dongaláb

Amikor kiderült, hogy tényleg baj van, igen, dongalábú a kisfiunk, egyikünk sem volt tisztában vele, hogy ez valójában mit is jelent. A párom anyukája nővér, ő mondta ki először a valóságot: dongaláb, és valahogy úgy éreztem, ha többször hallom vagy én mondogatom, jobban tudatosul bennem ez a dolog. Utána megtudtuk, hogy a férjem testvére is ezzel született, tehát genetika útján örökölte a kisfiunk, viszont arról fogalmunk sem volt, hogy egy idegen országban ezt hogyan gyógyítják. Nem kaptunk felvilágosítást ezzel kapcsolatban, még a szülés után sem. Maradt a találgatás, emlékekből, hogy mi volt régen Magyarországon, több mint harminc évvel ezelőtt.

Mondanom sem kell, mint ahogy a szülésre nem lehet felkészülni, erre sem. Az a pici test olyan tökéletes volt, a szívem szakadt meg azért az aprócska jobb lábért. Igen tudom, és mindenki el is mondta, hogy gyógyítható, de mint az anyukája rossz így látni őt, és abba még rosszabb belegondolni, hogy vajon mennyit fog ő majd szenvedni. Nagyon szerencsések voltunk, mert a kisfiam vasárnap reggel született, és még aznap este bejött hozzám a nővérke és megdicsért, hogy minden jól alakul, még velem is, úgyhogy ha szeretném, akkor másnap elmehetünk haza. Hétfő délelőtt nagy sürgés-forgás volt nálunk, hogy minden vizsgálaton túllegyünk, hogy délután hazaengedhessenek minket. Persze a gyerekorvosra kellett várni a legtöbbet, a vizsgálat után sem lettünk okosabbak, elengedtek minket azzal az információval, hogy van egy ortopéd klinika a városban, oda fognak irányítani minket, de nem azonnal, legalább egy hónapot várnunk kell az időpontra, mivel először egy kicsit meg kell erősödjünk.

Hazaértünk, teltek a napok, a hetek, közben a védőnő látogatott minket, az ő és a család nyomására telefonáltunk, hogy mi van már azzal az időponttal? Milyen jó, hogy felhívtuk a kórházat, az időpont úton volt postán, és rá pár nappal meg is kaptuk. Számoltuk vissza a napokat, szerettünk volna már tisztán látni. Eljött az első ortopéd klinikai látogatás, ahogy visszaemlékszem, nagy kuszaság jut az eszembe. Behívtak minket, először gyógytornásszal találkoztunk, aki marha sokat beszélt, ugyanazokat a dolgokat kb. hatszor mondta el nekünk, utána mehettünk az ortopéd sebészhez. Megnézte a lábacskát, felvázolta, hogy mi fog történni vele ötéves koráig. Az eljárást, amit ők alkalmaznak, Ponseti-módszernek nevezik, amit egyre több országban sikeresen alkalmaznak a nagy műtéti eljárás helyett.

dongaláb

Először gipszet kaptunk, amit még aznap fel is raktak, nem hagyományos gipszet használnak, vízre szilárduló speciális géz, amit könnyen le lehet tekerni itthon is, ha baj van. Ugyanis folyamatosan figyelni kellett a lábujjait, nehogy beliluljanak, majd egy hét elteltével menni kellett újra gipszcserére. Ez így ment a következő két hónapban. Minden egyes gipszeléssel jobban húzták a lábát, míg végül elérte azt a pozíciót, amikor már végre lehet hajtani a pici műtétet.

Ezt egy pontrendszerben mérik, amit minden alkalommal ellenőriznek. Egyszer kellett levennem a gipszet a lábáról, amikor tényleg belilultak a lábujjai, mivel a heti csere elmaradt a hóhelyzet miatt. Mondanom sem kell, az ember ezt a helyzetet nehezen tudja elfogadni, hiszen talán a legfontosabb időpont a napi rutinban teljesen megváltozik a gipsz miatt, nincs fürdetés, csak törölgetés. Az öltöztetés is probléma lehet, nem mindegy, hogy milyen nadrágot, rugit veszünk, vannak olyan fajták, amiket egyáltalán nem lehet ráhúzni a gipszes lábra. A kisfiam mondhatjuk, hogy jól viselte az egészet, de a vizsgálatok alkalmával és a pontozások során többször sírt. A bőre, mivel nem tudott rendesen lehámlani, a gipsz alatt bepirosodott, és nem igazán volt kellemes az illata sem. Ehhez hozzájárult a szuperérzékenység is.

Elértük azt a bizonyos pozíciót a lábfejen, amivel lehet menni a műtétre, amely során egy kis vágást ejtenek az Achillesen, hogy gyógyulás után segítse a lábfej fel- és lefelé mozgását. Ez az, amit szülőként csak túl kell élni valahogy. Újabb várakozás következett a műtéti időpontra, de két hét alatt sorra kerültünk. Hétfői napra esett, előtte az utasítások alapján le kellett, hogy vegyük a gipszet itthon, és egy jó alapos fürdés is következett, ami szerintem nekem jobban esett, mint a kisfiamnak.

dongaláb

Reggel hétre kellett bemennünk, egy gyors regisztráció után meg is kaptuk a fehér rácsos kiságyat. Szokásos vizsgálatok ilyenkor, súlymérés meg a többi és kb. száz kérdés mindig mástól. A kisfiam megreggelizett, utána a szokásos sziesztájához készülődtünk, amikor hívtak bennünket, mehetünk a műtőhöz. Apa vitte a kisfiát a karjában, bebugyolálva a kis takarójába az ajtóig, ott cseréltünk, leültettek minket, várni kellett. Nem is tudom, hogy mennyi orvos/műtős jött oda hozzánk abban a tíz percben, lehet, több is volt, hogy ugyanazokat a kérdéseket feltegye és elmondja, hogy mi fog történni. Igazából nem bántam, ebből is látszott, hogy igazán törődnek az emberrel, ami a mai napig is igaz. Akkor jött el a pillanat, amikor elvitték a kisfiamat, egy idegennek oda kellett adnom. Az az érzés leírhatatlan, hiába tudtam, hogy jó kezekben van, nálam akkor szakadt el. Visszamentünk az osztályra, leültünk, a párom biztatott, nyugi, nem lesz semmi baj. Félóra elteltével, éppen, hogy belemerültünk volna a beszélgetésbe csörgött a telefon, mehetünk, kész vannak.

Amikor megláttam a kisfiamat, ugyanúgy volt bebugyolálva a kis takarójába, ahogy átadtam a műtét előtt. Nagyon jó volt őt újra a karjaimban tartani. Mint később kiderült, az egészet rendkívül jól viselte, abszolút nem sírt, már amikor készen voltak mindennel, akkor kellett felvenni és  megvigasztalni egy kicsit. A nővérek viccelődtek is, hogy melyikük viheti haza, mert olyan jó kisfiú volt. Visszavittek minket az osztályra, kb. még másfél órát ott kellett maradnunk megfigyelésre.

Azalatt az idő alatt végig a karjaimban tartottam a kisfiamat, akkor már felsírt többször is, úgy, ahogy még előtte sosem hallottam, biztos voltam benne, hogy a fájdalom miatt. A párom sem bírta tovább, ahogy meghallotta sírni a babánkat, ő is megkönnyezte. Egy gond akadt csak, hogy amit felraktak gipszet a lábára, teljesen összenyomta a lábujjait, ezért ezt ki kellett javítsák, de ez nem volt nagy probléma. Úgyhogy ezzel a gipsszel haza is engedtek minket, a következő időpontot már meg is kaptuk, ami három és fél hét múlva volt esedékes. A műtét utáni két nap nyűgösebben telt a számunkra, de semmi komolyabbat nem tapasztaltunk.

dongaláb

Az utolsó teljes héten már számoltuk vissza a napokat, mert nagyon aggódtunk a gipsz miatt, ilyen sokáig még sosem volt a lábán csere nélkül, de nem vettünk észre elváltozást az ujjain, azt ugye folyamatosan figyelni kellett. A kórházban mondták, ha bármi gond lenne, menjünk azonnal, semmi gond, fogadnak minket, de erre nem volt szükség. Közben a nagyszülők is meglátogattak minket, először találkozhattak a család legújabb tagjával. Nagyon jól telt ez a röpke egy hét, sokat nevettünk együtt. Természetesen az elválás nagyon rossz volt, főleg a kislányomnak, aki már fel tudja fogni, hogy milyen érzés nagyszülők nélkül, és milyen a velük töltött idő. Az ortopédiai rendelőben csütörtökönként foglalkoznak a gyerekekkel, ezért a mi időpontunk is egy ilyen csütörtök reggelre esett. A nagyobbikat elvittük suliba, ahogy eddig általában mindig, és utána elindultunk.

Az a drága „gipszelős” nővérke fogadott minket, gyorsan letekerte a gipszet a kisfiam lábáról. Nem volt valami szép látvány, a bőrét nagyon megviselte a gipsz, de a vágást hátul a sarok felett alig lehet látni. Lemosdattuk, úgy, ahogy mindig, majd átkísért minket a klinika gyógytornász részére, ahol megkaptuk a csizmáinkat (boots and bar). Egy kis vizsgálat következett, a lábfejet ellenőrizték, tornáztatták, ennél a pillanatnál sírdogált egy kicsit, nem nagyon volt kellemes neki.

Utána próbálgatták a csizmákat a lábára, hogy melyik méret lesz neki tökéletes. Miután ez sikerült, egy teljes oktatás következett a helyes használatról, ami rettentően fontos, nemcsak a „rossz” lábon, hanem az egészséges lábon is. Nagyon kellett figyelni, mert nem egyszerű ezeket felhúzni, 24 órából 23-at viselnie kell három hónapon keresztül, utána csak alváshoz. Aznap a hazaút nem sikerült valami túl jól, az utolsó félórában üvöltés volt. Az amúgy egyszer ébredő fiúcska nagyon nyugtalanul aludt első éjjel, többször ébredt, de sírás nem volt.

dongaláb

Azt az információt kaptuk, hogy kb. egy hét alatt hozzászoknak a babák a csizmákhoz, egyfajta rutinná válik. Én azt az egy órát, amikor is szabadon lehet a lába, este iktattam be, jobbnak láttam, ha egy teljes órát egészben lehet szabadon, és nem mondjuk felet reggel, a másik felét meg este fürdetésnél. Mára már teljesen hozzászokott, nem hátráltatja semmiben, ha nagyon erőlködik, még át is tud fordulni, és már ügyeskedünk a csücsüléssel is. Nagyon büszke vagyok erre a kis emberre, ennyi huzavona után sem látok rajta változást, ugyanolyan mosolygós, mint eddig.

Hálás vagyok neki, hogy én lehetek az anyukája, ez alatt az öt hónap alatt megtanított arra, hogy ha küzdeni is kell nap mint nap, akkor is miattuk érdemes. Ő erre az egészre abszolút nem fog emlékezni, de mi, a szülei mindig és örülök, hogy később elmesélhetem neki, hogy milyen bátor baba volt.

J.J.

dongalábDongalábbal kapcsolatos tapasztalatok még: 

Az ultrahangon kiderült: valami baj van a babával

Az orvos miatt romlott dongalábú kislányom állapota

Milyen lábat szeretnél dongalábbal született gyerekednek?

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?