A tanácsotokra lenne szükségem. A problémám az, hogy a házasságom kezd nagyon nem úgy alakulni, ahogy szeretném. A férjemet nagyon szeretem, de sok minden megváltozott a gyerekünk születése óta. Öt éve vagyunk együtt és lassan kétéves lesz a gyerekünk. Jelenleg párterápiára járunk. A párterápia során sikerült tudatosítani benne, hogy mind a ketten hunyók vagyunk (illetve mind a hárman) a kapcsolat megromlásában.
Sajnos az édesanyja folyamatosan próbálja tönkretenni a kapcsolatunkat, aláásni az én önbizalmamat. Szeretné elhitetni velünk, hogy rossz anya vagyok, rossz feleség, mindezt a saját pszichés problémái generálják. „Ő ilyen és kész” mondattal elintézi a dolgokat... Szóval bunkó, de nagyon. Természetesen nem fordul pszichológushoz annak ellenére, hogy többször beszéltek már erről a fiával. A férjem az egyetlen gyereke. Sajnos a mai napig amiatt utál engem, mert én elvettem a gyerekét tőle.
Az anyósom nagyon intelligens, nagyon okos, ravasz és jó taktikus. Kiválóan szerepel mártírként (de hát én csak jót akarok). Már a gyerek születése előtt is ránk akart telepedni (piszkált 6 hónapos terhesen, hogy nem illeszkedtem be az ő családjukba), de most hogy itt az unoka, egyenesen megbolondult. Komoly kirohanásai vannak az etetőszék és az általam vásárolt babakocsi ellen, illetve minden rossz, amit én csinálok. Úgy gondolom, hogy komoly szorongásos betegsége alakult ki, aminek középpontjában az unoka áll. Például naponta sír, mert a majdnem kétéves gyerek nem eszi meg ÁLTALÁBAN a főtt kaját (NÉHA IGEN), illetve válogat, és emiatt az előírt norma szerinti súlya 1-1.5 kg elmaradást mutat. Ez azért durva. Sok orvosnál voltunk a picivel, figyelünk, rá, nincs elhanyagolva.
Sajnos sikerült az anyósnak a manipulálásával a férjemet is maga mellé állítania egy időre (a párterápia sokat segített, hogy kijöjjön ebből) és ő is elkezdett engem hibáztatni az evés miatt. Én mindent megadok, ami tőlem telik a gyereknek, de ez szörnyen rosszul esik nekem. Természetesen igyekszik beleszólni mindenbe. Ezt azzal ellensúlyozom, hogy hozzá viszem a gyereket és a férjem hozza el tőle. Nem maradok ott, nem beszélek vele, nem telefonálok neki, a férjemmel egyeztet, de mégis valahogy megragadja azt az öt percet, amíg beteszem a gyereket az ajtón és mondja, csak mondja... Komoly rendreutasítás követi a hülyeségeit, de ez sem segít a helyzeten. Olyan mintha tőlem szeretné megvédeni a saját gyerekemet.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy lassan közelítek a 40-hez, és már elég érettnek érzem magam ahhoz, hogy egyedül is fel tudjak nevelni egy gyereket. Úgyhogy a válás is megfordult a fejemben (főleg azok után, hogy a férjem nem adott igazat a pszichológusunknak). Öntörvényű vagyok, fiatalon a saját lábamra álltam. A férjemmel nincs nagy baj, próbál segíteni az édesanyjának, de ő sem szakember és sajnos manipulálható. A terapeuta számomra a költözést javasolta, illetve a kapcsolat megszakítását az anyósommal, de teljesen nem tudom kizárni az életemből. A fiam miatt, neki kell a nagymama. Szerettünk volna még egy gyereket, de így nem fogok vállalni. Az anyós a rémuralmát azzal magyarázza, hogy túlérzékeny vagyok és rágódok a dolgokon. Sajnos nem érzi, hogy hol a határ közte és köztünk. Az én véleményem szerint egy anyát azért hibáztatni, mert válogatós a gyereke és még nem beszél kétéves kora előtt, nagyon szemét dolog. Mi lenne a megoldás? Persze a költözés külföldre, de sajnos a férjem ellenáll...
I.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
