Madame magzatvize a buszmegállóban folyt el, ő pedig még hazaszaladt a kórházi holmijáért és lezuhanyozott. A fürdőszobában érte az első durva fájás, majd öt perc múlva már jött is a következő. A szülés alatt többször érezte úgy a kismama, hogy nem fogja kibírni: „Ez fáj, nem igaz, hogy nem fáj.” – mondja. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
Legnagyobb gyermekemmel sétálunk egy derűs őszi napon. Miközben visszük haza a tortáját, felidéződnek bennem a 11 éve történt napok emlékei. Lassan kiderül, amit orvosom már régen tud, de előttünk még titok, hogy fiúnk vagy lányunk lesz. Alapvetően panaszmentes terhességem finise közeleg. Kimegyek a mellékhelyiségbe, érzem, ahogy kicsúszik valami belőlem, megnézem, mi az. Ujjnyi hosszú, nyákos, nyúlós borzalom távozott. Jesszusom, a nyákdugó!
Futok egy kört a lakásban a most mi lesz?, most mi lesz? kérdést ismételgetve. Lenyugodva rájövök, hogy nem történt semmi különös, néhány óra, nap, esetleg hét múlva elkezdődik, amire hónapok óta vágyom. Elismétlem, mint annyiszor, leendő gyermekemnek: „addig maradj bent, amíg jól érzed magad, amint valami nem stimmel, gyorsan kifelé. Te is segítesz, én is megpróbálom, ami tőlem telik.”
Napok telnek el. Borongós, esős őszi napra ébredek. Ma még el kellene jutnom nst-re. Egész nap húzom, halasztom, semmihez nincs kedvem, csak a pihenéshez, alváshoz. Esteledve eláll az eső. Összeszedem magam, és elsétálok a kórházba a vizsgálatra. Műszakváltás után érkezem, a szülésznő felhelyezi az érzékelő tappancsot. Sűrűn nyomom a mozgást jelző gombot. Gyermekem, mint mindig, igen aktív, tökéletes a görbe. Irány haza. A kórházból kiérve meglátom egyik kolléganőmet, elkísérem a buszmegállóba. Mindenféléről beszélgetünk az autóbuszra várva. Egyszer csak egy finom pukkanást érzek. Folyik a magzatvizem, mondom, az órámra nézek, fél nyolc van. Most mit csináljak, menjek vissza a kórházba? De semmi nincs nálam. „Menj nyugodtan a holmidért, és utána gyere vissza, nyugtat kolléganőm, miközben száll fel az érkező buszra.”
Hazaérve elővágom a szekrényből a táskám, előkotrom a listát, ami alapján a hiányzó holmikat pótlom. Mindjárt hazajön Zs. Elmegyek zuhanyozni, amíg várok rá. Ahogy lépek be a zuhanyzóba, hatalmas placcs váltja fel az addigi csordogálást. Nincs időm megrémülni a víz zöldes színén, mert érkezik az első fájás, ereje, váratlansága térdre kényszerít. Ha ez ennél rosszabb lesz, már pedig az lesz, nem fogom bírni, állapítom meg. Időközben Zs. megérkezik. A fürdőből kicsit hisztérikusan kiabálom neki a fejleményeket, amit egy újabb fájás szakít félbe. Hé, hol a 20-10 perces szünet, ez nem volt több ötnél! Be nem vallanám, még magamnak sem, de meg vagyok rémülve, nagyon. Elindulunk, gyalog persze, hiszen csak tízperces az út. Fél óra is eltelik, mire megérkezünk. Sűrűn szakítják félbe a sétát az érkező összehúzódások.
A szülőszobán meglepetésemre, nem az a szülésznő van, aki az nst-t készítette nemrég, hanem akivel megbeszéltük, hogy ő kíséri a szülésem. „Folyik a vizem, és enyhén zöld” - panaszlom. A „Milyenek a fájások?” kérdésre azt válaszolom, hogy még nem hiszem, hogy erősek, de 2-3 percenként jönnek. Közben markolom az ajtófélfát. „Jók lesznek ezek”, válaszolja kedvesen, és elvezet a vizsgálóig. Az utolsó orvosi vizsgálathoz képest nem sok a változás, 1cm-es, jórészt megtartott a méhszáj. Ennyire nem tarthatok az elején, ebből reggelre sem lesz gyerek, nem fogom én ezt kibírni. Haza akarok menni. De nem teszem, helyette túlesek a beöntésen.
Szülőágyat választhatok, egyedül vagyok az egész szülőszobán. Míg felhelyezi a ctg-t, megérkezik az orvosom. Kicsit később bejön talpig zöldben Zs. is, ha már apás szülésről van szó. Megpróbálja elterelni a figyelmemet, beszél, beszél, humorral próbálja oldani a fájásszünetek feszült hangulatát. „Hallgass már el, legyen csönd”, csak magamban mondom, nem szeretném megbántani. Felkelhetek, de nem teszem. Álldogáljon az, akinek nincs jobb dolga. Feküdni akarok, oldalra fekszem. Megkérem Zs-t, hogy masszírozza a derekamat. inkább mégse, zavar még az érintése is. Téblábol, segíteni szeretne, de nem tud. Újabb vizsgálat. Szűk kétujjnyi méhszáj, az órára nézek, lassan haladok, állapítom meg. Sosem lesz vége. Rádióhang szűrődik be halkan, idegesít, hiába próbálkozik a sors N. P. Gyémánt című számával, illetve még egy-két kedvencemmel.
Tudjátok, ez fáj, nem igaz, hogy nem fáj. Sok mindent tudok a szülésről, már nem félek, mégis fáj, igenis fáj, nagyon fáj. Ezt, mint egy mantrát halkan ismételgetem a további fájások alatt, miközben a légzésre, lazulásra figyelek. Hallgatom a szívhangokat, a legkisebb változást is érzékelem, oda sem nézve is tudom az értékeket. Az átkozott idő paradox módon lelassul, nem telik. Kérek egy vesetálat, fájok és hányingerem van, lehet ez ennél is rosszabb? Lehet. Az orvosom megérkezik, eltűnt a méhszáj, akár nyomhatnék is a következő fájásra. Ezerszer ismételt mondatok: lábat felhúz, fej, mellkas megemel, szem becsuk, amikor kezdődik a fájás, nagy levegő, benntart, és hosszan nyomni lefelé, gyors levegőcsere és folytat. Érzem, ahogy minden erőt a fejembe préselek, nem tudom, hogyan kellene lentre. A levegőm is hamar elfogy. Forduljak oldalra, várunk néhány fájást. Jó, várjunk. A szívhangok zakatolnak a fülemben. Fájás érkezik, szívhang csökken, nem nyugtat meg, hogy még a normál tartományon belül van.
Nyomhatok ismét, bár nincs sok eredménye, egyszerűen nem érzem, mit kellene csinálni, nem érzem, hogy nekem nyomnom kell, csak a fájást. A doktor úgy dönt, hogy a következő fájásra rásegít. Szóljak, amikor kezdődik. Oké, kezdődik, akkor úgy, mint eddig. Rátámaszt a méhfenékre finoman, érzem, ahogy feszíti a szöveteket a buksi, mit feszíti, szétszakadok! Levegőcsere, nyomás tovább. Már tudom, mit kell tenni, hová kell az erőt irányítani, nincs szükség a segítségre. Szívem szerint abbahagynám, tűz perzseli a feszülő kijáratot. Nem sokkal később érkezik egy csipetnyi megkönnyebbülés, miután hallom a jellegzetes hangot. Lelki szemeim előtt megjelenik az olló képe, látom, ahogy átvágja a gát szöveteit, picivel nagyobb utat nyitva a kifelé törekvő fejnek. Mikor a legjobban feszít, abbamarad a fájás. Most már tényleg csak egy nyomás és megszületik. Hosszú, sötét haja van, mondják biztatásul.
Még egy nagy légvétel és halad is kifelé. A szülés ideje 23óra 27 perc. Gratulálnak, de engem csak az érdekel: miért nem sír? Hosszúra nyúló másodpercek után hallom az erőteljes hangot: „leee, leee”. A köldökzsinór elvágása után mellkasomra helyezik. Nézem Zs meghatódott arcát, igen, fiunk született.
Madame
