Tegye fel a kezét az a kisgyereket nevelő anyu-apu, aki nem ismeri Annapetigergő-t! És most az jelentkezzen, aki még nem mászik falra az álomcsalád vidám kis hétköznapjaitól!

Valamikor a Boribon-érában, még Királykisasszonyunk Bartos-szűz korában egyszer filozófus barátnőmmel, FiloSzofival a világmegváltási stratégiáinkat tematizáltuk, éppen a kortárs gyermekirodalom tükrében. Ekkor hallottam életemben először a Bartos családról. FiloSzofi elkeskenyedő szájjal valami olyasmit sziszegett, hogy Annapetigergő szappanoperája be nem teheti a lábát az ő lakásukba (pedig elhihetitek, oda aztán jó sok elképesztő cucc befér!) Akkor még nem értettem ezt a szőrösszívűséget, de mióta Királykisasszony belenőtt könyvfaló korszakába, már tudom, hogy nem a pálinkás kenyér a legdurvább tudatmódosító szer a kisgyerekek számára.

Először is nézzük, mi nem bajom Annapetigergőékkel. Engem például egyáltalán nem zavar a sablonokra lebutított grafika. Szerintem gyerekbarát a sok meleg szín, és a dinnyefejű család is a maga módján kedvesen fest az átlátszó falú házikójában.

Nem zavar a képeket kísérő igénytelen szöveg sem. Verbális készletem még félálomban is orvosolja a könyv eme gyengeségét, meserittyentésben penge vagyok!

Kifejezetten jópofa a könyv képekkel illusztrált tartalomjegyzéke. Királykisasszony számára a katarzist a címek végigmotyogása és a szerencsés aznapi nyertesre való teátrális rábökés jelentette (figyelitek a múlt időt?!).

Még a gügye történeteket is megemésztettem. Sok gyermekszakértő tapsol örömében, hogy végre egy könyv, ami a kisgyerek saját életéről szól és nincs túlbonyolítva mindenféle felesleges fordulatokkal. Valóban van a gyerek életében egy ilyen saját sztorit imádós korszak, de ez annyira rövid ideig tart, hogy semmiféleképpen nem fér bele 11 kötetnyi Annapeti történet, s általában a talpraesett szülő valahogy átküzdi magát ezen a pár izzasztó hónapon néhány leporellóval és fejből-mesével. Ráadásul – mivel a Bartos gyerekek biológiai órája is kegyetlenül ketyeg – a történetek többsége nem az apróságok műanyagmotoros hétköznapjairól szól, hanem ovisokról és iskolásokról (a 10 éves Anna szülinapi ünnepségsorozata letotyogósítva például szerintem egészen szánalmasan hangzik). De mondom, ezen sikeresen túltettem magamat. Mellesleg önző, anyaközpontú megközelítésben tálalom a témát, mivel a gyerek szerencsére roppant szívós teremtmény, még egy csattanó nélküli történettől se fagy le az agya úgy, mint az enyém. És azért mégiscsak a gyerek a fontos, ha már a meséről van szó.

Hát akkor miért fanyalgok? Az egyetlen bajom az, hogy ez a család nem szerethető. Nincsenek benne kedves jellemek, a szereplőknek nincs karakterük, mindig minden olyan émelyítően tökéletes és még a problémáknak is boldogság-szaguk van. Ne értsetek félre, nem azt a képet hiányolom, ahol Dinnyefej Apa a vécén ülve újságot olvas, vagy leüvölti anyu fejét, mert nem jött ki a havi kosztpénzből. Csak valami emberit, bájosat, esendőt, szerethetőt hiányolok a könyvsorozatból. A fényképek és a saját életet kiteregető sztorik ellenére is hiányzik a személyes varázs. A Bartos család úgy működik, mint egy hatalmas rózsaszínű gépezet. Engem nem is szappanoperára emlékeztetnek, hanem egy valóság-show-ra – rákattanunk, mert mindig izgalmas beleütni az orrunkat más emberek életébe, és nem bánjuk, hogy az egész egy maszlag, egy tartalom nélküli máz.

Ismeritek Peppa Pig-éket? Nekik sincsenek egetverő kalandjaik, nem oldanak meg hatalmas konfliktusokat, mégis az ember elandalodva bámulja őket, mert malac-létükkel együtt bájosak, szívet melengetőek, és tocsognak az egymás iránt érzett szeretetben. Ráadásul kétségtelenül hitelesek. Épp ezért Mummy Piggel szeretnék azonosulni, de Annapetiék Anyájával semmiféleképpen nem. Erről jut eszembe, ha nagyon meg lennétek szorulva, kit választanátok férjnek: Daddy Pig-get, vagy Dinnyefej Apát? Én a malacra szavazok. Amúgy az is lehet, hogy csak a sárga irigység fröcsög belőlem: fenemód bosszant, hogy nem én tettem pénzzé a családi mosolyalbum közprédává konvertálásának ötletét. 

Nálunk Annapetigergő átmenetileg a helyére került. Királykisasszony három és féléves korában szerencsésen kigyógyult a mámorból, Kórházi Farkasunk meg nem kedveli az intellektuális kihívásokat, a könyveket messze elkerüli. Amint a kép mutatja, hupikék törpikék viszont szívesen lakják a színes, keményfedeles könyvekből épített házikókat.

Mi pedig örömmel olvassuk Bogyó és Babóca ovis igényeket telibe találó, jó pszichológiai érzékkel megírt, aranyos kalandjait!

Fakirma