2015-ben ismertem meg gyermekem apját. Kapcsolatunk kicsit viharos volt. De arról beszélt, hogy lesz három gyerekünk. Én meg elhittem. 2016 év elején mégis meglepődött, amikor pozitívat teszteltem. Meglepődött, megijedt. Kapásból azt kérdezte, hogy biztos vagyok-e benne, hogy ő az apja. Hogy a fenébe ne lettem volna benne biztos, csak vele voltam.

A fogantatás kb. aznap volt, amikor kezdtem az új munkahelyemen, ahol egy terhes lányt váltottam. Előtte évekig minimálbérre voltam bejelentve. Szóval a legjobbkor jött a dolog, azt leszámítva, hogy mennyire szégyelltem magam, amikor a próbaidőm lejárta utáni napon bejelentettem a főnökömnek a hírt. Ő egészen jól fogadta.

Teltek a napok, a hetek. Jól éreztem magam. A kisebb rosszulléteket elfedte a határtalan boldogságom, mindig is anya szerettem volna lenni. Nyár vége felé kezdtem azt érezni, hogy már kicsit nehezemre esik bejárni, így a szülési szabadságot megtoldottam még az adott évre járó szabadságaimmal. Lett 6 hetem felkészülni. Ekkor költöztöztünk össze.

Korábban én Pesten laktam, ő egy közeli kisvárosban. Emberem műszakban dolgozott, 12 órában. Izgultam, hogy mi lesz, ha akkor indul meg a szülés, amikor ő dolgozik. Október 7-re voltam kiírva. 8-án hajnalban kezdtem érezni az első fájásokat. Tudtam, hogy délután úgy is be kell menni Pestre CTG-re. Az autóban néha már szorítottam a vasat, de két fájás közt még nevetgéltünk. Végül úgy döntöttünk nem a nőgyógyászhoz megyünk, hanem egyből a kórházba.

Nem volt fogadott orvosom. A kórházzal volt egy korábbi pozitív tapasztalatom. Délután 4 körül vettek fel, ekkor voltam 2 cm-re kitágulva, már nem küldtek haza. Kaptam egy szép szülőszobát. 6 körül, amikor a szülésznő megvizsgált, közölte, hogy csorog a magzatvíz, de valószínűleg valahol fent repedhetett meg a burok. Addig matatott, amíg mindent el nem öntött a víz. Szerencsére tiszta volt.

A következő vizsgálatnál is még csak 2 centinél tartottunk, én meg azt éreztem, ezt így nem fogom tudni végigcsinálni, nagyon fáradtam. Inni sem tudtam, este 9 körül szóltam a szülésznőnek, hogy ez így nem lesz jó. Abban maradtunk, hogy beköt egy infúziót, sima sóoldatot. Később megkérdezte, hogy mit szólnék, ha adna bele egy kis oxit. Beleegyeztem. Hát innen kicsit más stílusban folytatódtak az események. Hánytam is a fájdalomtól.

A zuhanyzás jólesett egy darabig. Aztán valahogy mégis visszakódorogtam a szülőszobába. Itt megkaptam a CTG tappancsokat és az utasítást, hogy feküdjek, fél óra múlva visszajönnek és leveszik. Persze nem jöttek. Jó másfél óra múlva sikerült lekönyörögni magamról a tappancsokat. A fájások úgy jöttek, hogy tartott egy darabig a méhemnél, majd még kb. ugyanannyit a derekamban. Azt hittem, ott török ketté.

Korábban nagyon féltem a császártól. Ott, abban az állapotomban már mindegy lett volna, csak valami történjen. Nagyon ki voltam borulva, a fájdalmak a derekam miatt csak pár másodpercre szűntek meg. A tágulásom még mindig nem volt elég. Ekkor hangzott el a mondat, hogy ne kiabáljak úgy, ez nem is fáj annyira. No, nem a szülésznő, vagy az orvos részéről… Gyerekem apja ekkor felhívta anyukámat, hogy segítsen megnyugtatni engem. A szabályokkal ellentétben mindketten ott voltak akkor már mellettem.

Nem sokkal később már kiabáltam, hogy kakilni kell, de még jó darabig nem történt semmi. Összefolynak a dolgok. Fél 3 körül bejött a doktornő és mondta, végre nyomhatok. Ekkor azért anyukámat kiküldték. Próbáltam nyomni, de nem voltam túl eredményes. Egyszer csak közölte a szülésznő, hogy szedjem össze magam, mert ez nem jó a babámnak. Folytak a könnyeim, úgy éreztem, jobban nyomni nem tudok. A lábam közben iszonyatosan görcsölt. Végül a doktornő segített kinyomni belőlem a lányom. 2-3 nyomásra született így meg.

Egyből rám tették és meg is könnyebbültem. A lepény is hamar megszületett. Emlékszem, ahogy vizsgálgatták, hogy minden kijött-e. (Ennek később lesz jelentősége.) Apukája elvitte mosdatni, mérni, öltözködni a lányunkat, amíg engem a doktornő varrt. Vágtak is és repedtem is. Kb. 1-1,5 órát tartott az aranyóránk hármasban. A lányom tüneményes, csendes, nyugodt kisbaba volt. Úgy szopizott, hogy majdnem nagyobb súllyal jöttünk haza a kórházból, mint a születési súlya.

Tíz napos volt, amikor otthon belázasodtam. Visszamentünk. Befektettek a kórházba. Csak a gyerekkel együtt voltam hajlandó maradni. Olyan antibiotikumot kaptam, ami mellett nyugodtan szoptathattam. Annyi volt a hátrány, hogy a nőgyógyászati osztályon voltunk. Itt csak a folyosón volt fürdőszoba. Alig tudtam magam odáig elvonszolni. Valami megnyomódhatott szülés közben, 6 hétig sántítottam.

A kórházban öt nap után, mikor már lement a gyulladás, próbálták megnézni ultrahanggal, hogy bent maradt-e vajon valami. Az uh-n nem látszott semmi. Kiírtak kaparásra, azt mondták, utána hazamehetünk. Semmi mást nem érdekelt, csak hogy onnan kikerüljek. Hazamehettünk. A láz nem jelentkezett többet. Lassanként átbillentem, már nem mondtam, hogy én ugyan nem szülnék többet.

Gabiri