Ha azt akarod, hogy a gyerek rendszeresen és aktívan sportoljon, neked is rendszeresen és aktívan kell sportolnod, mondta egy anyatárs évekkel ezelőtt. Nem csak a szája járt: újrakezdte a futást, az atlétikát (négy gyerek, köztük egy 24 hétre született korababa), a férje rendszeresen járt más sportágat űzni, a gyerekei is hasonlóképpen. De ha azon múlt volna, hogy én rendszeresen sportolok-e, a saját fiam aligha járna el heti négy-öt alkalommal edzeni, mióta megtalálta a neki való sportágat.
Szegény, hányszor akart engem is rendszeres otthoni kemény edzésre fogni, még alkalmi megmozdulásokat is ritkán csiholt ki belőlem, most már meg olyan különbség van köztünk, hogy egyszerűen nem látja, mennyivel vagyok szintben alatta. Már nem tud engem edzeni, és őszintén szólva pofont se szívesen kapnék tőle, látva a mostani erőnlétét.
Nem arról van szó, hogy nem mozgok és folyok szétfele. Ha lehet, gyalogolok, úszom, biciklizek – régebben néha próbálkoztam kis futókörökkel is, azt egy egészségügyi mellékkörülmény miatt feladtam mondjuk – elhízni se híztam el. Csak a rendszeresség és a látható „edzettség”, az hiányzik. Néha itthon is nekifogok valaminek, általában zenére, mert feszít valami ideges energia, de valljuk be, ezt még távolról hunyorítva se merném „rendszeresnek” meg „módszeresnek” mondani.
Az apja valamivel jobban áll, hol futott, hol fekvőtámaszokat nyomott ipari mennyiségben, hol súlyokat emelget így meg úgy. Én viszont maximum arra vagyok elfogadható példa, hogy legalább nem nőttem a fotelbe, ha alkalmam van, szeretem a nekem való mozgásformákat, és úszásban egyelőre még tartom vele a lépést.
És most megkérdezem: hogy álltok? Edzetek valamit?
Vannak a mintaanyák, akik futóbabakocsiznak, videókat gyűjtenek és otthon is edzenek rájuk már a hathetes kontroll után. Az életforma-sportolók, akikhez úgy tartozik a tájfutás, atlétika, tenisz vagy más sport, mint az orruk. Ők nem is tehetnének mást, ott tényleg belenő a gyerek, hogy a sport olyasmi, mint a fogmosás, csak meg kell találni a legalkalmasabb formáit.
Vannak az örök elkezdők, tavasszal elindulnak, futnak, ha jó idő van, és már fenn a nap (kora áprilistól már nem kell erre várni az első iskolai óra elkezdődését). Nagyokat túráznak a már vagy még enyhe tavaszi és őszi napokon, nyáron úsznak és strandröpiznek ha épp úgy jön ki a lépés – a novembertől márciusig tartó időszak azonban beleszögezi őket többnyire a fotelbe, a wellnesshotel apró medencéjét mégse lehet sporthelyszínnek mondani, a kondibérlet meg megy körbe a tágabb baráti körben, hogy legalább ne vesszenek oda a drága alkalmak. Trendszerű fogyó van meg trendszerű mozgás, már amikor.
Vannak a „majd egyszer” fajták is, én hol itt, hol az előző csoport szélén foglalok helyet, munka és egyéb leterheltség függvényében. Bár tisztán látják, hogy mit kéne – vagy korábban kelni, vagy kevesebb ülős különmunkát és irodai túlórát vállalni, többször próbálni biciklivel munkába menni, megvenni és HASZNÁLNI a kondi-vagy uszodabérletet (RENDSZERESEN!), minden napos órát megragadni sétára-futásra, de 10 lehetőségből lesz…két-három valós cselekvés. Néha hetekig annyi se, most esik, most fúj, most határidős melóm van, most segíteni kell ápolni a Gizi nénit, valaki influenzás, felvételire készülünk, lakásfelújítást kell szervezni. Az ilyen típusra mondják, hogy jó volna halálnak, mert vezérelve mindig a „majd”.
És vannak, akik feladták, vagy a távoli jövőbe helyezik a „majd”-ot (mondjuk mikor kirepülnek a gyerekek – a legnagyobb is csak nyolcadikos, mikor már ki van fizetve a lakáshitel, túljutnak ezen a csúnya munka-vagy magánéleti válságon…), vagy afféle majdokhoz kötik, amit bizony csinálni kéne – lefogyni, átszervezni, gyökereinél átalakítani. Az ilyen csinálások nehezek és lassan van belőlük eredmény, ezért vagy beláthatatlan időhorizontra kerülnek, vagy a „á, már lemondtam róla” feliratú, egyre nagyobb dobozba.
És van az is, aki röhögve közli, hogy egyáltalán nem érdekli a téma, élünk ameddig élünk, szalonnát házipálesszel és sorozatokkal, lehet hogy rövidebb, de szórakoztatóbb így az élet, mint súlyzókkal izzadni, már iskolás korában megutálta az egészet tornaórán, és iszonyú messze van a pont, amikor rájönne, mit lehet élvezni ezen.
Vagy már késő, ittfáj, ottfáj, merev, nehéz, orvosáltaltiltott, örülökhamennitudok. Innen már nehéz visszafordulni valami élhető irányába, bár néha szoktak ilyen történetek keringeni – ha a neten keringenek, azért én erősen ellenőrizném ezek valóságtartalmát.
Ti mikor kezdtetek el sportolni gyerekszülés után? Halogatjátok? Feladtátok? Tervezitek? Konkrét, de időben véges akadálya van?
Vakmacska
