Lányaim között közel három év a korkülönbség.

A Nagy, egész apró korától kezdve lelkesen közeledett minden nála fiatalabbhoz, itthon is előszeretettel babázott, szinte mással sem játszott, mint játékbabákkal, bárminemű ráhatás nélkül buzgón etette, altatta, öltöztette őket. Hogy, hogy nem, pont akkor kezdett durvábban viszonyulni az ifjabb korosztályhoz, mikor én koraterhességem – főleg fizikailag – felkavarodott heteit töltöttem. A csöpp, kétéves épphogy elmúlt lányom hivatalosan persze semmit nem tudott a jövendő nagy változásokról, valamit azonban megérezhetett, mert a korábbi finom mozdulatok helyett lökdösődve közelített a játszótéri babákhoz.

Mivel a várandósságom első pár hónapja nem telt zökkenőmentesen, elég hamar beavattuk a Nagyot rosszulléteim okába, s abba, miért sem vagyok képes őt úgy emelgetni, felvenni, mint korábban. Meglepő módon, szinte egyik napról a másikra új dimenzióba került a hírek hallatán, s az ezt megelőző, harciaskodó leányból egy csapásra vált a nála fiatalabbak gondoskodó pótmamájává. Nem mondom, hogy nem volt sokszor egyoldalú a tűz, amivel a kicsik felé fordult: szegény játszótéri kisbarátok vagy tűrték, vagy menekülni próbáltak az őket erővel sétáltatni, ölelgetni igyekvő Nagy elől. Ha pedig épp nem volt az anyáskodást gyakorlandó megfelelő alany, hosszú vívódások után eldöntve vagy játék babakocsiban, vagy mellkasára kötött sálban, azaz „kenguruban” utazó játékbabával indultunk útnak.

Ezzel párhuzamosan megjelent a másik véglet, a „baba vagyok”-játék, mely tart máig, a Kicsi születése után majd’ egy évvel is. Ennek lényege, az általa alkotott játékszabályok szerint az, hogy a baba nem beszél, csak oá-zik, nem jár, csak négykézláb közlekedik (jó esetben, és nem emelni kell!), s a játék kedvünk szerint színesíthető változatos motívumokkal: úgy, mint nyálcsorgatás, kézzel evés, csörgőzés, ujjszopás stb.

Mikoron is kistestvére „nevesült”, azaz kiderült lány mivolta, s családon belül elkezdtük későbbi keresztnevén emlegetni, jött csak az igazi lelkesedés. Drága Nagylányom által különféle utópisztikus elképzelések születtek a kisbaba megszületése utáni életünkről („két babakocsink lesz, Apa tol engem, Mami a kisbabát”; avagy „”Mami babakocsiban tolja a Kicsit, engem(!) visz kenguruban”). Nyitott és érdeklődő gyermek révén nem pusztán a babaruhák előkészítésében vette ki a részét igen serényen, de ahogy teltek múltak a hónapok, egészen tisztában lett a köldökzsinór, a magzatvíz és egyéb tudományos fogalmakkal is. S a kistestvér várása mellett az is fokozottan foglalkoztatta abban az időben, hogy mi, a szülei, milyenek lehettünk kisbabakorunkban (pl. „akkor még nem volt kidobós, csak kimosós pelenka”).

A várakozással ellentétben a szobatisztaság kialakulásának folyamatát nem zavarták meg a családi változások, sőt, a Kicsi születése hozta meg számára a teljes pelenkamentességet. Az más kérdés, hogy aztán az óvodakezdés kissé újra visszavetette.

Terhességem legutolsó hetei ólomlábakon haladtak. A Kicsi érkezését az orvosom a kiírtnál korábbra jósolta, ennek ellenére túlléptem a terminuson, mire világra jött – így szinte egy egész hónapon át vártam készenlétben, s keltem fel úgy nap, mint nap, hogy talán most van itt az idő. El lehet képzelni, hogy sem fizikumom, sem lelkiállapotom nem volt fittnek mondható, és ezt érezte a Nagylányom is. Elkezdődött a határok feszegetése, a dacoskodás, a csakazértsem viselkedés. Mivel én voltam a nehezebben mozgósítható, a türelmetlenebb, a feszültebb szülő, persze hogy velem volt a legszófogadatlanabb.

A Kicsi születését követően újra az odaadó Nagytestvér került előtérbe, aki már-már túlzott ügybuzgalommal kerülgette újdonsült családtagunkat. Csakis ő akarta kiválasztani neki a ruhát, a pelenkacserét is sűrűbben forszírozta, mint kellene, s a kezdetekben a Kicsi újszülötthöz méltó alvásmennyiségét is nehezményezte. Következetesen „Kicsim”-nek szólította a húgocskáját, s már a kórházból való hazatérés utáni napokban egyenrangú félként, de minimum kortársként szólt hozzá, mintegy reakciót várva saját kérdéseire. Néhány nap után már pápázni akarta tanítani, mi pedig nem győztük az ő mozdulatait finomítani, amint a Kicsi felé közelített. Én meg, örülve a szépen evő, jól alvó, keveset síró, egészséges kisbabának hormongőzös boldogságomban, nézve a cukormázasan idilli testvérkéket egy méterrel a talaj fölött lebegtem, s csak legyintettem, mit nekem két gyerek, ki beszél itt féltékenykedésről?!

 

Sejtettem én persze, hogy nem úszok meg semmit. Szépen lassan, szivárogni kezdett a feketeleveske. Először jöttek a diszkrét kis hisztik otthon: nem megyek el pisilni, nem veszem fel a szandált, nem fújom ki az orrom. Persze, míg a küzdelem zajlott, addig is csak ráfigyeltem, nem kellett rajtam osztoznia senkivel. Majd jöttek a műsorszámok házon kívül is: de akkor is vegyünk túrórudit, de akkor sem fogom a kezed, már-már kiskamaszkort megelőlegező szemtelenkedések stb. Megrögzött egygyermekes barátnénk elégedetten mosolygott: lám, mit tesz a kistestvér még a legkedvesebb gyermekkel is.

Aztán az hetek, hónapok előre haladtával a Nagy bravúrosan felfejlesztette drámai készségét, s a sima, mezei hisztiken túl olyan briliáns színészi játékot is képes lett produkálni, hogy ezt látva azonnal neki ítélték volna a Jászai Mari-díjat. S ami a legfájóbb érzés az egészben: a célszemély majd’ minden esetben én voltam. Nekem volt címezve minden egyes sírás-rívás, engedetlenség, vadulás.

Az apjára nagyságrendekkel jobban hallgatott – hát persze, hisz nem ő volt az, akivel a Kicsi szinte össze volt nőve. Hangulata igen rapszodikussá vált: egyik nap egy cserfes, csacsogós majdnem-óvodás, másik nap egy dühkitörések közepette hüppögő hisztigombóc. Én meg toleráltam, amit lehetett, s kevésbé toleráltam azt, amivel már túllőtt a célon… Ördögi kör: ő pimaszkodik, én kezdem elveszíteni a türelmem; neki esze ágában sincs szót fogadni, az én idegrendszerem zilálódik. Ősz hajszálaim száma rohamosan nőtt, annak ellenére, hogy jobb napjain igazán kooperatív és barátságos volt: végtelenített szerepjátékokban adtuk elő, hogy hol ő a baba, hol én, hol ő az anyuka, hol én; esténként pedig az ölembe kucorodva ment a meseolvasás, napi történések kielemzése.

Mindeközben a Kicsi szépen gyarapodott, s elég hamar egyértelmű jeleit mutatta annak, hogy nemcsak külsőleg más, mint a Nagy, de vérmérséklete is merőben eltérő. A vagány, pörgős, mindenkivel könnyen barátkozó, extrovertált nővér után született egy bújós, simulós, anyára tapadó, békés természetű, szelíd kishúg. Aki, naná hogy „főállásban” nagytestvére első számú rajongója lett. Mely nagytestvér -  nemkülönben volt büszke az ő „Kicsijére”. Ha valaki őt dicsérte, azonnal hozzátette, ne felejtkezzünk el a testvérkéről sem. Jókedvében „felolvasott” neki, becézgette, szórakoztatta, a Kicsi pedig áhítattal figyelte az ő minden mozdulatát.

Néhány közösen töltött hónap után a Nagy elkezdte az óvodát. Társasági ember lévén, s néhány régi, ismerős arcnak köszönhetően a beilleszkedés könnyen ment. Némi erőszakosság és otthon eleddig ismeretlen kifejezés ugyan ragadt rá, de többnyire jól vette az akadályokat, panaszunk nem igazán lehetett. Az óvónők elégedettek voltak vele, segítőkész, talpraesett lánykának ismerték meg. Aki délután engem meglátva azon melegében változott át eminens óvodásból vásott kölökké. Cuppanós puszikkal üdvözölte persze kistestvérét, engem azonban egy laza sziával elintézett, legnagyobb bánatomra. Tudtam én, jön a bünti, amiért én otthon ölelgetem naphosszat a Kicsit, míg ő egyedül öltözik, szépen eszik, szót fogad és osztozik mindenen. Mely osztozásnak sajnos otthon sincs vége, hiszen a mozgásfejlődésében megtáltosodott Kicsinek mindig pontosan az a játék kell, ami neki… S jön a nemakarom, nemcsinálom, csapkodás, kiabálás, rángatás, piszkálás; részemről a fogyatkozó türelem, majd ebből következően a kötelező lelkiismeret-furdalás.

Kicsink hamarosan egyéves lesz. Már cinkostárs a „bulikban”, noha még igencsak vigyázni kell rá játék közben. De szerencsére egyre több közös, kettesben eltöltött nagylányos programra is lehetőségünk nyílik a Naggyal, s ezek mindig feltöltődést jelentenek nekem is, és a neki is, még ha csak egy röpke együtt eltöltött, lopott órácskáról is van szó.

Soha, semmiért el nem cserélném a kétgyermekes életem, a hétköznapok kínlódásai ellenére sem, mint ahogy tudom azt is, hogy ő a legbüszkébb, legszeretetreméltóbb nagytestvér a világon. De mikor kettesben vagyok vele, érzem, olyan jó vele, csak vele, az én elsőszülött Nagy babámmal lenni, s látom a tekintetén, ő is boldog, mert most olyan nekünk, így ketten, mint régen.

 

Zöldlevelecske

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?