Kitettünk a minap egy interjút Ritók Nórával, a szegénységben élő családokról, gyerekekről a Bezzeg Facebook-falára. Mit mondjak, a kommentek tanulságosak, és kevés kivétellel elkeserítőek is voltak. Cinikus-szomorú poszt, hogy állunk a témával.
Leginkább arról tanúskodott számos bejegyzés, hogy a hvg.hu-n megjelent írásban bemutatott „oszd meg és uralkodj” módszer mennyire hatásos, pedig egyszerű, mint a faék, és sok esetben nem követel akadémikusi címet átlátni rajta.
Messziről kezdem. Hosszasan tűnődtem az utóbbi években, hogy ki merjem mondani: én bizony úgy látom, a társadalom többsége alapvetően nem „gyerekbarát”, már amit én értek ezalatt. A legtöbben persze szeretik a saját gyerekeiket, esetleg a rokonságban előforduló gyerekek többségét is, rendeznek esetleg szép szülinapi partit az osztálytársakkal, őket is szeretik.
De tömegek, ezrek, tízezrek menekülnének és fognák a fejüket sikítva, ha egy idegen ötgyerekes család költözne melléjük, legyen a családfő bankigazgató vagy munkanélküli. Ha kivetítenék egy rakás szülői értekezleten, középiskolai felvételin, vagy egy-egy tömegesebb gyerekrendezvényen, zsúfoltabb strandon az ott lévő felnőttek némelyikének gondolatait, lenne ám meglepi. Szegény Kopp Mária, én egyre inkább úgy vélem, egy teljesen hamis premisszára épített, a többség valójában csak akkor akarna egy-két gyereknél többet úgyáltalában vagy másoknál, ha ez időben-térben távol történne tőle, ha az égegyadta világon semmiféle dolga nem volna ezzel az egésszel, ha ez csak úgy varázsütésre és észrevétlenül történne meg, hogy ne kelljen hozzá többlet-erőforrás, több iskola, óvoda, családi pótlék, szocpol, lakás, játszótér, étel, pszichológus, tanár, és főleg ne zaj, pénzköltés, probléma, azénadómból, meg amiuccánkban. Szülessenek persze, fogyamagyar, jajanyugdíjam, öregszikatársadalom, de ne keltsenek feltűnést felnövés közben, és isten ments, hogy ez tőlem is követeljen bármit is.
A polgárok jelentős része, ha hirtelen rengeteg gyerek tűnne fel az utcán, a rendelőben, a társasházak folyosóin, akkor mosolyogna. Úgy három-öt napig. Utána elkezdene idegesítő lenni a gyereksírás, a gyesre ment kolléga helyettesítése, a klang-klang a szomszéd telken, ahová játszóteret, iskolai sportpályát, bölcsődét építenének. Beállnak elém a babakocsival a közértben, bazmeg. Hol fogok parkolni? Beverik a labdával az ablakomat, összefirkálják a falat. Ordibálnak a medencében. Mi a péknek akarnak ezek irodalomtörténetet tanulni, én meg finanszírozzam közpénzen? Nem tanul? Leüt a sarkon egy doboz cigiért. Itt gyömöszölik egymást a kapualjban. Ezt meg végképp minek szülte, a többivel is csak ordítozik. Ééértem, ezeknek is élni kell. De nem lehetne valahol máshol?
Az más, amikor kedves-harmonikus, " hagyománytisztelő és értékalapú", szép ruhába öltöztetett angyalfürtű gyerekekkel ékített nagycsaládokról olvasunk megható sorokat a Nők Lapjában, azon elérzékenyülünk, látjátokígykénemindenkinek. Végig se gondolva, hogy esetleg ezek se úgy, főleg nem mindig. Az angyalfürtű-jólszituáltak is beverik néha az ablakot, nekik is kell folyton új cipő meg erdei tornapálya, az ő szüleik is elválnak vagy megbetegszenek néha. Sőt, kamaszként esetleg berúgnak, vagy brahiból elcsórnak egy dezodort a boltban, csak nekik általában megadják az esélyt, hogy ezzel együtt normális felnőtté nőjenek.
És akkor erre az egészre rárakódik a szegénység gondja, a gyerekek szegénységéé is, a másmilyeneké, most már tömegben, letagadhatatlanul, bár néha még a puszta tény is tagadva van.
Komolyan, nemrég, saját fülűleg hallottam.
„Majd még elhiszem a sok szegény embert, hát most jártam a Westendben, apám, némelyiknek öt szatyor is volt a kezében, ették az ötszáz forintos sütit meg fagylaltot, látom, szegény az ország.”
És elmagyarázza magának, hogy ha nincs eléggé és tömegben az orra előtt, akkor nincs, csak valakik így akarnak tőle pénzt.
Infografika forrása: Eurostat, Index
Statisztikát, elemzést olvasni nehezebb (most még nehezebb, hogy szaporodnak a hamis, felületes, félrevezető táblázatok és magyarázatok is, sajnos…). Az alaposabb elemzések és számsorok évek óta kiabálják: gyereket szülni az egyik legnagyobb szegénységi kockázat, kettőnél több ugrásszerűen növeli a szegénységi kockázatot, az egyedüllét (válás, haláleset, egyedül vállalt gyerek) meg úgyszintén. Nem mintha az ellenkezője, a gyereknemvállalás olcsó buli lenne, főleg a nőknek: 4-7000 Ft a három havi fogamzásgátló tabletta ára, egy csomag óvszer 6-3000 Ft (utóbbi igaz, 12 alkalomra elegendő lehet), a spirál egy összegben 20-50 ezer, plusz a nőgyógyászati vizsgálatok ára. Egyetlen „fogamzásgátló” módszerre járhat rendkívüli esetben ingyenesség, költség-mérséklés, ha az illetőnek nincs megfelelő jövedelme. A legrombolóbb, legtöbbször elítélt, legkockázatosabb módszerre: a művi abortuszra.
És akkor jön a nyájas olvasó, néha csordában, hogy nem kellett volna ennyit megszülni. Tényszerűen lehet, hogy van igazsága, csak a megszületett gyerekeket visszatuszkolni nem lehet, ergo épp olyan okosságot mondott, mintha az esett volna ki a száján, hogy ha a nénikémnek kerekei lettek volna, ő lett volna az omnibusz. Azok a gyerekek megszülettek már, és ennek megvolt a jó oka, esetleg nem is egy, ha kíváncsiak vagyunk ezekre, ha nem. Amíg ezek az okok meg nem szűnnek, addig ezek a gyerekek meg is fognak születni, igen, oda is, és ha már megvannak, kezdeni kéne velük valamit, ugye.
Hacsak.
A volnázókat most megkérem egy rövid gyakorlatra. Álljanak a tükör elé, gondoljanak a „volna” alanyaira, és mondják bele a tükörbe: Hát akkor dögöljenek meg! (vagy akár azt is mondhatják felőlem, hogy Avada Kedavra, Birtalan Balázs zseniális elemzése szerint ugyanis az átok pontosan ezt mondja ki: Ne létezz!)
Akinek ezt sikerült emelt fővel-őszintén, minimális gyomortáji rosszérzés nélkül belemondania, az most mehet is dolgára, tök fölösleges volt eddig is olvasnia, egyetlen percet se fogok arra szánni, hogy az esetleges kommentjeivel vitatkozzak a poszt alatt.
A maradék talán nem reménytelen. A következő gyakorlat az lenne, hogy mondjanak egy, két, max. öt mondatot, amiben szigorúan nem szerepel a „volna”, hogy mit kezdenének akár kívülállókét, akár döntéshozóként, akár a gyerekek szüleiként a helyzettel, olyasmi nem ér hogy „hát tanultam volna inkább” vagy „költötték volna cigi helyett tűzifára” de még az sem, hogy „költötték volna arany vécékefe helyett ovis menzára”, mert amint ott a „volna” , azt jelenti, hogy a múltat akarnánk megváltoztatni. Vagyis a jelenben-jövőben nem tennénk a legszívesebben semmit, a döglött ló másik térfélre való áthúzkodásán túl.
Nü, és akkor ha megvan az egy-öt mondat, akkor lehet gondolkodni azon, mi kéne ehhez, hogy megvalósuljon, amit tennénk. És utána az az öt mondat kéne, amiben az elgondolkodó eljut oda, hogyan is lesznek meg ezek a "mikéneehhez" dolgok.
Mert semmiből nincs semmi, a puszta akarás elakad hamar, ha cipőt akarok adni valakinek, kell hozzá cipő és logisztika, ha dolgozni akarok, kell hozzá munkaadó vagy vállalkozási lehetőség, normális ruha, buszbérlet és a munkához kellő készségek, ha tanulni akarok, akkor kéne lámpa, tananyag és némi alapkészségek. Meg hát motiváció.
Az se haszontalan ugyanis, ha belegondolunk, milyen energiákat kell ehhez megmozgatni, és mennyi a sikerre való esélyünk hogy kikecmeregjünk a reménytelenből. Miért adják fel, kérdezik sokan, te is feladnád, pajtás, ha közölnék, holnap akkor kapsz fizetést, ha délután kettőig felszaladsz a Kékesig gyalog, és hozol is erről egy pecsétes igazolást, vagy esetleg betanulsz egy jégtánc-kűrt, mit nyávogsz, látod, a Katarina Wittnek hány éven át sikerült.
Léteznek önsorsrontók, ahogy bűnözők vagy járadékvadászok is, senki se tagadja, hogy irritáló a jelenlétük. Három-négyszázezer embert a kilencmillióból azonban elég nehéz e kategóriába sorolni, kiskorú gyerek pedig nem eshet egyetlen kategóriába sem. Hogy egyre többen váljanak önsorsrontóvá, bűnözővé és járadékvadásszá azon most amúgy többen is dolgoznak, ahogy azon is, hogy a már lecsúszottakat vagy lent rekedteket szembefordítsák a még megkapaszkodni képesekkel, miközben ők odafentről távcsővel figyelik röhögve a műsort, szivattyúzva az egyik csoporttól a másik nevében, mutogatva a másiknak az egyik csoportot, hogy ők, ők nem adnak nektek, ha én erővel el nem veszem, vagy tudjátok mit, leszarom, vegyétek el tőlük ti, tőlem úgysem tudjátok, én megfizetem a biztonságot, a távolságot, az erőt. Ha valaki elővenné a számokat, gyorsan kiderülne, épp ők a legnagyobb járadékvadászok, időnként bűnözők is, bár tény, önsorsrontó karakterrel csak kevés rendelkezik – inkább a valóságérzékelését veszti el, mikor egy ponton túltolja a bringát.
Ott röhögnek a medencéjük mellett, betesznek néhány okosságot tévébe, rádióba, kocsmapult mellé, ami terjed aztán, mint a ragály. A Bezzegre is érkeztek olyan bölcs javaslatok, amiből néhány a „központi szócsövekből” is ismerős:
„Ha helyben nincs munka, hát akkor el kell költözni! Nem ám csak a markát tartani!”
Hát akkor miért nem költöztek? Például mert vonatjegypénz, bútorok, albérleti kaució összege nélkül kissé nehézkes ügy ez, pláne néhány kiskorúval, akik óvodába, iskolába kéne hogy járjanak, lehetőleg nem félévente másikba, nem is szólva arról, micsoda lelkesedéssel fogadnak képzetlen, három-ötgyerekes apákat-anyákat a munkaadók, és sokgyeres, nincstelen családokat a lakáskiadók. Mekkora élvezet fényt enni az első hónapokban, hiszen épeszű munkaadó előre nem fizet.
Kedves olvasó, nézz tükörbe. Milyen ösztönzőkért hagynál magad mögött mindent, vállalnál több havi totális nélkülözést gyerekestül, hány évig dolgoznál éjjel és nappal, lenne-e erőd tanulni mellette valami Egészen Mást, az alapoktól, miközben gyanakodva méregetnek mindenfelé, ahová mész? Vállalnád-e azt is, hogy az első hónapokban, ha az utcára tesznek, a gyerekeidtől is elköszönhetsz? Nagyjából ezt kell felvállalni annak, aki totálisan üres zsebbel, de népesebb családdal kezdene új életet mondjuk 230 kilométerrel arrébb. Pedig idegen nyelven ehhez még nem is kell tudni.
„Azt ne mondja már, hogy minden alkalommal megerőszakolta a férje, amikor a gyerekei fogantak! Szaporodni alapjog, aztán tartsa el őket más?”
Sajnos az is bőven belefér, a mi középosztálybeli fogalmaink szerint sok esetben erőszaknak neveznénk az esetleg csacsirészeg, primitív, erőszakos „családfő” közeledéseit. A fogamzásgátlásról már beszéltünk, a művi meddővé tételt jelenleg 40 év vagy 3 gyerek alatt tiltják, amúgy meg kb. 80 ezret kell érte kiperkálni, ha kegyesen megadják az engedélyt. Örök cölibátusra ítélni felnőtt, párkapcsolatban élő embereket finoman szólva is elszállt gondolat (ahogy az sem tűnik valami reálisnak, amikor valaki azt ajánlja, kérjenek rendszeres jelleggel ingyen óvszert a családsegítőtől, de azon az állításon is meghökkentem, miszerint az „ingyenes” megszakításos közösülés biztonságos, mért nem élnek vele). Arról pedig számos értekezés született már, hogy az állami gondozás az összes létező szociális ellátásnak a többszörösébe kerül, miközben súlyosan sérülhetnek a gyerekek az efféle „védelembe vételtől”, ha pusztán a szegénység vagy a hajléktalanság az ok. (ezzel együtt brutálisan sok amatőr fotel-szociológus tartaná ezt üdvözítő megoldásnak, nyilván sosem látott efféle helyeket....)
Azt tudom, hogy a „gyesen vagyok” státusz sokkal „előkelőbb” pozíció, mint a „közmunkán vagyok” vagy a „munkanélküli”, és hogy a gyes és a családi pótlék összege még így is szabad szemmel is látható, jelentős összeg a szegénységben élőknek, így nem meglepő, hogy valaki sorozatban szül néhány gyereket a státusz fenntartása érdekében, egy-két évre biztosítva valamiféle megélhetést is. Ami rövid távon működőképesnek tűnhet, az hosszú távon persze a teljes ellehetetlenülést hozhatja, ezt ebből a székből én jól látom, csakhogy azt is kimutatták, hogy rontja a nélkülözés a gondolkodást, hogyan alakulnak ki a számunkra torz stratégiák, amik a napról napra való túlélést valahogy mégis biztosítják, legalábbis egy ideig.
„Hát miért nem igyekeznek jobban az iskolában, és csinálnak-terveznek úgy, mint mondjuk én?”
Az előbb linkelt cikk már részben adja a választ: „Ha szorongunk vagy aggódunk valami miatt, akkor kockázatkerülőbb magatartást vagyunk hajlamosak felvenni, és olyan megoldásokat preferálni, melyeknek hamar lesz látható, tapintható eredménye. Ez pedig korlátozza azt, hogy az érintettek mennyit hajlandóak befektetni a jövőjükbe. Azaz elsősorban oktatásba és egészségügybe. Ezzel pedig bezárul a kör: hosszútávú tervezés és kockázatvállalás nélkül borzasztó nehéz kiutat találni a szegénységből, ami pedig csak még több stresszhez vezet.” A több stressz pedig tanult tehetetlenséghez és betegségekhez, tehetjük még hozzá, és a lakat is csattan a már bezárt ajtókon.
„Mért nem mennek tanulni? Aztán sorra gyártják a magukhoz hasonló tudatlanokat!”
Hm. Ritók Nóra sokat írt a témában, mások is, a téma meghaladja a poszt kereteit önmagában, de néhány megállapítást érdemes kiemelni. Már a szakképzés, a középiskola is sok helyen vágyálom ott, ahol utazni kéne hozzá, kollégiumért verekedni, felszerelést vásárolni, megélhetést finanszírozni, gyakorlóhelyet, majd munkahelyet találni – és egy szakma önmagában még nem jelenti azt, hogy a kezedben az élethosszig tartó megélhetés kulcsa. Az alapfokú oktatás hiányosságai a rosszabb állapotú térségekben még jobban láthatóak – ahogy az is, miféle „csodákra” képes akár egyetlen, nem szokványos módszerekkel működő iskola, ahol akár a máshol „reménytelennek” kikiáltott gyerekekkel és szülőkkel is lehet eredményesen dolgozni. De ahol a spórolás a cél, ahol tömegeket lök ki a rendszer 16 évesen mindennemű használható tudás nélkül, már a szakképzést is a vállalatokkal fizettetnék meg „duális” néven, ahol a társadalomtudományok mint olyan mind a „felesleges” rubrikába kerülnek, a „központ” elszívja a levegőt is a tényleges tevékenység elől, ott nehezen lesznek csodák, de még csak átlagos eredmények is.
És hát éhes, hideg szobából startoló, lyukas cipős, esetleg zavaros családi hátterű gyerek csak a romantikus regényekben szokott udvarias, csendes, szerény és színjeles lenni (még Dickens Twist Olivérének sorstársai sem azok). A romantikus regények kedvelői meg számonkérnék a valóságon a romantikus regények fordulatait, amiből csak kölcsönös gyanakvás, ítélkezés, sértődés és düh lesz. Én nem szeretem a romantikus regényeket, a romantikus regények logikája mentén pár ezer embernek kéne hetente megnyernie a lottófőnyereményt, hiszen úgy megérdemelnék. A tündérmesék szimbólumrendszerét pedig sokan félreértik – a Földön emberek élnek, nem tündérek és boszorkányok, hibátlanok és elvetemültek.
És akkor egy szó sem esett a figyelem árnyékában élő fogyatékkal élő gyereket nevelő családokkal, akiknek se képzést, se fejlesztést, se figyelmet, se semmit nem garantálnak, hibáztatást annál inkább, mért nem jött, mért most jött, ez mért nem jó, minek tartotta meg.
„Miért nem látták előre ,hogy ilyen helyzetbe kerülnek, ha így döntenek?”
Édeseim, mindezt egy országban, ahol százezrek figyelték hónapokig a „devizahitel” nevű szappanoperát, ahol tömegek vettek fel sokéves jövedelmüknek megfelelő összeget, félresöpörve kirúgás, betegség, válás kockázatát, ahol 1990-ben egy fél ország hökkent meg azon, hogy két hét alatt kiment alóla a munkahelye, hogy aztán évekig ne találjon másikat, ahol érettségizőkkel a felvételi előtti hetekben, beruházókkal a milliós beruházások után közlik váratlanul, hogy hoppácska, átírtuk ám a szabályozást, úgy jártál, hehe, ahol hivatalos szervek háromévente döbbennek, hogy basszameg, télen hó van, majd pont a nyomorgó ötgyerekes, félanalfabéta zsákfalulakó, pont ő látja előre a saját sorsát. Az az érzésem, ő jobban látja és jobban képes bemérni, mint a többség: ő szarban volt tegnap, ma és holnap, egy gyerekkel, hárommal és öttel is, a különbség alig látható.
„Van adókedvezmény, családi pótlék, közmunka, szocpol, ingyenovi, ingyenebéd, mi kéne még?”
Hát, például képességek, élni velük, információ arról, mihez és hogyan kéne hozzájutni. Kéne lehetőség az önálló létre, a továbblépésre – a segítségek sokak számára hozzáférhető és átlátható része pont arra elegendő, hogy az illető ne haljon éhen. A közmunka, az évenkénti párezres Erzsébet-utalvány, a hétköznaponta elérhető meleg étel az iskolában, az isten tudja mennyi sorbanállás után megkapott közgyógyigazolvány, az adományba kapott használt cipő, a néhány hónapra menedéket nyújtó anyaotthon.
Pár éve olvastam egy tanulmányt. Többek közt azt is fejtegette, hogyha a még működésképes rétegek is állandó bizonytalanságban érzik magukat, nem lennének képesek kivédeni hirtelen, negatív hatású, de egyáltalán nem rendkívüli eseményeket (ilyen lehet az állásvesztés, a válás, váratlan nagyobb kiadás vagy egy súlyosabb betegség), és emellett részesülnek valamiféle állami transzferben vagy szolgáltatásban (ilyen a családi pótlék, a gyed, a táppénz, a családi adókedvezmény, sőt a bölcsőde vagy az orvosi ellátás is), akkor hajlamosak arra, hogy a náluk rosszabb helyzetben lévők létét fenyegetésként és „versenytársként” éljék meg: ezek felélik az adónkat, ezek miatt nem emelik a családi pótlékot vagy szűkítik a jogosultak körét, ezek veszik el a helyet a bölcsődében, az orvosi váróban, a buszon. Ezek miatt nem lehet tanítani, és ezek fognak leütni a sarkon háromszáz forintért. Félünk, gyanakszunk, elkezdünk minősítgetni akár soha nem látott embereket is, és eljutunk oda, hogy „érdemtelennek” minősítünk két-hároméveseket, akkor is, ha csak annyi az igény, hogy kéne nekik fűtött otthon, hordható ruha és ehető étel, ha már megszülettek. Meg némi figyelem, lehetőség egy élhetőbb életre.
Ez a félelem, ez a szorongás, ez a mások által ránk kényszerített „versenyhelyzet” szűköl és acsarog a kommentek nagy részében. A „valamit csinálni kéne” kellemetlen gyomortáji szorítása ejti ki a száján a „volna” tartalmú mondatokat, amíg a múlton rágódunk és hibáztatunk, addig se kell a jelennel meg a jövővel foglalkozni, a múlttal ingyen lehet, még van ez a jó érzés is benne, hogy hát én megmondtam.
Kedves kommentelők, bár végtelenül elszomorítanak a bölcs tanácsok, én is sejtem, nem ti vagytok a fő hunyók. Lehet épp cipősdobozba pakoltok mesekönyvet, kinőtt csizmát, gondosan bogarásszátok adóbevallás-szezonban az egyszázalékos-lehetőségeket, kifestitek az iskolát, néha beleolvastok néhány Eurostat-táblázatba, meghívjátok az egyszobás lakásban tengődő osztálytársat strandra, moziba, sütipartira.
És értem, amikor rácsot szereltek a konyhaablakra, paprikaspray-t vesztek a nagyinak, rémült petíciókat írogattok alá olyasmiben is néha, amiről alig van valódi információtok, de amit tudtok, az félelmetes. Ti jók akartok lenni, de nem kevés alkalommal vágtak már át, és – sajnos, velem együtt - nincs erőtök-időtök-pénzetek iskolát gründolni, terepen önkénteskedni, nyelvet tanítani az azt megfizetni nem tudónak, táboroztatni a sok esetben számotokra furcsa, idegen, más külsejű, más viselkedésű, nem egyszer idegesítő gyereket. Akitől nem is mindig ok nélkül féltik oly sokan a sajátjukat.
Ami itt nő körülöttünk, annak már rég nincs köze a karácsonyi jótékonykodáshoz, az időleges zavarokhoz és problémákhoz, a csak-egy-kis-erő-akarat-kell megoldhatóságú dolgokhoz. Ezt már csak úgy lehet lassan és nehézkesen helyrehozni, ha felvállalunk számunkra kényelmetlen, macerás, költséges dolgokat is, miközben kíméletlenül elhajtjuk azokat, akik egymásnak ugrasztanak minket, hogy ne lássuk, mikor suttyomban kiszedik a tárcánkból az utolsó filléreinket, hogy időben elszaladhassanak, amikor majd ránk borul az egész. Mi aligha ússzuk meg, hogy nélkülük keressük a megoldást, akármiket is ígérgetnek ma.
Nincsenek pomogácsok. Ezen az ösvényen azonban egyre több lesz a bűnöző, a járadékvadász és az önsorsrontó, mert ebben a gépezetben legkönnyebb és legkifizetődőbb ezekké válni. A szörnyeket mi magunk tenyésztjük, amíg – a régi szöveggel élve – meg nem fordulnak és szét nem szaggatnak bennünket.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
