Valamikor réges-régen élt egyszer egy Apóka és egy Anyóka. Nagy szeretetben éldegéltek, egymást "Anyácskának" és "Apácskának" szólították. Olyan szép volt a házasságuk, hogy csodájára járt az egész világ. Az életet kéz a kézben küzdötték végig, átéltek háborút, szegénységet, munkatábort és üldöztetést, felneveltek három gyereket, szerették a munkájukat, ahol tudtak, segítettek, így hát öregségükre hatalmas szellemi kincset halmoztak fel. Az ajtajuk mindig nyitva állt, bárki betérhetett hozzájuk, és kaphatott néhány jó szót, figyelmet, tanácsot, egy szalonnás rántottát, kinek, amire éppen szüksége volt. Jártak is hozzájuk a népek, s csodálták őket jóságukért, bölcsességükért, de leginkább az egymás iránti elkötelezett szeretetükért.

Nem zsörtölődtek, egymás rigolyái felett szelíden szemet hunytak, főzőcskéztek, unokákat neveltek, előadásokra jártak, esténként pedig közösen olvasgattak. Történt egyszer, hogy Apóka nagyon megbetegedett, bár hideg tél volt, Anyóka nap mint nap ott üldögélt a messzi kórházban beteg férje ágya mellett. Este otthon sírdogált, mert tudta, eljött az idő, hogy az ő Apácskájától búcsút vegyen. A szomorú napokban furcsa dolog történt. Anyóka emlékei közül előkerült a Vörös Szörnyeteg, akiről még soha senki sem hallott. Anyókának záporoztak a könnyei és életében először dühösen beszélt Apókáról. Vörös Szörnyeteg valamikor réges-régen elcsavarta daliás Apóka fejét. Anyóka ebben az időben nagyon egyedül maradt, mert az ura későn járt haza, a gyerekekkel nem törődött, még a fizetését sem adta haza, és a munkahelyi íróasztalának fiókjában Vörös Szörnyeteg fényképét őrizgette. Telt-múlt az idő, és egyszer csak Apóka visszaváltozott szerető férjé és gondos apává, visszatért otthonukba a béke és boldogság. Hullottak Anyóka könnyei, mint a záporeső, de szomorú történetének végére  érve végre  megbocsájtott. Apóka pedig fogta magát és egy fagyos hajnalon meghalt. Ezután egy szó, nem sok, annyi sem esett soha többé Vörös Szörnyetegről.

Anyóka még sok-sok éven keresztül élt derűben és békességben, bár már semmi sem volt olyan, mint régen. Az otthona ezentúl is meleg fészek maradt az arra járók számára, ő Apóka helyett is türelmes szeretettel fogadta a barátokat, unokákat, tanítványokat, utána pedig elment a temetőbe az ő Apácskájával megbeszélni az élet ügyes-bajos dolgait.

Lapul egy piros papucs a cipős ládánk mélyén, ki sem merem számolni, hány éves lehet, az biztos, hogy papucs-korban mérve már vénséges vén mamusznak számít. Nem tudok megválni tőle, bár, ha belebújok, még mindig rám telepedik a szomorúság. Egyszer meggebedtem egy fiúért, aki végül nem engem választott, hanem egy piros papucsos lányt. Azt hittem, belehalok a fájdalomba, végül elvánszorogtam a cipőboltba, és két havi ösztöndíjam árából megvettem a méregdrága lábbelit. Közben arra gondoltam, hogy bár az undok, ronda lánynak a fiúja nem lehet az enyém, de gyönyörű piros papucsra még a magamfajta lúzer-liba is szert tehet Csak otthon jöttem rá, hogy tévedtem, kiderült, hogy színhibás darabot sóztak rám.

A piros lábbeli az évek során életfilozófiám részévé vált: először is megtanultam, hogy a selejtes darabok rendkívül strapabíróak, és hosszú távon maguk alá gyűrik csilivili társaikat. Meggyőződésem, hogy az élet igazi királynői színhibás papucsban nyomulnak.

Arról is meggyőződtem, hogy a féltékenység gyilkos, emberiség-ellenes érzés, aminek méltó helye lenne Babar  király rémálmában a boldogtalanság kísértetei között. Mert Anyóka Vörös Szörnyetegével együtt jár az önbizalomhiány, a tehetetlenség, a bizalmatlanság, a másik intim szférájában való illetlen kutakodás. Így hát le a zseb-átkutatókkal, a parfüm-szaglászókkal és az sms-kukkolókkal! Megalázó és embertelen, arról nem is szólva, hogy másnak a személyes szféráját bitorolni tilos! Még akkor is, ha az a másik tisztességtelen játékot játszik velünk. Nehogy már a partnerei legyünk ebben a játszmában!

Nem tudom, ti hogy vagytok a féltékenységgel, én félek tőle, mint a tűztől, és messzire kerülöm. A piros papucs óta távol tartom magam a zizis kimenetelűnek ígérkező pasi-ügyektől, s ha ennek ellenére a közeledtét érzem a kínzó érzésnek, én bizony nem szállok vele szembe. Azt hiszem, ha a fickóm zsebében egy idegen tanga bugyit találnék, akkor is villámgyorsan meggyőzném magam, hogy az egy férfizsebkendő, vagy pedig hanyatt-homlok menekülnék.

Ha a féltékenységtől te is ronyózol, akkor:

Kerüld a féltékenykedésre hajlamos embereket, hacsak nem kedveled az állandó hisztériát, és a gyermekded, függő, kisebbrendűségi-érzéses, bizalmatlan jellemeket! Ha mégis ez a végzeted, akkor szeretgesd emberedet sokat, biztasd és tápláld az egóját, hátha kigyógyul a kóros önbizalom-hiányból!

Ha óvatosságod ellenére téged is utolér a féltékenység (és előbb-utóbb miért ne érne utol?), ne alacsonyodj le a piti játszmákig, elegánsan, vagy kevésbé elegánsan lépj ki a helyzetből! Jutalmad (vagy büntetésed) meglesz: jó eséllyel következik a kezdjük-újra rinya.

Hidd el, hogy nálad szebb, intelligensebb, szórakoztatóbb társ nem létezik a földkerekségen! Ha sorra megdőlnek ezek a nézeteid, ne keseredj el, marad még a homályos (épp ezért kikezdhetetlen) "összességében azért mégiscsak én vagyok a főnyeremény - legalábbis Neki!" evidenciára épülő érv-gyűjtemény! Ezzel jól párosítható, a "Meg sem érdemel engem" kezdetű szitok-özön, ami szintén remek mentőöv a viharos időszakokban.

Az ártatlanság vélelme, avagy bízz a Másikban! A bizalom nem mulyaság, hanem nagylelkűség. Egy nagylelkű embert sokkal nehezebb kigolyózni, mint egy kicsinyes gyanakvót.

Ha pedig a mocsok disznó visszaélt a bizalmaddal, gondolj Anyókára, és ne felejts el megbocsájtani minél hamarabb, de legkésőbb akkor, amikor végleg elengeded Apókád kezét!

Fakirma