A kulcsos gyerekek nemzedékébe tartozom, akiket kényszerűen hamar önállóságra nevelt az élet, de különösebb problémát  nem érzékeltem ebből. Sőt, amikor már nem csak „muszájból” mentem boltba, zeneiskolába, rokonokhoz, akkor direkt jól jött, hogy eltájékozódom a nagyvárosban akkor is, amikor moziba, koncertre, alternatív színházi előadásra akartam eljutni valahol öt kerülettel arrébb.

Amit mi akkoriban csináltunk, az ma már sok családnál kiverné a biztosítékot -megdöbbenve tapasztaltam, hogy a gyerekeim korú ifjakat még tizenévesen is rendszeresen fuvarozza a szülő, éjjel-nappal, akkor is, ha egyébként nem sok dolog indokolja.

„Oké, elmentek ajándékot venni a Jutkának egy boltba, és az hol van?

A Hegedűs Gyula utcában…

És az merre van szerintetek?

Háááát, valahol Budán, azt hiszem…”

Az akkor hetedikes Nagy és osztálytársai látványosan nem voltak tisztában se a város térképével, se az azon való eltájékozódással. A kérdéses utca a pesti Újlipótváros egyik nagyobb utcája, korántsem Budán – bár semennyire nem hiányzott, végül elkísértem őket. Tömegközlekedéssel, hogy legközelebb lássák, mi merre hány méter – előtte megnéztünk pár alternatív útvonalat, és néhány módszert, hogy tudunk útra kelés előtt vagy alatt tájékozódni.

Az általános iskolájuk előtt mindig nagy volt a tömeg reggelente. Megdöbbentően sokan vitték kocsival iskolába a gyereküket – mi is, mivel busszal kb. félórával korábbi kelésre lett volna szükség – de gyalog is sok szülő kísérte a hatodikos nagy lovakat is. Nekem úgy rémlik, hogy én már negyedikben egyedül jártam, először a zeneiskolába, utána már iskolába és onnan is, gyalog. Egyszer se raboltak el az ufók, és viszonylag ritkán keveredtem-csavarogtam el -akkor még. Hatodik-hetedikben persze már az volt a ritka, ha iskola után egyenesen hazamentem. Annyi jobbat lehetett csinálni.

Amikor a Nagy gimnáziumba került, akkor megegyeztünk, egyedül fog járni reggelente, tessék felkelni. Utána bejöttek a rettenetes nulladik órák, és ha nem akart mindenki ötkor feltápászkodni, akkor bizony jobban jártunk, ha elrepítettük vagy a direkt buszig, vagy leginkább az iskoláig – hogy utána az ellenkező irányba folytassuk az utat a munkahelyünk irányába. Az utolsó évben egy ideig heti három és négy nulladik óra is volt, számoltam a napokat-heteket, és komoly felszabadulásnak éltem meg, mikor vége lett – majdnem annyira, mint mikor már nem kellett délután fél négyre óvodába lihegni valamelyikért.

Az én gyerekeim először a szomszéd utcában lakó nagyihoz mehettek egyedül. A koreográfia egyszerű volt: mi felhívtuk innen a nagyit, hogy a gyerek vagy gyerekek elindultak, ő pedig kiszámolta, nagyjából mikorra érhetnek oda, esetleg leshette az erkélyről, hogy az útvonal egyetlen viszonylag forgalmas úttestjén (ahol gyorsan mozgó autó és csuklós busz is jöhetett) hogyan kelnek át.

A többi önállóskodás viszont az én szememmel kissé lassan indult. Boltba nem nagyon akartak menni egyedül sokáig, a mozik és egyéb szórakozóhelyek a lakóhelyünktől viszonylag messze estek, ahová pedig időre kellett menni, ott ritkán készültek volna el időben. Végül a kényszer indította el a Nagyot: a nagymama kórházban volt, mi pedig valamiért napokig nem tudtunk érte menni a suliba, kénytelen volt az útvonal aprócska, békés, leginkább nyugdíjasok által használt buszát használni. Rá is jött hamar, hogy ez nem túl nehéz – viszont meghökkent később, hogy a szintén nem túl messze járó kilences vagy kilencvenötös buszon kissé más hangulat és közönség fogadta. „Fegyencjárat” – mondtuk az egyikre, ami felvetette az önvédelem, a biztonságos közlekedés kérdéseit is (telefont nem veszel elő, táskád nincs nyitva, balhésnak tűnő egyedektől biztonságos távolságra állsz, ha muszáj, a buszvezetőnek kell szólni…), hogy aztán kamaszkorban az éjjeli járatok kalandjaiban edződjenek tovább. A szomszédunkban található park is hozott meglepetést – az akkor nagyjából tízéves fiamat, ha egyedül vagy hasonló korú baráttal volt, hamar megtalálták a kötekedők vagy a kergetőzni vágyó kutyák is. Ha velünk volt, akkor természetesen csak babakocsikat tologató anyukák vagy békésen edző nyugdíjasok jártak arrafelé.

A Covid viszont erőteljesen visszavetette az önállósulást, és ugye buszra-metróra szállni se volt ajánlatos egy ideig. Az örvendetesen önállósuló ifjak ismét bekényszerültek az ősök kocsijába, vagy ki se mozdultak hetekig-hónapokig, hiszen nem volt hova. Ez megspórolt persze némi szülői aggodalmat (Koncert? Mi, hogy tizenegykor kezdődik? Milyen after…?????) pont a legkockázatosabb kamaszkorban. Utána viszont robbant a mehetnék, és azon kaptam magam, hogy a gyerekem, aki pár éve még a szomszéd kerület utcáival se volt tisztában, mostanra túlvan egy prágai úton osztálytársakkal, „felnőtt” nélkül, két-három ottalvós fesztiválon, jópár hajnali hazakerülésen, és né, még mindig életben van.

A mobiltelefon, GPS és a szinte mindig elérhető, nagyítható online térképek korában azt hiszem, nem a tájékozódás a fő probléma, inkább az önállóság, a tervezés és a megbízhatóság az, ami eldönti, mikor, hova, kikkel mehet nélkülünk. Én mindenféle mobiltelefon és póráz nélkül csavarogtam 14 éves koromtól kezdve a pesti éjszakában, tehát meglehetősen hiteltelen lett volna helikopterszülőt játszanom, pedig példa erre körülöttem volt jócskán. A baráti szülők inkább fuvarozták az én gyerekemet is, minthogy egyedül elengedjék valahova a sajátjukat. De emlékszem azokra az első hetekre, amikor nagy drukkal először engedtem őket önállóan útra valahová. És a baleseti statisztikákat elnézve azt is tudom, jópárszor egyszerűen csak mázlink volt.

Ti felkészítettétek őket valahogy az egyedül közlekedésre? Böngésztetetk térképet, Google Maps-ot? Segítettek kocsiban navigálni? Eljátszottátok legófigurákkal az úttesten átkelést? Vettetek (szuper, ajánlom...) kártyákat, amelyekről meg lehet tanulni a közlekedési táblák jelentését? Pattantatok együtt biciklire városban? Vagy olyan helyen laktok, ahol minimális a kockázat, de a helyek száma is, ahová egy gyerek vagy kiskamasz egyedül elmehet?

Vakmacska