A Margit kórházban szültem.  Először úgy gondoltam, nevükön nevezném a történetben az orvosokat és ápolókat – azok után, amit velem történt. Végül csak a történteket írtam le, lehet így is többen felismerhetnek néhány szereplőt. Találkoztam pozitív példával is - kiemelném Betti szülésznő kimagaslóan tapasztalt és odaadó munkáját, aki semmiről nem tehetett, de mindent megtett értem és a kicsiért.

Úgy láttam, a csecsemősök hanyag és nemtörődöm munkát végeztek, egymástól veszik el a pelenkákat és törlőkendőket, túlvizezik a tápszereket a kicsiknek. Legtöbbjük a szakápolókkal együtt flegma, és sokkal inkább szeretnek netezni és a számítógépet nyomogatni, mint őszintén segíteni az anyukáknak vagy az ordító kicsiket megnyugtatni, tisztába tenni és időben megetetni.

Szülés után hajnalban ott hagytak pihenni a szülőágyon, de semmit nem tudtam aludni. Össze-vissza forgolódtam, és kezdtem rosszul érezni magam. Rázott a hideg, gyenge és levert voltam, ami a szülés után természetesnek is tűnik ilyenkor, de egészen mást éreztem. November 13-án hajnali 5-kor kicsöngettem a szülésznőnek, hogy induljunk át a csecsemőrészlegre, és mondtam neki, hogy úgy érzem magamat, mintha kezdenék megbetegedni. Érzékeny a bőröm, talán lázam is van. Akkor azt mondta, hogy ez ilyenkor így van, de én egészen másképp gondoltam. Akkor segített felkelni, és mondta, hogy zuhanyozzak le. Elég nehézkesen ment: fájt mindenem, és a hideg is rázott. Aztán nagy nehezen összeszedtük a dolgaimat, beleültetett a kerekesszékbe, és az ölömben a cuccaimmal lassan áttolt az osztályra, ahol a babám a csecsemőrészlegen pihent.

Akkor még nem láthattam, és a szülésznő megkért mindenkit, hogy hagyjanak pihenni, mert nem sikerült a szülés óta aludnom semmit. Mivel nem volt hely, a császárosokhoz tettek. Az egyik anyuka elhúzta körülöttem a függönyt, és mondta, hogy pihenjek csak nyugodtan. Nem nagyon ment. Egyre rosszabbul éreztem magamat. Mikor kiindultam a WC-re, mindig elszédültem kifele menet, és ugyanúgy visszafelé is. Kértem fájdalomcsillapítót, s aznap szóltam, hogy szédülök, majd 1 nap múlva szóltam, hogy a vér is a kelleténél jobban ömlik belőlem. Azt mondták, ez ilyenkor természetes. Mindezek mellett még meg is fáztam. Nem is csoda, hiszen mikor lázasan, kiizzadva a WC-re mentem, mindig tárva-nyitva voltak az ablakok, és jött be az irdatlan hideg. Fekete negróval és folyamatos meleg teával próbáltam még ezt is helyretenni, hiszen a köhögéstől csak fájt a varratom és annak a helye.

Mikor a kicsit behozták, igen furcsa érzés volt, de mellre tettem és magam mellé fektettem. Ott aludt mellettem órákat. Édes volt, és nagyon más érzés kerített hatalmába. November 15 -től, születésnapom napjától egyre rosszabbul kezdtem magamat érezni, folyamatosan emelkedett a lázam, és sem a gyógyszerek, sem a folyamatosan beadott injekciók nem vitték lejjebb. Akkor úgy gondolták, hogy infúziós fájdalomcsillapítást kapok. Megszúrtak. Vagyis csak próbáltak megszúrni, de a fiatal szülésznő két vénámat szétverte, és ezek után a vért sem tudta levenni tőlem laborra, így hívnia kellett egy másik ápolót, aki végre megoldotta. Egy óra múlva lejjebb is ment a lázam, de aztán újabb egy óra múlva feljebb is szökött. Ott álltak fölöttem értetlenül, és kérdezték, vajon mi lehet a baj. Mondtam, fogalmam sincs, de nagyon rossz érzésem van, és egyre gyengébbnek érzem magamat, de erre semmit sem reagáltak. Kínkeservesen ment a zuhanyzás, és persze az ágyból való kikelés is.

Aztán észrevettem, hogy a varratommal valami nem stimmel, sőt, kellemetlen szagú váladékot érzek távozni, közvetlenül a sebből. Ezt zuhanyzáskor tapasztaltam, mert alaposan megfigyeltem és tükörből meg is néztem magamat. Amikor jött a vizit, és szóltam az orvosoknak, hogy mit figyeltem meg. Az egyik orvos megnézte, de azt mondta, hogy ezzel semmi gond nincsen. Estére még feljebb ment a lázam, és beadták a következő infúziót, ami nemhogy nem segített, de még feljebb is szökött a lázam. Akkor kezdtem érezni, hogy valami nagyon nagy baj van velem, és senki nem hiszi el, s nem is veszik komolyan azt, amit mondok, tapasztalok, érzek.

Aztán áttoltak egy betegszobába, ahol rajtam kívül még két anyuka volt, de közel sem volt olyan gondjuk, mint nekem, csak szimpla köhögéses megfázással feküdtek mellettem. Kata és Brigi nagyon rendes lányok voltak. Értetlenül álltak ők is az esetem előtt, de látták egyre rosszabbul vagyok. Aznap közölték velem a csecsemősök, hogy sajnos a kicsim besárgult, és fehérjebaktériumot is találtak nála, amit innentől vénás antibiotikumos kezeléssel fognak kezelni. Onnantól még éjszaka is kimentem hozzá és rá-rátekintettem a kékfényben, ahova a sárgaság miatt tették, s mondtam neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz velünk.

Az esti vizitkor legalább tíz orvos bejött. Az egyik a vizsgálóba hívott, és elmondta, hogy nem értik, mi lehet a lázam oka, de most már jobban megnézik (mindezt 5 nap után, ekkor már november 17-e volt). Az arab orvos megkérdezte, hogy milyen panaszaim vannak. Elmondtam neki, és hozzátettem, hogy két nappal ezelőtt az egyik orvos feltételezte, hogy valószínűleg fent maradt a placentából egy jelentős darab. Erre megkérdezte – még tőlem –, hogy akkor miért nem küldött el az orvos ultrahangra. Visszakérdeztem, hogy én ezt honnan tudhatnám. Kezdett úgy kinézni a dolog, hogy én vagyok a hibás.

Amit a vizsgálóban átéltem ez után, az szörnyű volt! Végre tudatosult bennük, hogy igazat mondtam. A varratom elfertőződött, csak azt nem tudták, hogy mitől. Elkezdték kiszedni a varrataimat. Nem tudom, elmondani milyen kínzó gyötrelmeim voltak onnantól. Amit akkor éreztem... Kértem, hogy adjanak valami érzéstelenítést, de nem. A váladékos, gyulladt sebemből elkezdték kiszedni a varratokat, és az egész folyosó hallgatta, ahogy üvöltök a fájdalomtól. Mindezek után még fel is tártak. Az egyik orvos jobbról, a másik balról feszített szét műszerrel, és felvilágítottak a méhembe. Az egyik megkérdezte a másiktól: „Mi az ott?” Felvilágítottak a méhembe, majd felnyúltak valamivel, és valamit leszedtek. Mire felkelhettem, addigra hűlt helye volt annak, amit kiszedtek belőlem az alattam lévő vödörbe, s mikor rákérdeztem, mi volt az, azt válaszolták, csak egy gennyes váladék a hüvelyvarratból.

Akkor estére jobban lettem kicsivel, bár a sebem varrat nélkül tátongott, és reggel-este egy savas tisztítókezelést kellett végigbírnom, amit az éppen ügyeletes orvos végzett el rajtam. Irtó fájdalmas volt. Másnap egészen jól voltam, de estére ismét belázasodtam, így a következő reggel újra megultrahangoztak. Hüvelyi ultrahang nyitott sebbel… Ott állt vagy nyolc orvos. Mindannyian bután és értetlenül nézték a monitort, majd az egyik orvos észrevette a méhszájam feletti elváltozást vagy szövődményt, s közölte velem, hogy éjfél után éhgyomor, reggel megműtenek. Akkor este minden alázattal és teljes szívvel imádkoztam Istenhez… Az életemért küzdöttem, láz és fájdalmak mellett, s tartottam a reggeltől, féltem a haláltól, mind még ezelőtt soha. Tudtam, hogy van már kiért, kikért élnem, hiszen van egy csodás férjem, akivel a szüléssel csak még közelebb kerültünk egymáshoz és van már egy gyöngyvirág kisfiunk, értük akarok élni. Isten kezébe adtam az életemet – ismét. Este még kértem a csecsemősöket, hogy mivel lázas vagyok, és reggel műtenek, legyenek szívesek a kicsit az éjszaka megetetni és figyelni rá, hogy tudjak pihenni és izzadni. Akkor pont egy segítőkész éjszakás hölgyet fogtam ki, aki segített is. Hajnal hat óra lehetett, mikor aztán betolta hozzám Alexet, mondván, hogy sokat kapott enni, de értem sírhat a kicsi. Mintha érezte volna, hogy baj van velem, s hogy műteni visznek. Hihetetlen: a kis dugó besírta magát hozzám. Akkor letettem magam mellé, s ott aludtunk együtt, míg reggel nem lett (ez már november 19-e volt.)

Negyed tíz körül megérkezett értem a műtős, kedves embernek látszott. Kértem, vigyázzon rám. „Persze, hogy vigyázok, nem akarok a férjével haragot” – mondta mosolyogva. Megpróbált jobb kedvre deríteni. Mikor betolt a műtőbe, ott már bemosakodva vártak a műtősnők. A műtő kivilágítva, a műtőasztal pedig a szokásos nőgyógyászati szék szörnyű látványával. Aztán a műtős az ölébe vett, és a műtőszékbe tett. Kedves hölgy ült mellém, jobb kézfejembe szúrt egy újabb tűt, csak később vette észre, hogy nem kellett volna, hiszen a bal kezemben ott az előző napi. Pár szót beszélgettünk, próbáltak nyugtatni, bár addigra valamiért megnyugodtam, majd szólt, hogy most ad egy morfiumszármazékot, amitől kicsit el fogok kábulni, s nem sokra rá már adta is az altatót, mielőtt csak annyit tudtam már mondani, hogy „Sikeres műtétet!”

Úgy ébredtem a műtőben, mintha felkapcsolták volna a villanyt, a műtétből semmiféle visszamaradt érzést, sem fájdalmat nem észleltem, csak a nyitott sebem fájt. Aztán visszatoltak a kórterembe, és én mosolyogtam. Örültem, hogy élek, de mindezek mellett rettegtem attól, hogy még mindig nincs vége. Aznap már jobban voltam, de fogalmam nem volt, mit csinálhattak velem a műtőasztalon, csak annyit tudtam, hogy az aláírt beleegyező nyilatkozat elég komoly és felelősségteljes dolgokat tartalmaz. Csak annyit említettek, hogy majdnem ki kellett venni a méhemet. Akkor folyamatosan jött hozzám az orvos. Közben kiderült, anyukám munkatársa érdeklődött felőlem, hogy hazaértem-e már a kicsivel, de anyu elmesélte neki, hogy mi történik velem. A munkatársa mondta, hogy van a Margit kórházban ismerőse, s nem is akárki, hanem pont az az orvos, aki nálam volt.  Felhívta telefonon, és utána figyeltek rám.

Én minderről akkor értesültem, mikor anyu egyik este bejött hozzám látogatni, majd rá másnapra az orvos is megjegyezte, hogy kiderült, hogy van közös ismerős. Hm... Akkor folyamatosan járt be hozzám, s szólt, hogy pár napot tisztul a seb, és aztán hétfőn újra megműtenek, és ha minden rendben a sebbel, összevarr. Napokig féltem, szinte megrögzötten mértem a lázamat, és mostam a sebemet, sőt már a néha elmaradt sebkezelést is én kértem, hogy hétfőn varrhatóvá váljak. Ezzel párhuzamosan 3 óránként keltem a kisfiamhoz, hogy enni adjak neki, s ittam a teát, hogy mire varrnak, már ne köhögjek, hogy azzal se kelljen szenvednem, hisz varrattal elég fájdalmas a köhögés is.

Aztán hétfő reggel (nov. 22-én) reggel felkeltem, de várnom kellett, mert közbejött egy császár, és emiatt nem volt szabad a műtő. Majd fél tizenegy körül jött értem egy egészen más műtős, aki meg is jegyezte, én már itt őskövület vagyok, már nem először lát. Hát igen, ahogy beértünk a műtőbe, akkor mondtam, ez az utolsó, hogy én idejövök! Le kellett szállnom az ágyról, és egyedül gyalogoltam az asztalhoz és feküdtem fel. Ezután körém gyűltek újra a műtősök, bemutatkoztak, majd beadták lassan az altatót, és csak annyit mondtam az orvosnak, hogy semmiképpen nem szeretnék idő előtt felkelni a műtőasztalról, és hogy vigyázzon rám. Mikor felébredtem, iszonyatos fájdalmat éreztem, a friss műtéti terület nem volt leérzéstelenítve. Amit aznap szenvedtem, küszködtem… Kaptam infúzióban fájdalomcsillapítót, állítólag 2 lórúgásnyi Algopyrin ampulla folyt le, de nem sokat segített. Négy óra múlva bevettem egy tablettát. Egész nap szenvedtem és hason feküdtem, annyira fájt, csak azon járt a fejem, mikor leszek jobban és hogyan látom el a kicsit. Aztán másnapra csak jobban lettem, de még mindig fájt a varrás. Nem beszélve arról, hogy állandóan rettegtem, és minden vécézés után megmostam magam, nehogy újra baj legyen. 23-án bejelentették, hogy a kicsi is jól van és a varrás is szép, és másnap, vagyis 24-én hazamehetünk.

Örökkévalóságnak tűnt az az egy éj és a szerda délelőtt, amíg a zárójelentésre vártunk anyuval meg a férjemmel. Már alig vártam, hogy kilépjek annak a kórháznak a kapuján, s csak varrat szedésre jöjjek vissza. Utána többé soha. Lassan összepakoltunk, felöltözettük a kicsit, majd én is felöltöztem. Ezek alatt a napok alatt sajnos a tejem elment, és én is 10 kilóval kevesebb lettem. 70 kilóval mentem be szülni és 60 kilósan értem haza. Mikor hazaértem, nagyon más volt minden, megborult a kicsi rendszere is. A férjem viszont azóta itt van velünk, és közben családja is megérkezett a hétvégére, akik agyonbabusgatták a kicsit, nagy volt az öröm. Nekem még mindig fájdalmaim vannak. A méhem jelenleg nagyon rossz állapotban van a szakorvosok véleménye szerint. Nagy a valószínűsége annak, amit leírni sem merek inkább... Varratszedésre következő hét szerdáján megyünk, addig is nehézkes a mozgás és az alvás, és minden egyéb, mert persze feszül és viszket, de ha kiszedik, amitől kicsit tartok is, utána már nagyon szeretném átadni magamat teljes mértékben fizikálisan és lelkileg is a kicsinek, az anyai érzésnek. Istennek köszönöm, hogy november 19-én visszakaptam újra az életemet, és a sebem a mai napig stabil és tiszta, és hogy a jövő héten a varratszedéssel végre kicsit megpihenhetek, s a szülés utáni gyötrelmes és halálközeli napjaimat lassan elfeledhetem...

 

Egy az ezerből