Hétfőre már egészen jól voltam, a láznak semmi nyoma nem volt már vasárnap sem, csak az orrom folyt továbbra is és persze vártam, hogy lassan beinduljon a betegség végső etapja – a köhögés.

Nem tudom, hogy annak köszönhetem-e a gyors felépülést, hogy tényleg meggyógyultam vagy csak egyszerűen nincs időm betegnek lenni és hajt az utolsó löket adrenalin, de azt mindenesetre eldöntöttem, hogy nem mehetnek így tovább a napjaink, ha már az éjszakáink egyébként is vállalhatatlanok.

Elő is vettem a kockás négyzetrácsos füzetet és elkezdtem lekörmölni mindent, amit Janka napközbeni viselkedéséről eddig tudunk, annak reményében, hogy sikerül kiokoskodnom valami olyan napirendet, amit elkezdhetünk követni.

Nem egyszerű a helyzet, mert az elmúlt másfél hónapban annyira hozzászokott az autózáshoz, hogy most tízből kilencszer elalszik a legrövidebb úton is, akkor is, ha 10 perccel előtte ébredt felt otthon. Ebből kifolyólag az ovi-fuvarokat mindenképpen alvásidőnek kell kalkulálnom.

Arra jutottam, hogy az a legegyszerűbb, ha az első szundija a reggeli fuvarra esik, utána ébren van maximum 2,5 órát, amikor egy hosszabb alvás következik. Eddig ez nem nagyon ment, inkább gyakrabban, rövidebbeket aludt, de ezen mindenképpen változtatni akartam, ezért elkezdtem „hozzászoktatni”, hogy megnyújtsuk a pihenéseket.

Ha felébredt 20-30 perc után, akkor rendszeresen visszaaltattam, addig, amíg legalább 1,5 óra alvás össze nem jött. Észrevettem azt is, hogy szabad levegőn jobban alszik, ezért itthon is igyekszem erre fektetni a hangsúlyt, bebugyolálom a pufi overállba és kiteszem az erkélyre aludni, hátha úgy több időt sikerül kisajtolni belőle.

A következő szundi a délutáni ovifuvar, utána pedig még alhat egy rövidet kora este, mert a fektetésig még túl sok idő telne el és nem bírná ki ébred.

Ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak, hogy legyen valamilyen rendszer a napjainkban és én is könnyebben tudjak előre tervezni. Nem tudom azt mondani, hogy minden ment, mint a karikacsapás, van még bőven mit csiszolnunk a dolgon.

Nálunk az alvásidők már a Nagynál is szentek és sérthetetlenek voltak, ez most Janka esetében is azzal jár, hogy vagy igyekszem az összes intéznivalómat a reggeli-délutáni logisztika idejére időzíteni (ezzel is nyújtva az akkori alvását) vagy pedig tömbösítve kell mindent a déli szundira szerveznem, mert a kitalált fix időpontokon kívül nem szeretném ha elaludna az autóban vagy a babakocsiban.

Sajnos Janka – az ünnepek közeledtével még mindig – rendkívül élvezi az „anya az élő cumi” című műsort éjszakánként, csak ő nem úgy, hogy „let is snow”, hanem úgy, hogy „le tits now”. Továbbra is egy-másfél óránként ébred nagyjából éjjel 11 órától kezdve, így nem sok lehetőségem van aludni.

Nem segít, hogy szegény sajnos megint betaknyosodott, naponta akár 10-12-szer is szívni kell az orrát, de más tünete szerencsére most sincs. Csodálkoztam is volna, ha nem betegszik meg azok után, hogy én is beteg voltam, ő meg gyakorlatilag születése óta a bőröm alatt él.

Annyi viszont bizonyos, hogy az ég óvjon tőlem minden bacillust, ha ennyi „szívás” után ennek nem lesz pozitív hozadéka jövőre a bölcsiben.

De semmi gond, legalább a hozzátáplálással kapcsolatban elhatároztam magam, meg vannak számlálva Janka kizárólagos anyatejes napjai, decembertől el fogom kezdeni mással is etetni, hátha az éjszakáinkra is lesz hatása!

Pozitívum viszont, hogy a gyerek úgy forog, mint a búgócsiga, a másodperc törtrésze alatt képes hasra vagy hátra fordulni. A hét elején volt, hogy csak egy textilpelenkáért fordultam oldalra, miközben mellettem feküdt a kanapén és mire visszanéztem, már hason találtam. Elég ijesztő volt, hogy ennyire gyors, így aztán le is költöztünk a földre a játszószőnyegre, hogy biztosan ne tudjon leesni.

Azon is nagyon igyekszik, hogy haladjon valamerre, próbálja tolni magát a lábaival, húzza magát két kézzel – nem lennék meglepve, ha 1-2 héten belül már kúszna.

A Nagy is remekül tudott forogni ilyen idős korában, de a kúszással 6,5 hónapos koráig várnunk kellett, mert a köztes időben rájött, hogy forogva tud közlekedni, ezért nem volt rászorulva, hogy kúszni kezdjen. Janka úgy tűnik, hogy erre eddig még nem eszmélt rá, ezért éppen nagyon igyekszik, hogy mozdulni tudjon.

A kimerültségemmel kapcsolatban szerencsétlen férjem is próbál segíteni ahol tud, a hét elején – immár sokadjára – megint megjegyezte, hogy ő tudja, hogy Paks hozzám képest egy szimpla dinamó, de mégis mivel tudna a legjobban hozzájárulni, hogy nekem könnyebb legyen.

Sokat gondolkoztam a dolgon, hogy mit tudna átvállalni és végül arra jutottam, hogy a gyerekmentes idő hiányzik a leginkább. Írtam már, hogy rajtam kívül soha, senki nincsen a két gyerekkel egyszerre és ugyan az apjuk azonnal beáll a csatasorba, amikor hazaér a munkából délután, de ez ilyenkor többnyire azt jelenti, hogy a kaját csinál vagy elviszi fürödni-játszani a Nagyot, a babát továbbra is én pesztrálom.

A logisztikát – azon kívül, hogy anyósom egyszer-egyszer elhozza a Nagyot az oviból péntekenként – is 100%-ban egyedül csinálom és igen, az a kétszer 40-45 perc autókázás már önmagában is nehéz lenne, hát még úgy, hogy ez az ötödik hét, hogy nem aludtam két óránál többet egyhuzamban.

Mindezt persze úgy kell elképzelni, hogy az autózás is elég aktív gyerekezés, nem csöndben ül a Nagy a hátam mögött, hanem folyamatosan énekelünk, mondókázunk, új dalokat tanulunk, különböző betűkkel kezdődő szavakat mondunk, az ujjainkon számolunk – tehát folyamatosan csinálunk valamit.

Így aztán végülis azt mondtam a férjemnek, hogy a legnagyobb segítség az lenne, ha naponta egy órát egyedül lehetnék.

Az első két napban csak kizártam magam az erkélyre és csak néztem magam elé a csöndben a sötétben. Aztán felbátorodtam és már sétálni is elmentem vagy csak beültem egy kád forró vízbe.

Nem hangzik valami nagy kalandnak, meg összesen tényleg csak hatvan percről van szó, de mentálisan annyit segít, hogy „le tudok ereszteni”, hogy abszolút érzem a változást. Annyi haszna mindenképpen van, hogy már nem egy négy napos vízihullát látok, ha tükörbe nézek – bár az is lehet, hogy mostanra csak hozzászokott a szemem vagy csökkentek az elvárásaim.

Nagyon büszke voltam egyébként magamra, hogy meg tudtam fogalmazni, hogy mire van szükségem. Az első gyereknél csak folyamatosan feszült voltam, mindenre egyből ugrottam, mint tyúk a takonyra és elég sokat is vitatkoztunk a férjemmel abban az időszakban az én – kimerültségből fakadó – frusztrációm miatt.

Most klasszisokkal nehezebb a helyzet, azt hittem, hogy a Nagy a rossz alvó, de Jankának sikerült őt is sokszorosan alulmúlnia, mégis „jobban vagyok” pszichésen. Nem ért annyira váratlanul a dolog, mint elsőre és tanultam is az akkori helyzetből, sokkal nyitottabban kommunikálom, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy funkcionálni tudjak.

A héten az oviból is csupa jó hírek érkeztek. Rögtön a hét elején mesélte az egyik óvónéni, hogy a lányom kiválasztott magának egy nyuszit a benti plüssök közül és már napok óta azzal alszik délután. Hozzászoktak már mindannyian, hogy ő úgy alszik el, hogy előtte jó tíz percig fészkelődik, igazgatja a takaróját, hogy tökéletesen sima legyen, a párnája megfelelően álljon stb., ezért eleinte nem is tulajdonítottak neki különleges jelentőséget, hogy ficereg, aztán amikor mégis odanéztek, hogy mit csinál, észrevették, hogy felhúzta a pólóját és azt imitálja, hogy szoptatja a nyuszit elalvás előtt.

Egyszerre érzékenyültem el és nevettem hangosan – hát persze, hogy szoptat! Szegény gyerek mást se lát!

Az ünnepek közeledtével arról is beszélgettek a csoportban, hogy ki milyen jócseledeteket vitt már véghez, hogyan szokott másoknak segíteni. Mellékeltem a rajzát, amin láthatjátok, hogy a lányom mit tart az ő leginkább említésreméltó hozzájárulásának (arra még nem jöttem rá, hogy a kép őt magát vagy Jankát ábrázolja).

Egyébként az utóbbi hetekben azt is megfigyeltem, hogy eljutottunk oda, hogy most már lefárasztja az ovi. Rengeteg kinti-benti foglalkozás van, járnak kirándulni, rendszeresen vannak színház-napok, különféle műsorok, plusz ugye a mi esetünkben az állandó kétnyelvi mentális készültség is igencsak kimeríti az energiáit a nap végére.

Van, hogy már akkor is elég nyűgös, amikor érte megyek. Valamelyik nap azon kezdett el sírni, hogy hozzányúltam a pulóvere ujjához, amikor ráadtam a kabátot, mert ő akarta egyedül felvenni. Meg is kérdeztem a délutános óvónőt rögtön, hogy mennyit aludt délután és azonnal kiderült, hogy mindössze 40 percet, azért reagál ennyire intenzíven mindenre.

Viszont a napok többségében szépen alszik benn és itthon sincs rá panaszunk éjjel. Perceken belül elalszik fél kilenckor, amikor a takarodó van és legközelebb csak reggel 7-kor ébred, ha éjjel nem kell pisilni mennie. Hihetetlen, hogy fél éve még állandóan hajnalban kelt, most meg nem is emlékszem mikor volt utoljára olyan, hogy 6:30 előtt kinyíljon a szeme.

Ettől a héttől azért tervezzünk nyolc órára előrehozni a fektetését, hátha kompenzálni tudjuk vele, ha nem alussza ki magát rendesen az oviban.

A magyar nyelvtudása is rengeteget fejlődött, az óvónők szerint már majdnem egy szinten van a horváttal, ők így 3 hónap után nagyjából 55-45%-ra teszik a két nyelv helyzetét.

Nagyon örülök neki, hogy magyarul is ki tud bontakozni és már nem csak én vagyok az egyetlen, aki ezen a nyelven szól hozzá, de megmondom őszintén, hogy ezzel kapcsolatban nekem volt egy kis feldolgoznivalóm is.

Lehet, hogy másoknak nehéz ezt a helyzetet megérteni, de nálunk ugye az óvoda kezdetéig az volt, hogy a gyerekem magyar nyelven csak és kizárólag olyan szavakat használt, amiket tőlem tanult, úgy alkotott mondatokat, ahogyan én is, azokat a dalokat-mondókákat ismerte, amiket én tanítottam neki - azzal, hogy bekerült ebbe a közösségbe, kipukkant ez a lufi és bizony nehéz volt hozzászoknom, hogy már nem én vagyok a egyetlen „forrás”.

Most már egyértelműen könnyebbségnek érzem a dolgot, hogy mások is odafigyelnek a nyelvre, de azért ezt idő volt beemelnem, hogy már nem csak mi ketten vagyunk a kis magyar burokban.

Azért jutott ez most eszembe, mert a héten az autóban elkezdtem szezonális dalocskákat, Mikulásváró mondókákat tanítani neki és a beste kölke képes volt kijavítani, hogy az nem úgy van, hogy „Mikulás, Mikulás, öreg Mikulás”, hanem úgy, hogy „Mikulás, Mikulás, kedves Mikulás”, mert az oviban ők úgy tanulták. Hát jó.

Az viszont rendkívül szórakoztató volt, amikor szombaton megkérdezte, hogy ha jól fog viselkedni és mindig szót fogad, akkor ugye ő is kap majd krumplit a csizmájába a Télapótól.

Nem különösebben akadtam fenn a dolgon, hetek óta hajtja, hogy ő EGY DARAB banánt szeretne ajándékba (mintha egyébként éhezteténk szegény gyereket), gondoltam ezt most megfejeli pluszban egy krumplival is, hogy teljes legyen a menü.

Azért csak nem hagyott nyugodni a dolog, másnap rákérdeztem, hogy miért pont krumplit?

Úgy nézett rám, mint valami félbolondra – „dehát anya, te mondtad, hogy úgy van a dal, hogy „krumpli, cukor, csokoládé, jaj de jó, de a virgács jó gyereknek nem való!”

Lehet még vajon valahol krumplicukrot kapni?

Salty