönyörű kis életet. Hamar megnyugodott az ismerős hangtól és a becézéstől. Tudta, jó helyen van. Rögtön hívtuk a nagyszülőket, hogy elújságoljuk, végre megszületett az első unoka. Mindenkit felhívtunk.

Nemsokára jöttek a csecsemőosztályról. Bence kapott egy csinos kisinget, meg egy pólyát. Megmérték a súlyát: 3770 gr, a hosszát: 54 cm, és a fejkörfogatát, ami 33 cm volt. Egy ragasztócsíkra ráírták a nevét, és a pólyára ragasztották. Kapott egy karszalagot is, amire az én nevem került fel. Majd Apa kezébe adták őt. Ott bűvölték egymást megszeppenve. Nagyon helyesek voltak így együtt. Megkértem Csabit, üljön mellém, hogy én is lássam Őt. 9 hónapon keresztül vártuk ezt a csodát, és most végre ott volt.

Nicky1984