Hollandrémület autizmus

Ott hagytam abba, hogy megkaptuk a javaslatot az Intergrale Vroeg Hulp-tól, hogy menjünk tovább, nézessük meg a gyereket alaposabban. Ahogy írtam, ez kisebb sokként ért minket még úgy is, hogy nem ok nélkül kezdtünk bele ebbe a folyamatba. Az nem fordult meg a fejünkben, hogy kihátráljunk. Úgy voltunk vele, hogy nem vállaljuk azt a felelősséget, hogy szembemegyünk a javaslattal. Főleg, mivel semmi nem kötelez semmire. Viszont még nagyon abban a fázisban voltunk, hogy soroltuk a „de hát”-okat – és szerencsés esetben mindig vannak „de hát”-ok (itt utalnék vissza a korábbi posztjaimra, ahol arról írtam, hogy milyen gyanújelek vannak, és hogy nem mindegyik van meg mindenkinél… sőt! Ennek felelevenítéseként választottam a mai ábrát – nem a kedvencem, de legalább magyar nyelvű. Kérlek titeket, feltételes módban olvassátok.

Szóval soroltuk, hogy: De hát kapcsolatot teremt. De hát bújik. De hát jól beszél. De hát nincsenek fix rutinjai. De hát magyarokkal tök jól elvan (tényleg kb. bárkivel megvolt a fiam, aki beszélt magyarul. Velük beszélgetett, nem csak megtűrte őket). De hát kétnyelvű. De hát, De hát… Tagadás, tagadás, reménykedés.

Közben persze azért a tettek mezejére léptünk. Első lépésként beutalót kellett kérnem a háziorvostól, aki mindeddig teljesen kimaradt a történetből. Elkocogtam hozzá, mondtam neki, hogy kéne egy beutaló a gyerekpszichiátriára autizmus spektrumzavar-gyanú miatt. Nem felejtem el az arcát, ahogy rám nézett, ilyen „hogyakkormostmivan?” kifejezéssel. Le volt maradva úgy 4-5 lépéssel, kissé derült égből villámcsapásként értem. Mondta, hogy ad ő nekem beutalót bárhova, de mondjam már el, hogy mi a helyzet egyébként. Tíz percben összefoglaltam a dolgokat. Hümmögött egy kicsit, megírta a papírt és minden jót kívánt. (Finoman szólva nem vagyok nagy rajongója a holland egészségügynek. Minden a háziorvosnál kezdődik, mindenhez az ő beleegyezése kell… Szóval egy jó háziorvos aranyat ér. A mi orvosunk, ha nem is volt kitűnő diagnoszta, de nagyon emberséges és figyelmes volt, nem tett keresztbe – sajnos idén tavasszal elhunyt.)

Elküldtem a beutalót, és hamarosan megkaptuk az időpontot a megfigyelésére is. Illetve pontosabban négy időpontot. Egyszer nekünk kellett menni a gyerekkel, egyszer ők jöttek hozzánk, egyszer csak nekem kellett elmenni, és az utolsó időponton az előzőek alapján leszűrt következtetéseiket, javaslataikat hallgathattuk meg. Emellett ki kellett töltenem nekem és a bölcsinek is egy-egy száz kérdésből álló kérdőívet (állítások és mennyire igaz a gyerekre típus), plusz még nekem egy tizenöt oldalas kifejtős kérdésekből álló másik kérdőívet. Örültem, hogy ha már csinálunk valamit, azt látszólag ők is komolyan gondolják. (Ez egyébként egy ADI-R sorozat volt.)

Elérkezett az első időpont. Ez volt egyben a kisebb fiam első három órája a bölcsiben (két héttel a tervezett előtt, mivel nem tudtuk hova rakni, abban meg megegyeztünk, hogy ennek Somáról kell szólnia, szó sem lehet róla, hogy a kicsi ott legyen. Ügyes volt, majdnem az egészet végigaludta).

Az első alkalom egy elbeszélgetés és egy játszószobás megfigyelés volt. Mély nyomot hagyott bennem. Mondta a pszichiáter, hogy ő majd játszik a gyerekkel, amíg én és a férjem a szomszéd irodában beszélgetünk a pszichológussal. Erre kiröhögtem (véletlen volt, nálam ez védekező mechanizmus). Mondtam, hogy ki van zárva, hogy a gyerek megmaradjon vele, de ezért jöttünk ketten, a férjem majd itt marad velük játszani. Kissé megsértődött, de abban az időben a nem egészen két és féléves gyerekem senki holland nyelvű idegennel nem volt el, ez a hölgy még ráadásul nem is volt az esete (Soma a fiatal, világos tónusú emberekre bukott akkor, ő pedig egy középkorú, török nő). Szó szót követett, eljutottunk oda, hogy a gyerek kétnyelvű, és otthon magyart hall, a bölcsiben meg hollandot, mire rám néz, és így szól:

„Magának meg ki mondta, hogy így kell kétnyelvű gyereket nevelni?”

Nagyon erőlködnöm kellett, de lenyeltem, hogy „anyád, bazdmeg” (itt kérek elnézést, de ez így autentikus). Szóval vele nem lettünk barátok. Később a pszichológustól megtudtam, hogy szerintük az az elv, hogy az egyik szülő az ország nyelvét beszélje. Arra a kérdésemre, hogy mi van, ha egyik sem beszéli elég jól – és akkor még nem említettük az érzelmek, gondolatok autentikus közvetítését – nem kaptam választ. De őszintén szólva nem is érdekelt. Később a logopédusnak említettem ezt az incidenst, aki a fejét fogta, és felírta, hogy következő alkalommal felvilágosítsa őket, mert persze ez így ebben a formában nettó hülyeség volt.

Ezt leszámítva egyébként a vizsgálatot, vagy minek nevezzem, komolyan lehetett venni. Kérdeztem utána a férjemet, hogy a kérdések, amiket feltett, értelmesek voltak-e. Azt mondta, igen. Itt megjegyzem zárójelben, hogy alapfokon mindketten tanultunk életünk egy-egy pontján pszichológiát és pedagógiát is, ami, ha nem is alapos, de sok mindenre elég. Például arra, hogy levegyük, hogy ami épp zajlik, az igazi vizsgálat-e. A pszichiáter kérdezgette a férjemet a gyerekről, és próbált kapcsolatot teremteni Somával. Sikertelenül. Megpróbálták, hogy apa kijön, és Soma kettesben marad a nénivel, de ordítás lett a vége, értelmes módon nem is erőltette tovább. Nekem a pszichológussal összesen két megbeszélésem volt, ahol egy kérdőív alapján végigvettük a gyerek fejlődését a születésétől, családi dolgokat, otthoni, intézményi helyzetet.

Ezután volt még egy itthoni megfigyelés is. Erre a játszószobás megfigyelés napján, a délutáni alvás után került sor. Eljött hozzánk egy erre szakosodott hölgy. Az időzítés egyébként nagyon szerencsétlen volt. Somát teljesen túlstresszelte a délelőtti utazás/megfigyelés, a délutáni alvásból ordítva ébredt, és még órákkal később is nagyon zaklatott volt. A hölgy itt volt másfél órát, beszélgettünk az itthoni dolgokról, nehézségekről, könnyűségekről. Őt kis időre sikerült kettesben hagyni Somával a nappaliban (véletlenül alakult így egyébként), abból nem lett balhé. Soma tabletezett éppen, ő pedig ebbe próbált bekapcsolódni. A gyerek többé-kevésbé hagyta magát (nem ordított, reagált a kérdésekre). Magához képest akkor nagyon jól teljesített.

Minden egyes részről írásos dokumentumot kaptam, a megfigyelés részletei, konklúzió vannak benne. Kérték, hogy nézzük át, mindennel egyetértünk-e. Persze kijött, hogy erősen ASD gyanús a gyerekem, szerintük is. Ez még mindig csak egy (illetve három) gyanú volt. Itt is megvolt a lehetőség kiszállni, ha akartunk volna.

Elmondták, hogy következő lépésként csinálni fognak egy intelligencia tesztet (non verbális: SON vagy Bayley) és egy autizmus specifikus obzervációt (ADOS), ebből kiderül, hogy valóban az-e, illetve milyen részterületeket érint. Megint kap kérdőívet a bölcsi, illetve próbálják logopédus-tolmács kombóval felmérni a gyerekem szintjét magyarul. Ezeket jövő héten mesélem majd el.

Hollandrémület

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?