Mivel Nanta kis nyári szünetet tart, kénytelenek vagyok velem beérni ma. De fog jönni - ígérete szerint már a nyáron, csak most igen sűrű az élet.
Tisztán emlékszem, amikor az elsőszülött először elindult táborozni, sőt, arra is, amikor ÉN először elindultam, immáron nem úgy, hogy anyám mint táboroztató pedagógus velem együtt vonatra ült. Emlékszem életem első Alföldi papucsára, amit a táborra vettünk, a vadiúj fürdőruhával együtt. A listákra, amiket gondos pedagógusok az elmúlt évek, sőt évtizedek tapasztalatai alapján állítottak össze, de itt-ott azért mégse tartottuk be őket. Ezen a héten is egy rakás gyerek szülei pakolnak listával a kezükben táborra, vagy rohannak boltba valami kimaradt apróság miatt. Táborra fel!
Már szülőként például előadtuk a Harry Potter vonatos jelenetének első, majd második epizódbeli verzióját is. A Nagy ugyanis egy évben pont olyan (iszonyú retró) vonatot fogott ki osztályostul, amely hajdan (az én gyerekkorom táján, haha) első osztály lehetett, fülkékkel, piros bársonyhuzattal, képekkel a falon, amely erősen emlékeztetett (belülről) a Roxfort Expresszre. Persze látszott rajta az idő vasfoga vagy mi, de a kislányok izgatottan vihogva telepedtek bele. Egy másik évben viszont békésen üldögéltünk a reggeli körül, amikor B. bácsi, a Kicsi osztályának „tyúkapója” telefonált: csak nincs valami baj? Miért lenne, pislogtunk, hát, csak gondoltam kérdezem, mert félórán belül indul a vonat….MILYEN VONAT? Kiderült, hogy ugyan ez a tábor mióta emlékszem (mikor a Nagyot sok-sok évvel ezelőtt először beírattuk) mindig vasárnap indult, ma meg szombat van, de abban az évben valahogy így esett a szervezés, az a vonat aznap és akkor indul(t) – hoppá, mi be se vagyunk pakolva! Lázas és sietős pakolás után kocsival eredtünk a vonat nyomába, repülni sajnos persze nem tudott szegény, mint a Harry Potter-béli, de elég jól utolérte a vonatozó csapatot. Legalább strandoltunk egyet Balaton-alsóanyjakínján, abban az évben szerintem az volt az egyetlen alkalom, hogy mi szülők lejutottunk a tóhoz.
B. bácsi elnéző mosollyal fogadott bennünket a faház mellett, kezdte kapiskálni, honnét örökölte a gyerek azt a fantasztikusan szórakozott természetét, én akkor már túlvoltam pár ilyenen, mentem már másik bank másik fiókjába ügyintézni, voltam születésnapon egy nappal korábban és egy nappal később is, felejtettem el iskolai évzárót és indultam anno iskolába csütörtökön pénteki menetfelszereléssel. Nagyjából az vigasztal, hogy ismerek magamnál is olyanabbat, és még ő is életben van valahogy.
Táborozni jó. Én megdöbbentem, mikor kiderült, hogy a Kicsinek van olyan osztálytársa, aki még sose volt „ottalvós” táborban, és nem, nem az anyagiak miatt, cseppet sem. Egyszerűen így alakult, illetve kényelmetlenül érezte magát a szülei nélkül, ami annak a fényében, hogy ma már ovis ottalvós táborokat is szerveznek…na de az már meg a paci másik oldala.
Kell némi önállóság, az általában átlaggyereknél valamikor a másodikos-harmadikos kor körül jön el. Már tud olvasni, normálisan eszik, nem bömböl a mamája után lefekvéskor feltétlenül, három-öt év trenírozás után tűrhetően tud libasorban vagy kettesével trappolni az utcán, képes megkülönböztetni a sapkát az alsónadrágtól. Ha muszáj, akkor fürdik és fogat mos egyedül (változó eredménnyel), és képes egész mondatokban kifejezni, mit szeretne, meg mit nem, sőt, fejlettebb egyedek a másikon is képesek segíteni. Kölcsönadni tiszta zoknit, sebtapaszt, naptejet, vagy vigasztalni, ha mégis hiányzik a máskor esti mesét mondó nagyi.
Persze kisebb-nagyobb bukkanók akadnak bőven. Én sose gondoltam volna például, hogy a kifejezetten pedáns és rendszerető nagyi által nevelt Nagy (volt vele gyesen, ő járt vele oviba, iskola után is gyakran volt ott, nyári szünet nagy részét töltötték együtt) olyan alapvető fizikai törvényszerűségekről képes elfelejtkezni, hogy a vizes törülköző, ha egy meleg éjjelen ottfelejtjük a műanyag strandtáskában, akkor nem szárad meg, viszont kellemetlenül dohos-savanyú szagot fog árasztani. Belecsomagolt fürdőruhával és papuccsal együtt még bonyolultabb a helyzet – na jó, a papucsot este kihúzgálta már a vizes szütyőből, mert az kellett a fürdőbe vonuláshoz.
A Kicsinél pedig külön és több alkalommal kell elpróbálni, hogy a bőröndbe helyezett listán szereplő dolgokat VISSZAFELÉ is érdemes ellenőrizni, megvannak-e, és biztos azok-e, amiket ő hozott, és nem mondjuk a Marci. Kisfiam, ez milyen sapka, ja a Bencéé, és a tiéd hol van, hát nem tom, talán a Márknál láttam utoljára, de ha a táborban hagytuk, majd felhozza a következő turnus. Sütünk ma palacsintát…?
Ha viszont a filléres UNO kártya, a pótolhatatlan műanyagfigura (nemmegmondtamhogyneviddelbüdöskölök) vagy a híres pattanós labda maradt a táborban, akkor kitört rögtön a harmadik világháború a nappali közepén.
A táborok, ahova én jártam, és ahova a gyerekeim többnyire jártak, nem voltak túlspilázva. Nem voltak látványosan tematikusak és bonyolultak, nem volt körülöttük kerettörténet, nem kellett hozzájuk különleges felszerelés. A Nagy mondjuk kétszer eljutott nyelvi táborba az egyik célországba, nagy élmény volt, bár a nyelvet őszintén szólva nem ott tanulta meg. De ez volt a legegzotikusabb táborféle, ahol eljutottak egy autógyár múzeumába, középkori várba vagy üvegfúvó műhelybe is. A többi esetben maradt az alapprogram: pancsolás, társasjáték, kirándulás, tábortűz, valami diszkóféle hajóval vagy anélkül, tollas (a szezon végén húszasával a WC lapos tetejéről leszedett labdákkal), akadályverseny (nappal vagy éjjel, zseblámpával és huhogással) és esős időre szervezett színielőadás hatalmas röhögésekkel.
Már a mi úttörőtáboraink se voltak túl úttörőek. Az egyenruha előkerült talán a nyitáskor meg a záráskor, aztán eltettük jó mélyre nyakkendőstül, se katonásdit nem játszottunk, se ideológiát nem kerítettek nagyon a strandolás-fagyizás köré. Akadt talán egy-két mozgalmi dal, amit tizenöt évvel később nagyon berúgva gajdoltunk valami balatoni hegyoldalon, mikor a közeli tábor emlékeit soroltuk.
Pedig vannak különleges táborok, tudom, ahol tudományos vagy sportos vagy másmilyen dolgokat lehet megtanulni, ahol már a környezet se mindennapi, amiről nekem néha a lássákanépeknekünkilyenreistelik jut eszembe – pedig biztos van ezek közt is, ami életre szóló, felejthetetlen élményt nyújt.
Táborban lenni általában jó. Hacsak nem jön baleset vagy betegség – az enyéimnek kijutott mindkettőből, az egyiket kölcsönkért kocsival fuvarozta a már emlegetett B. bácsi a kb. 30 km-re lévő ügyeletre, ahol összevarrták, ahol elrepedt. A másik lázas-taknyosan, bedugult füllel érkezett haza, senki se tudta, a tó vize, valami kóbor vírus, vagy mi okozta, mivel ő volt az egyetlen, aki abban a csapatban beteg lett. Túlélte, és a következő évben újra indult táborozni.
Látogatni ma már nem szokás. a tábor egyik varázsa épp az, hogy mobiltelefon ide, internet oda, az ősök biztonságos távolban vannak, és akár vadiúj személyiséget is növeszthetünk a kortársak közt.
De ha a szülők mégis elmentek látogatni, akkor lehet, beütött a krach, és a csemete öt nappal a tervezett tábortűz előtt már otthon találta magát, mert a látogató szülő látványára bömbölni kezdett, vagy az aggódó helikopterfelmenő gondolta úgy, hogy a tábor mégse a legmegfelelőbb hely a kis aranyosnak. Igen, van olyan tábor, sajnos, amelyik tényleg nem jön be, és nem árt megbeszélni valami mesterjelszót, ha valamiért MUSZÁJ azonnal érte menni. De ez, minden rémtörténet ellenére, viszonylag ritka, legalábbis az egyszerű sulis táborok, ismert tanárok ritkán szolgálnak döbbenetes meglepetésekkel.
Nektek van felejthetetlen tábori élményetek, kedvenc tábori emléketek? És a gyereknek? Ottalvós vagy bejárós? Egyszerű vagy valami speciálisabb?
Vakmacska
