A hét rögtön valami pozitívummal indult, ránk is fért az előző napok viszontagságai után. Ugyan már a hétvégén próbálkozott kisebb-nagyobb sikerrel, de hétfőre végül Janka tökéletesítette a hátról hasra fordulást.

Nagyon aranyos volt, ahogy lóbálta kezét-lábát, hogy átbillenjen, de eleinte nem volt igazán jó a technikája. Semmi lendületet nem vett, csak átfordította magát deréktól lefelé és ebből a pózból próbálta kiemelni a fejét, hogy az egész teste hason legyen. Nem mondom, sikerült is neki egyszer-kétszer, de szerencsére hamar rájött, hogy ez így bitang nehéz, csiszolt kicsit a módszeren és most már egy szempillantás alatt hasra dobja magát.

Már annyira remekül megy neki, hogy éjjel is bőszen gyakorol. Amikor mellettem alszik (mostanában mindig), egyébként is folyamatosan keresi a bőrömet, fogja a kezemet, fúrja az arcát a mellkasomba, de most már meg is fordul, így szinte rámfekszik. Mondtam én, hogy matrica!

A keddi napunk hasonlóan eseménydúsra sikerült, de most sajnálatos módon nem a pozitív fajtából. Délután valamennyivel később indultunk el a Nagyért az oviba, mivel aznap sport szakkör van, nem akartam hosszú percekig várakozni a tornaterem előtt. Pár perccel az óra vége előtt értünk oda, ám amikor kinyílt az ajtó, hogy elkezdjék kiadni a gyerekeket a szülőknek, meglepetten nézett rám az edző, hogy mire várok, amikor az én lányom ma nem jött a foglalkozásra.

Oké, semmi gond, akkor átcaplatunk a csoportszobához. Közben gondolkoztam, hogy mi történhetett. Lehet, hogy nem volt kedve, lehet, hogy éppen kakilnia kell és mivel az oviban ilyesmit nem szívesen intéz, ezért inkább lemondott a sportolásról, hogy kibírja hazáig?

Amikor beléptünk az ajtón, rögtön megláttam mi a gond. A gyereknek egy akkora feketés-lilás pukli volt a homlokán, hogy teljesen ledermedtem, amikor ránéztem. Jankát gyorsan leraktam és megöleltem, kérdezgettem, hogy mi történt, amire nem nagyon tudott értelmes választ adni, de szerencsére addigra megérkezett az óvónő is, hogy beszámoljon.

Az olvasósarokban játszott a matracokon, amikoris véletlenül nekiugrott(?) a falnak és megütötte a fejét. Amikor látták, hogy milyen nagy duzzanat lett a fején, rögtön megnézte az oviban székelő nővér is és szerencsére azt mondta, hogy nem komoly a dolog, „csak” csúnyának nyilvánította.

Elmondásuk szerint azért nem telefonáltak, mert a gyerek nem sírt, nem panaszkodott, evett és aludt is rendesen (nem tették le egyből aludni, ha esetleg agyrázkódása lenne), de ettől függetlenül arra jutottak, hogy aznap jobb, ha a sportot kihagyja.

Lehet, hogy előttük nem merte úgy elengedni magát, de amikor engem meglátott, akkor rögtön eltört a mécses, sokáig sírdogált szegénykém, hazáig vigasztaltam. Még az autóban felajánlottam neki, hogy aznap aludhat velem és Jankával együtt a hálóban, hátha az megnyugtatja.

Mire hazaértünk már egészen felderült, nyoma sem volt a könnyeknek, sőt, a férjemnek már úgy adta elő a történteket, hogy „...és képzeld apa, a földig folyt a vééér!”

Ettől függetlenül álltam a szavamat és együtt aludtunk aznap, de a pukli sajnos még mindig nem múlt el teljesen – most szép zöldes-sárgás színben pompázik.

Este megtárgyaltuk a történteket persze, nem ugrálunk az ülőalkalmatosságokon, a falat kikerüljük, nem keresztülmegyünk rajta, mert sokkal nagyobb baj is történhetett volna, ha másnak esik neki vagy máshol üti meg magát.

Le is vonta a konzekvenciát: „nem szabad ugrálni, mert kitörik a fogam.” Én meg - aki már törtem le fogamat egy szerencsétlen biciklisbalesetben – nem javítottam ki.

A fentiek ellenére nem csak rossz hírek érkeztek a héten az oviból. Két óvónéni is megállapította, hogy a lányom mennyire nagyon szoros kapcsolatot ápol az egyik kisfiúval, milyen szépen játszanak együtt, segítenek egymásra, gondoskodnak a másikról.

Azon nem lepődtem meg, hogy egy kisfiút választott „maga mellé”, mert mindig is könnyebben barátkozott fiúkkal, már a bölcsiben is inkább hozzájuk húzott, viszont azt érdekesnek találtam, hogy az új barát gyakorlatilag 100%-ban magyar nyelvű.

Az hittem, hogy inkább a „horvátabb” gyerekek felé fog nyitni, mert az az erősebb nyelve, de persze nagyon örülök, hogy nem lett igazam – ezzel is csak a magyarja erősödik.

Azóta folyamatosan lesem, hogy mikor tudom elkapni a kisfiú szüleit, jó lenne velük valami óvodán kívüli programot is szervezni, „láttamozni őket”, hátha hasonszőrűek. Igazán megkönnyítené a dolgunkat, ha mi is ki tudnánk a felnőttekkel jönni és nem lenne kényszeres a gyerekek bandázása.

A hét második felét óriási karácsonyi ajándékvadászatban töltöttem. Még tavaly jött az ötlet anyukámtól, hogy ő úgysem tudja, hogy mit hozzon nekünk ajándékba, mire van szükségük a gyerekeknek, a férjemnek, mi lenne, ha összeválogatnám helyette én, hogy biztosan mindenki örüljön és ne hozzon valami kacatot sem.

Ezt az ötletet továbbfejlesztettük és az egyik nagy online webáruházban összeválogattam neki a teljes család ajándékát a megadott kereteken belül, minden darabot külön egyeztetve vele, majd az egészet egyben megrendeltem az ő címére.

Így neki sem kell egyesével kajtatnia minden apróság után és nekünk is jó így, mert nem kapnak a gyerekek egy ezredik semmire sem jó mütyürt vagy haszontalan játékot. Mindenki boldog.

A hét vége már közel sem sikerült ennyire egyszerűre. A pénteki napomat nagyjából úgy tudnám jellemezni, hogy – ugyan még nem jártam ott – de tuti, hogy valami ilyesmi lehet a pokol legsötétebb bugyra.

Valamivel nagyon kihúzhattam a gyufát, hogy ennyire utál az univerzum, mert egyszerűen tényleg minden összejött. Aznap Janka úgy gondolta, hogy befejezi az éjjeli alvást hajnali négy órakor, mindezt persze a szokásos egy-másfél óránkénti ébredések után.

Nem elég, hogy aludni szinte semmit nem sikerült, olyan fejfájással keltem, hogy azt sem bántam volna, ha valaki ott helyben letekeri a kobakomat a nyakamról. A borzasztó reggelt tetézte, hogy szakadt az eső, alig láttunk ki az autóból az ovi felé menet, sőt, mivel pénteken egyébként is nagyobb a forgalom arrafelé a piac miatt, parkolóhelyet is csak három teljes kör után találtam a kerületben, jó 10-15 perc sétára a bejárattól.

Az eső pedig nyilvánvalóan csak abban az egy órában esett, amíg a reggeli logisztikát intéztük. Mint valami kozmikus vicc, tényleg.

Fáradt és nyűgös voltam, szét akart repedni a fejem, de a kínjaimra a pontot az tette fel, hogy aznapra még meg is jött, mintha nem lenne anélkül is elég bajom.

Még mindig nem tudok napirendre térni felette, hogy mindössze 4 hónapos a gyerekem és ez már a harmadik menstruációm a szülés óta, úgy hogy egyébként annyit szoptatok, hogy hármasikrek is simán felnőnének rajta.

Gondolom nem kell bemutatni a menszesz első napját senkinek, így tényleg tele volt a tököm a péntekkel úgy ahogy volt. Sokkal szívesebben kapartam volna le a bőrt a kezeimről egy rozsdás kanállal, minthogy ki kelljen mennem a lakásból, de hát az élet ugye nem kívánságműsor.

A kegyelemdöfés mégis csak később, aznap délelőtt érkezett. Mire hazaértünk Jankával az oviból, már éreztem, hogy valami nincs teljesen rendben, két óra elteltével pedig már be is lázasodtam és az orrom is elkezdett úgy istenigazából folyni. Remek.

Szerencsére anyósom pont a szenvedéseim közepette telefonált, hogy mit szólnék hozzá, ha ma ő menne a Nagyért az oviba és ezen a héten is ott aludna náluk. A körülményeket tekintve csak egyetérteni tudtam.

Valószínűleg Janka is észrevette, hogy most tényleg nagy a gáz, vagy csak megihlette a Black Friday, mert péntekről szombatra kettőt fizet, egyet kap akcióban, kétszer is aludt 2,5 órát egyben éjszaka.

A hét végére persze nem sikerült teljesen felépülnöm, de legalább valamennyivel többet tudtam pihenni úgy, hogy szombat délutánig csak egy gyerek volt itthon, akit lelkiismeretfurdalás nélkül passzoltam le a férjemnek a szoptatások között.

Vasárnap jutott eszembe, hogy az egyik ajándéka (anyukámé) már megvan karácsonyra, mondtam is neki, hogy valami nagyon klassz dolgot választottam neki. Erre rámtromfolt, hogy ne aggódjak, mert neki is van egy remek ötlete, hogy mivel fog idén meglepni.

Fogalmam sincs, hogy mit talált ki, de azért szorítsatok ti is, hogy egy bentlakós szoptatós dajka vagy egy bejárónő legyen az!

Salty