Egy korábbi bejegyzésben megírtam, milyen rosszul sikerült az első oviban töltött évünk. És bár betöltötte a fiam a hatodik évet, úgy döntöttünk, hogy még óvodában marad, persze egy másikban. Mindezt a rengeteg negatív élmény, és annál kevesebb óvodában töltött idő fényében.
Szóval április elejétől orvosi és szülői igazolásokkal huncutkodva felfüggesztettük az óvodába járásunkat, igazából nem tudom, mire számítottunk, talán arra, hogy valami csoda folytán kicserélődik az óvodai személyzet, a hozzáállásukkal együtt. Mivel ugye a butaságért ezért nem álltunk kétszer sorba, rájöttünk, hogy ez rohadtul nem fog megtörténni, másik óvodát kell keresni. Igen ám, node melyiket és hol? Először végigvettük azokat, amik nem az előző óvodavezető alá tartoztak, és számomra is megközelíthetőek voltak busszal, immáron három gyerekkel. Mondanom sem kell, mindegyikben teltház volt, vagy nem vegyes csoportok, vagy újabb gyerek felvétele csak kihalási alapon történhetett. Ekkor az én drága férjem kitalálta, hogy sebaj, nem kell, hogy én hurcoljam a gyereket, majd ő valahogy megoldja, tehát kiszélesítettük a hatósugarat, konkrétan az egész városra.
Azért ez sem járt húde nagy sikerrel, maradt egy egyházi óvoda, ahova csodák csodájára fel is vették a gyereket. Hogy őszinte legyek, nem vetett szét az öröm. Első körben azért, mert fogalmam nem volt, hogy is fogja a férjem megvalósítani az akciót az ő munkabeosztásával, a második körben pedig azért, mert egyáltalán nem értettem, mit keresünk mi ott. Nem az egyházi mivoltával volt a gondom, annak igazából örültem is, hanem úgy egyáltalán. Na, ne szépítsük, idegenkedtem tőle.
A nyári szülői értekezletről valahogy lemaradtunk, ezért telefonos egyeztetés után megállapodtunk egy családlátogatással egybekötött találkozóban. Nagyon ideges voltam, a gyerek a sok negatív tapasztalat ellenére nagyon várta. Tehát lőn egy szép pénteki nap, megérkeznek az óvó nénik. A gyerekek valamiért teljesen ismeretlenül is körülugrálták mindkettőt. A két óvó néni olyan tyúkanyó típus volt, tele vidámsággal, élettel. Jó érzés volt látni őket, és hinni, hogy bennük talán megbízhatunk.
Az első nagy meglepetés az volt, mikor elkezdtünk beszélgetni a gyerek kicsit sem egyszerű ételallergiájáról. Tisztában voltak az allergia jellegével, a keresztallergiákkal, és úgy általában a következményekkel, esetleges allergiás reakció esetén a teendőkkel. Mondták, hogy no para, adjam a listát, megoldják a kaját, ne hurcibáljunk éthordót az óvodába. Döbbenet.
Aztán természetesen jött az óvodaváltás fő oka. Kiderült, hogy az egyik óvó néninek is volt ilyenben része az iskolás gyermekével, így volt fogalma arról, hogy miről beszélünk, tudta, hogy majd mivel kell megküzdenie, ha újra elkezdünk közösségbe járni.
Szóval mi kicsit nyugodtabban, a gyerkőc rettentő izgatottan várta az első napot. Felvirradt a nagy nap, indulásra készen, a gyerek végighányja az udvart. Elindultak az óvodába, majd a férjem egy óra múlva hazaérkezett, hogy a gyerek elküldte, majd megy vissza érte ebéd előtt. Ebédre haza is értek, tele élménnyel, csillogó szemekkel, sok mesélnivalóval, és legnagyobb meglepetésemre már barátnő is lett. Nem barát, de nem ám, hanem rögtön barátnő. A második napot ismét egy kiadós rókázással kezdte a gyerek, de ez nem vette el a kedvét, ebéd utánig maradt az oviban.
De a harmadik napon felkeltünk, és megkérdezte fiam, hogy nem maradhatna-e otthon. Persze igent mondtunk. Sejtettük, hogy az előző évben elszenvedett traumát nem fogja csak úgy kiheverni. Így bement a férjem az óvodába szólni, hogy ma nem megyünk. Óvó néni mondta, hogy semmi gond, ha meg tudjuk oldani, mikor ilyen van, akkor maradjon otthon. Legyünk türelemmel, menni fog. Másnap újra nekiindultunk az ovinak, szerencsére pocak-gond nélkül, annyi volt a kérés, hogy Apa maradjon vele. Az óvó néniket természetesen nem zavarta, apa is beült a kis székre, és habár későn érkeztünk, még rögtönöztek egy kis reggelit. Aztán miután megérkezett a kulcsembernek számító kislány, apára már nem is volt szükség. Azóta minden reggel így indulunk el, hogy persze apa marad, amíg akarja, de az idő egyre rövidebb. Talán a héten eljutunk oda, hogy apának már nem kell egy kicsit sem a sarokban kucorogni.
A legfontosabb különbségek, amiket eddig tapasztaltunk:
- mindig mosolygósan megyünk és jövünk,
- tele van élménnyel, mesélnivalókkal,
- eszik az óvodában, óvodai kaját, a többi gyerekkel együtt
- barátai is vannak már, nem csak barátnő
- a kisebb óvodai konfliktusok azonnal kezelve vannak, nincs rendbontás
És ami nekünk a legfontosabb, amiért azt érzem, hogy most jól választottunk, az az, hogy nagyon nagy szeretettel fogadtak minket. Az óvó nénikből árad a szeretet, a nyugalom. Rögtön ráragasztják a gyerekekre. Érkezéskor az óvó néni puszit nyom a gyerek fejére, és nincs olyan nap, hogy a szülőkhöz ne lenne pár jó szavuk. És nem csak ebben a csoportban, az egész óvodában. A csoportlétszám nem kicsi, hanem átlagos, mégis olyan, mintha minden gyerek szem előtt lenne.
Azt hiszem, megtaláltuk a helyünk, ahol jól érezheti magát a gyerek. És ezek után mondhatom azt, hogy akivel ilyen történik, mint velünk, legyen bátor, merjen változtatni a gyerek érdekében, mert higgye el, megéri.
Angyalka
Az előzményeket itt olvashatod:
Az óvó néni szerint természetes, hogy verik egymást a gyerekek
Az óvó néni dióval etette meg az allergiás gyerekemet
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
