Erőszakkal tolták ki az elsőt, fájdalom nélkül szültem a másodikat

Hogy hol is kezdődik az én szüléstörténetem… Talán amikor elfolyt a magzatvíz, és 1 óra 20 perccel később a kezemben tarthattam a kisbabámat? Nem, ez már csak mindennek a következménye volt… Talán amikor aznap reggel felébredve éreztem, ahogyan finoman ébredezik a testem is, mintha lassan elkezdene készülődni a nagy eseményre? Nem, igazából ez is már csak a szülésem történetének az utolsó fejezete… Esetleg ott kezdhetném, hogy elmentem a hipnoszülés felkészítő tanfolyamára, de még ez sem az igazi kezdet.

Azt hiszem, az én szülésem ott kezdődik, amikor az első kisbabám megszületett. Mert az egészen máshogyan alakult, mint ahogyan én arra készültem. Reggel halvány kontrakciók. Öröm. Jókedvvel eltöltött órák. Délután kétperces kontrakciókkal a kórházba, amik nem fájdalmasak, és amik a kórházba érve visszaesnek ötpercesekre. A méhszáj csak egyujjnyira nyitva. Egy óra múlva kétujjnyi méhszáj, fájdalom nélkül. Burokrepesztés (csak mert így szokás). Következő egy órában közepes fájdalom, kevesebb mint egyujjnyi tágulás. Oxitocin (csak mert így szokás). És innentől már semmi közöm nincs a szülésemhez… Leírhatatlan fájdalom. Kapaszkodás a légzésembe. Őrületes feszültség a lelkemben, a testemben. Két óra szenvedve tágulás. Vízszintesbe fektetés (csak mert így szokás). Tiltakoznék, de nem tudok. A méhszáj nem simul el teljesen. Fájdalomcsillapító felajánlása. Sírok, ezt nem így akartam.

Hüvelyi kúp elfogadása a fájdalom csillapítására, hogy az izmok ellazulhassanak. Lazító zuhany, végre lazul a testem. Vissza vízszintesbe (miért?). A kitolás megkezdése. Nyomjak. Nem jól nyomok (hogyan lehet nem jól nyomni?). A babám elakad, az értékei lemennek. Oxigén. A babám rendeződik. Nyomjak. Nem jól nyomok (az istenért, ezt komolyan mondják?). Az ügyeletes orvos behívása. Tolja a hasamat lefelé. A falnak támasztja a lábát, olyan erővel tolja a babámat. Szabadulni akarok ebből a pózból, mit keresek itt vízszintesen? 1 óra 15 perce tolok. Hosszában felreped a hüvelyem, ahogy passzírozzák ki a babám fejét. Gátmetszés kell. Nem így akartam, készültem gátmasszázzsal. Az egészet nem így akartam. A porba hullik a lelkem… Kint van a babám. Nyöszörög. A szemembe néz, szemrehányón… Sírok. Igazad van, kicsikém… Mi nem ezt beszéltük meg… Hónapokig tart, hogy feldolgozzam, megerőszakolták a testemet, és erőszakkal szedték ki a babámat is…

Hallottam a hipnoszülésről már az első babám születése előtt is, de még nem volt itthon tanfolyam. Így hát egyedül relaxálgattam, készülgettem az első szülésemre. A szülésélményem után tudtam, hogy a következő babámmal másképp akarom. De azt még nem láttam, hogyan tudnám másképp csinálni. Megtört lélekkel mentem el a hipnoszülés tanfolyamra. És a felkészülés alatt valami elkezdett változni… Kezdtem újra hinni önmagamban, kezdtem hinni, hogy képes vagyok úgy megszülni a kisbabámat, ahogyan arra már az első babámmal is vágytam. És a tanfolyam hetei alatt történt valamiféle csoda… A végére elhittem, hogy meg tudom csinálni.

Minden nap relaxáltam a szivárvány relaxáció szövegére, ha tehettem, naponta kétszer is. Minden nap lelkiismeretesen végeztem a légzőgyakorlatokat, amiket majd a vajúdás és szülés során fogok alkalmazni. Minden nap olvastam a könyvből (Marie F. Mongan: Szülés, ahol én irányítok), aláhúztam a különösen hasznos és inspiráló részeket, és azokat olvastam újra és újra. Töltekeztem. Pozitív szüléstörténeteket olvastam, szép és nyugodt szülésvideókat nézegettem az interneten. Pár héttel a kiírás előtt elkezdtem vizualizálni, ahogyan lassan kezd készülődni a testem, és kezd kicsit nyílni és elsimulni a méhszájam. Olykor vizsgálgattam a méhszájamat a kezemmel, de nem történt változás. 1-2 hét múlva rájöttem, azért nem történik semmi, mert valójában nem érzem magam biztonságban, ha elkezd nyílni a testem szülés előtt, mivel így a kilencedik hónapban is folyamatosan cipeltem a kétéves gyerekemet. Ekkor változtattam a vizualizáción, és innentől azt képzeltem, hogy folyamatosan egyre puhábbakká válnak a méhem izmai, és így a szülés megindulásakor már nagyon könnyen és gyorsan fog nyílni a testem. Minden nap vizualizáltam a szülésem menetét, láttam magam, ahogyan könnyen és gyorsan megszülöm a kisbabámat. És ami így visszatekintve az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb pillanat volt, amikor egyik nap elhatároztam, hogy bárhogyan is lesz, élvezni fogom a szülésem minden pillanatát.

Írtam szüléstervet, elmentem vele az orvosomhoz és a szülésznőhöz is, odaadtam mindkettőjüknek, és vittem nekik egy-egy Mongan-féle hipnoszülés könyvet is ajándékba. Kértem őket, hogy ha nem tudnak támogatni, akkor nyugodtan mondják meg, és neheztelés nélkül inkább másik orvost választok. Mindketten elfogadták a kéréseimet, és biztosítottak arról, hogy tiszteletben fogják azokat tartani a szülésem alatt, és végig támogatni fognak abban, hogy a lehető legtermészetesebb módon szülhessek. (Valószínűleg a mai napig nem is tudják, hogy az előzetes támogatásuknak köszönhetem azt a biztonságérzetet, aminek következtében a testem könnyen és gyorsan, minden feszültség nélkül nyílhatott meg és adhatott utat a gyermekemnek, és így a szülés során már alig volt szükség kettőjük – főképp alig az orvosom – aktív részvételére.)

2012. december 28-án, a kiírás előtti reggelen elkezdtem valamit érezni. Mintha készülgetne a testem. Nem rendszeresen, de mégis, mintha történne valami. Azt hiszem, keményedésnek vagy jóslófájásnak hívják. Tudtam, hogy ez még semmit nem jelent, de mivel az első szülésem is így kezdődött, áthívtam anyukámat és a húgomat, hogy a kisfiammal legyenek, minden eshetőségre készen. Elkezdtem relaxálgatni a szivárvány relaxációra, majd beültem a fürdőkádba egy kellemes fürdőre, és közben azt vizualizáltam, hogy elkezd nyílni a testem. Amikor érezni véltem az enyhe méhmozgásokat, alkalmaztam a tanult légzéstechnikát és társítottam hozzá a tanult képeket. 11 óra felé még mindig csak rendszertelen, halvány hullámokat éreztem. Megvizsgáltam magam, ugyanúgy zárt és puha volt a méhszájam, mint addig is, már hetek óta. Fél 12-kor ettem egy levest az étkezőasztalnál, és csalódottan mondtam a húgomnak, hogy talán mégsem ma lesz a nagy nap. Aztán az ebéd után, dél felé úgy gondoltam, befekszem a nagyágyba, és megint elkezdek relaxálni a szivárvány relaxációra, hogy ellazulhasson a testem – hátha rendszeressé és erőteljesebbé válnak a hullámok, és mégis megkezdődik a vajúdásom.

Épphogy elkezdtem a relaxációt, amikor 12 óra 5 perckor pukkanást éreztem, és forró víz folyt végig a combomon. Eszembe jutott, amit az orvosom mondott, hogy ha úgy érzem, elfolyik a magzatvíz, feküdjek le, hogy lassan folyhasson és ne sodorhassa ki a köldökzsinórt. Feküdtem hát tovább, és arra gondoltam, akkor mégis ma fog megszületni a babám, könnyen és gyorsan, 3 óra alatt, ahogyan szerettem volna. Feküdtem ott egy kis ideig – a hullámzások még mindig lágyak és rendszertelenek voltak –, aztán szóltam a többieknek, és kértem, hívják fel a férjemet. Lassan fölálltam, elmentem megvizsgálni, hogyan állok. Fél 1 felé lehetett. Másfél ujjnyira éreztem nyitva a méhszájamat, és már egész szépen kezdett elsimulni. A férjem pár perc múlva megérkezett, felhívtuk a szülésznőt, akinek elmondtuk, mi történt. Mivel rendszeres és valóban érezhető kontrakciókról még továbbra sem tudtam beszámolni, bár már valamivel erősebbé kezdtek válni, így megegyeztünk, hogy egy óra múlva találkozunk a kórházban. Az orvosommal megbeszéltük, hogy a kórházba érve az ügyeletes orvos megvizsgál, és ő csak akkor jön majd be hozzánk, amikor már szükség lesz rá. Letettem a telefont, újabb hullám jött, én befelé figyeltem közben, alkalmaztam a tanult légzéstechnikát, és azt képzeltem, lazán húzódnak a méhem izmai felfelé. Továbbra sem éreztem fájdalmat, csak az izmaim munkáját. És éreztem, hogy ugyanott, ugyanabban az ellazult tudatállapotban vagyok, ahol már annyiszor jártam a relaxálások során.

A férjem azt mondta, úgy látja rajtam, hogy szerinte már nincs egy óránk, és azonnal induljunk a kórházba. Én azt válaszoltam, hogy hiszen még nincsenek rendszeres kontrakcióim, és amik vannak, azok is nagyon enyhék, de aztán valamiért mégis készülődni kezdtem – talán átfutott rajtam, hogy mi van, ha mégis igaza van, hiszen ez a másfél ujjnyi tágulás is elég gyorsan történt. 12 óra 50 perckor indultunk el a kórházba, és egyre inkább úgy éreztem, a férjemnek igaza volt – bár a kontrakciók továbbra is rendszertelenek és enyhék voltak, de már valamivel sűrűbben jöttek. 13 óra előtt pár perccel értünk be, és felfelé a lépcsőn úgy éreztem, mintha az akkor érkező hullám végén nagyon enyhe nyomási ingert éreznék, de nem voltam benne biztos. Felértünk a szülészetre, sokan voltak. Kerestem egy széket, nekitámaszkodtam, figyeltem befelé, folyamatosan alkalmaztam a légzéstechnikát a hozzá kapcsolódó belső képekkel, és megint éreztem a hullámzás végén a halvány nyomási ingert. A férjemet ki akarták küldeni, de mondtuk, mi szülni fogunk, a férjem nem megy sehova. Erre azt mondták, várjunk a sorunkra. Közben végtelen nyugalmat éreztem, és arra gondoltam, ha végül itt a szülőszobák melletti folyosón fog kibújni a baba, mert nem látszik rajtam, hogy mindjárt szülni fogok, én azt sem bánom. Végül is már itt vagyunk a kórházban, nagy bajunk nem történhet. Elfolyt megint a magzatvízből, szóltam a férjemnek, hogy szerintem azért most már kellene egy szülőszoba.

Bár tökéletesen tudatában voltam a történéseknek körülöttem, mégis valójában mélyen befelé figyeltem, és a lelkemben ugyanaz a nyugalom uralta minden pillanatomat, amit a felkészülés során a relaxálások alatt is éreztem. Tudtam, hogy mélyen ellazult tudatállapotban vagyok, és tudtam, hogy minden a lehető legtermészetesebben történik a testemben, pont úgy, ahogyan azt már annyiszor elképzeltem. Jött egy kedves nővér, épp egy következő hullámzásnál, és megkérdezte, érzek-e nyomási ingert. Mondtam, hogy igen. Ekkor ő végre szólt, hogy hívják az ügyeletes orvost gyorsan, és bekísért az egyik szülőszobába. 13 óra 5 perc körül lehetett. Felfeküdtem az ágyra, az ügyeletes orvos megvizsgált, mondta, hogy eltűnőben van a méhszáj. Telefonáltak az orvosomnak. Leszálltam gyorsan az ágyról, vártam a következő hullámot. Bár már a tágulás végén jártam, de – bármilyen hihetetlenül hangzik is – továbbra sem éreztem fájdalmat, csak a méhem munkáját. Jött a hullám, megint picit erősebb nyomási ingerrel, de mondták, hogy még várjak, majd csak akkor engedjek az ingernek, ha már nem tudom visszatartani. A szülőágy mellett állva, előre dőlve, az alkaromon támaszkodtam az ágyra, és behunyt szemmel figyeltem a testemet. Éreztem, ahogyan ebben az elmélyült tudatállapotban minden egyes hullámzással egyre inkább elönt az öröm és a boldogság, és szinte valamiféle eksztatikus állapot felé sodródom.

A férjem fogta a kezem a szülőágy másik oldaláról. Megérkezett a szülésznőm, épp akkor, amikor jött az első igazi tolófájás. Nem tudott átöltözni, odasietett mögém. Mondta, hogy mikor engedhetem lejjebb a babámat, és mikor lassítsam őt, hogy legyen ideje tágulni a testemnek. Valódi kitolás helyett a tanfolyamon tanult lefelé légzést végeztem minden alkalommal, amikor a szülésznőm azt mondta, engedhetem. Megérkezett az orvosom is, besietett utcai ruhában, látta, hogy már a kitolásnál tartunk. Közben eszembe jutott, hogy a kórházi papírok ott vannak aláírva a táskában, de legyintettek, hogy most nincs rá idő. A hullámzások között a férjemmel néztük egymást, és láttam, ahogyan nevet, és ahogyan nevetve mondja, hogy milyen fantasztikusan csinálom, és láttam az orvosom csodálkozását, hogy ilyen könnyen szülők, és éreztem, hogy minden tolófájás eljövetelével egyre magasabbra csapnak bennem az eufória hullámai.

A szülésznő mondta, hogy nagyon szépen nyílik a gátam. A férjemmel összenevettünk, kinéztünk az orvosomra, mondtuk, hogy hát igen, tudjuk (mivel gátmasszázzsal készültem rá). Úgy emlékszem, az orvosom megkérdezte, hogy tényleg nem fáj-e (talán mert nem adtam ki hangokat), és én tényleg nem éreztem fájdalmat. Éreztem, ahogyan a babám feje kitölti a hüvelyemet, és éreztem, ahogyan feszül a gátam – épp mint az otthoni gátmasszázsok során. De nem volt fájdalom. És nem volt kiabálás, sem hangos szó, sem szenvedés. Volt viszont helyette mélyről jövő, végtelen nyugalom, annak az érzése, hogy mindez mennyire egyszerű és természetes, és ez így van jól. És volt helyette a hullámokkal érkező öröm, ami egyre jobban, egyre erőteljesebben feszítette a testemet, a lelkemet. És volt helyette türelmes türelmetlenség, hogy végre láthassam őt, ezt az édes kicsi teremtményt, aki megengedte, hogy ilyen örömben és békében megszüljem őt. A szülésznő csodálatos munkájának hála, gátvédelemmel, a negyedik tolófájásra kint volt a kisbabám feje, a következőnél a teste is. Egy 3350 grammnyi és 54 cm-nyi csoda. Ekkor 13 óra 25 perc volt. Mondta a szülésznő, hogy nem tudja így állva odaadni, mert rövid a köldökzsinór, ezért gyorsan felpattantam a szülőágyra, hogy megkaphassam a kisbabámat. Kicsit nyöszörgött, nem sírt, mi pedig csak gyönyörködtünk benne.

Nem éreztem mást, csak túláradó szeretetet és boldogságot. Az orvosunk gratulált, mondta, hogy talán még nem is látott ilyen szülést. A szülésznő még velünk maradt, beszélgettünk, ő azt mondta, fel kellett volna venni mindezt, mert ilyen szüléseket kellene látniuk a kismamáknak – látni, hogy így is lehet. És mondtuk, hogy mi szerettük volna, hoztunk is magunkkal kamerát, csak sajnos nem volt rá idő.

A szülésem után boldognak, frissnek és energikusnak éreztem magam, nagyon fel voltam dobva, szinte eksztatikus örömben léteztem (biztosan a szülés során felszabaduló hormonok miatt). Nyoma sem volt fáradtságnak, hiszen nem is volt miben elfáradnom. Úgy éreztem, csak azt tettem, ami a világ legtermészetesebb dolga, és amire minden nő született: könnyedén szültem egy gyereket.

Egy-két nappal később értettem meg, miért ilyen rendszertelen és halvány hullámzások segítségével nyílt ki a méhszájam, ahelyett, hogy egy szokásos vajúdási szakaszt éltem volna át, egyre rendszeresebb, sűrűbb és erőteljesebb hullámzásokkal. Pár héttel korábban olvastam egy szüléstörténetet, amiben a szülő nő arról számolt be, annyira enyhe és rendszertelen fájásai voltak, hogy nem is volt tisztában vele, ez már tényleg maga a vajúdás. Csak akkor jött rá, hogy már szül, amikor a tolófájások következtek. Emlékszem, mennyire magával ragadott a története, mert lenyűgözőnek találtam, hogy a testünk valóban ki tud nyílni úgy is, hogy szinte meg sem érezzük. Az előző szülésem után pedig szinte csodának tekintettem. Úgy tűnik, olyan mélyen megérintett ez a történet, hogy amikor könnyű és gyors szülést szerettem volna, akkor ennek a képzete összekapcsolódott bennem a gyors, enyhe és alig érezhető vajúdással. És végül nekem is ilyen vajúdásom lett, azzal a különbséggel, hogy a magzatvíz elfolyása figyelmeztetett minket arra, ideje elindulni a kórházba. Így végül szerencsésen, kényelmesen és éppen időben érhettünk be megszülni a kisbabámat.

Minden nőnek így kellene szülnie. Mert ilyen a szülés valódi természete, most már biztosan tudom. Azt kívánom, bárcsak minden anya ismerhetné a hipnoszülés módszerét, és hozzám hasonlóan gyorsan, könnyen és fájdalom nélkül szülhetné meg a gyermekét. Ahogyan azt eredendően a természet is kitalálta számunka.

Linda