A bennem újra és újra felmerülő kérdéssel szeretnék hozzátok fordulni. Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával küzd, úgyhogy megkockáztatom közhasznú kérdést teszek fel, és remélhetőleg segítőkész válaszokat kapok. Az anyóskérdés.

Megáldott az ég egy csodás párral, akinek, mint mindenkinek, megvannak a maga stiklijei, de ez legyen járulékos veszteség. Nekem egy nővérem meg egy öcsém van. Neki nincs, ő egyke. Tudtam én eddig is, hogy az egykék más világban élnek, vagy én nem is tudom, de általánosságban véve igaz az állítás. Hát ő is egy mondhatni átlagos egyke. Néhanapján írtóra önző, ismeretlen számára a nem fogalma, és képtelen lemondani bármiről is. Ezek a dolgok megnehezítik néha vele az életet, de ha ez nem lenne elég, a szülei sem könnyítik meg a helyzetet. Természetesen az alapvető, hogy én nem vagyok neki elég jó, bár senki más sem lenne, mert ő egy szem gyerek, és ő is nehezen jött, 9 év várakozás után. A terhességem előtt a párom uszítva volt, hogy tán el kéne hagynia. Természetesen nem tette. A terhességemről csak a 16. héten kaptak hírt, mert addig el sem mertük nekik mondani. Bár akkor is csak hirtelen felindulásból telefonon keresztül lett közölve, mert anyóspajtás rám írt Facebookon, de én itthon sem voltam, és arra jöttem haza, hogy azt láttam, hogy a bunkótól elkezdve minden voltam, mert nem írtam vissza.

Az persze nem létezik, hogy nem voltam itthon. Csak hát sietve távoztam itthonról, mert gyorsan el kellett látogatnom a nőgyógyászhoz, mert azon a héten már harmadjára borultam el, és rám néztek, hogy a kicsivel minden rendben van-e. És akkor felajánlottam nekik, hogy megmutatom szívesen a leletet az ultrahangképpel, rajta természetesen pontos idővel, hogy mikor készült, csak hogy elhiggyék, hogy nem voltam itthon. Teszem hozzá, ez sem volt elég bizonyíték. Na, akkor vége szakadt annak, hogy arra buzdítják a páromat, hogy hagyjon el. Még csodásabb lett a helyzet. Anyóspajtás folyton megtalál. És egyre aktívabb. Azt még talán tolerálnám, hogy engem szapul, hogy én manipulálom az ő egyetlen kicsit fiukat, ami amúgy lehetetlen, de még jó, hogy ennyire ismeri a saját fiát. Segáz. De újabban erőszeretettel szapulja édesanyámat, vagy mind a két szülőmet.

A párom el akart venni, hogy így oldjuk meg a gyerek neve kérdést, és mert amúgy is szeretné, de minekután nem igazán lett volna pénzünk semmiféle banzájra, így a két tanús megoldást választottuk. Akkor persze én minden voltam, hogy ők mért nem lehetnek ott és társaik. Persze mi is összevesztünk, és már nem az volt, hogy MI szeretnénk ezt, hanem hogy ÉN akarom ezt, de még jó, hogy együtt beszéltük meg, és nem sokkal előtte rákérdezett, hogy akkor ez ugye így marad. Akkor már csak én akartam ezt, persze le is lett fújva az egész. Azt nem értette, hogy miért zokogtam át az egész éjszakát, majd folytattam reggel, mert attól ő még el akar venni. Inkább nem mondtam neki, hogy igen ám, csak én ezek után nem akarok hozzámenni. Legközelebb az oltár előtt leszek otthagyva? Ugyan már. Ha az első vita után le lett fújva, ami ha őszinték akarunk lenni, nekem kicsit generáltnak tűnt. Ilyen kis elszabadult sorozatgyilkos hormonokkal különösen nehéz volt, de megálltam: nem szóltam egy szót sem. Csak a páromnak, de neki is körülményesen. Persze úgy sem volt elég jó.

Nem gond, anyósnak ez sem elég. Állandóan talál valami koholt okot, hogy a szájára vehessen, ami nem érdekel, lepereg. De a szüleimre harapok. És gondolkodás nélkül állandóan ezt csinálja. Az uram nem érti, hogy ez engem miért dühít. Tehát összességében véve, a párom nem érti, és sanszos, hogy nem is érdekli, anyóssal meg mégsem állhatok le vitatkozni, mert egy egyke esetében ennek véges kimenetelei lehetnek. De valaki mondja már meg. Mit lehet az ilyennel kezdeni?!

Panadol

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?