A mi történetünk így kezdődött. A terhességemet a 20. héttől egyedül kellett végigvinnem, az apa nem minket választott. Ezt észrevehettem volna hamarabb is, de már rájöttem, hogy hat év és két év jegyesség semmire sem garancia. Amikor az ember szerelmes és a párja is várja (?) a babát, nem akar gyanakodni. Vagy egyáltalán nem is gyanakszik. De ez az én hibám.

Miután végre hazajöttünk a kórházból, egész jól alakult minden. Bár a szoptatással voltak problémák, hamar összehangolódtunk. Levente nyolc hónapos volt, amikor március első napján arra ébredtem, hogy nagyon sír. Lázas volt, és hiába adtam neki gyógyszert, vagy ételt, kihányta. Kórházba került kiszáradással, én pedig éjszaka félóránkét itattam, mindhiába, mert kijött belőle. Másnap reggel vizeletmintát kért a nővér. Amikor kinyitottam a pelenkát, megláttam, hogy tiszta vér az egész. A doktornő is megdöbbent, még ő sem látott ilyet. Azt mondta, ez nem véres széklet. Azonnal el kellett vinnem ultrahangra, ahol találtak valamit. Később az orvos elmagyarázta, hogy az éjszaka folyamán összecsúsztak a belei, és egy szakasz elhalt. Azonnal hívtak egy mentőt, és felvittek minket a Madarász utcai gyermekkórházba.

Először csak pakolták ide-oda, senki nem tudta, hogy végül hova helyezzék el. Aztán végre kitisztult a helyzet, és kiderült, hogy bizony sürgősen meg kell műteni és eltávolítani az elhalt bélszakaszt. Egyedül vártam a folyosón, mivel az apja ugye nem akarta látni, az én szüleim pedig vidékről utaztak fel. A műtét sikerült, intenzívre került, mesterségesen lélegeztették. Egy hét után pedig fokozatosan vezették be nála az ételt újra. Én minden második nap látogattam, mivel a vonatjegy nagyon sokba került. Mikor áthelyezték, megkaptuk a baba-mama szobát, ahol végre vele lehettem. Gyorsan gyógyult, és egy hét kórházi együttlét után hazamehettünk. A fiam szépen gyarapodott, tartottuk az orvos által felírt diétát, és rendszeresen jártunk kontrollra ide is, a koraszülött utógondozásra, az ortopédiára és a neurológiára. Mire betöltötte a másfél évet, már sehova sem kellett menni, teljesen gyógyultnak tekintették, és rendesen is fejlődik.

Azonban 2012 decemberében zsibbadást éreztem a jobb oldalamon, és azon a területen a hőmérsékletet sem éreztem. Egy évig tartott, mire kiderült: sclerosis multiplexben szenvedek. Talán nem meglepő, hogy nem hittem el először, hiszen nem akartam felfogni, hogy ennyi pofon után még mindig jön a többi. Nekem sok idő kellett ahhoz, hogy ezt feldolgozzam, de a jövő továbbra is kilátástalan a számomra: nem tudom, meddig tudok járni, és egyáltalán meddig tudom a fiamat ellátni. Lesz-e munkám a GYES után, lesz-e olyan munkahely, ahol rokkantként is alkalmaznak majd. Nem állítom, hogy egyedül fogok meghalni, és teszek is azért, hogy megtaláljam a páromat, de ez  nagyon nehéz. És a betegségemet is elfogadtam, nem hagyom, hogy hátráltasson bármiben is.

A napokban pedig ismét orvoshoz járunk a fiammal, mert allergiás lett – de hogy mire, még nem derült ki. Ez is egy hosszú, rögös út lesz. Kérdezték tőlem: Hogy bírod ezt lelkileg, egyedül? Én erre csak azt válaszoltam, mert KELL. Az ember akkor csinálja a dolgát, mint egy robot, és nem is foglalkozik a lelkével. Mert akkor nem az a legfontosabb. De nekem is van egy kérdésem: Meddig lehet erős egy ember? Meddig tudja ezt csinálni?

Zoi