Álmodtam valamit.
Megálmodtam azt, hogy hat évvel ezelőtt senki nem mondott ki a családban olyan mondatokat, amikkel aztán itt állok most a jövőben, és dolgom van velük.
Amiket nem kell ide-oda tekergetni és utólag kendőzni ahhoz, hogy békében lehessen élni velük.
Vissza a jövőbe.
Történt pedig, hogy nagyiéktól a fiam miatt átköltözött hozzánk egy Jena márkájú, Zeiss optikás, 8X30 –as nagyítással dolgozó távcső.
Nagyítás.
Évek szálltak el és a kölcsönadott távcső csak ott maradt nálunk. Hordtuk a Balatonra, német turisták hátbekenéseit vizsgáltuk vele, meg a vitorlás hajók számát nézegettük. Egy-egy kiránduláson is velünk volt, de különösebb jelentőséget nem nyert, egy idő után a fiókba került.
Próbálok visszaemlékezni, miért nem adtuk vissza, de szerintem azért nem, mert minden olyan gyorsan és szarul történt, hogy nem foglalkoztam vele. Nekem lányom született, de Isten, (vagy egy "felsőbb erő", ahogy tetszik) hogy kiegyenlítse az arányokat – nehogy túlságosan körül legyek véve szerettekkel – készült elvenni az apámat. Mi akkor már kétlaki életet éltünk a gyerekekkel, itt is, ott is voltak holmik, apukámnál is bőven. A távcső is ott volt. Bizonyára.
Napfivér, Holdnővér.
A haldoklóhoz és ahhoz, akire úgy törtük rá az ajtót utolsó otthon töltött délelőttjén, a földön találva rá, eszméletlenségben, nem intéztem olyan kérdést, hogy merre is van a távcső, azt sem tudtam, hogy mi hol vagyunk éppen. Keringtünk egy sürgősségi tumormarker festőállvány kortárs, maszatos rengetegében, tessék, mentőszolgálat. Ha otthon lett rosszul, ápolják. Nem, nem visszük be. Már jobban van, hiszen látja, átmeneti minden, ez is, ágy sincs, hova vihetnénk, vigyázzanak rá.
Ha már bejutottam abba a szobába, ahova utána már soha többet nem akartam belépni, sűrű elnézéseket kérek, de nem kutakodtam. Ha újra kellett volna mennem, az már egy kemény expedíció lett volna. Nem vállaltam.
Sztalker.
Apukám rendes volt, gyorsan meghalt. Előtte képes volt még egyszer rámszólni a kórházban, hogy a hét hónapos unokáját ne hagyjam üvöltözni a folyósón, mert itt béke van. Azt szerintem nem tudta már felmérni, hogy a hét hónapos unokáját ellentmondást nem tűrő határozottsággal vittem be magammal, mert nem akarták engedni. És én úgy vagyok vele, hogy ha már szemtelen vagy, csináld rendesen, tehát bejutottunk, énekelünk, csip, csip, csóka. Szóval elveszekedgettünk utoljára, vidáman.
Becéző szavak. Terms of Endearment.
Épphogy meghalt. Még nem temettük el, még csak hivatalos levelet kaptam arról, hogy menjek be a papírjaiért és intézkedjek végre felnőtt módjára. Fura, hogy a kék golyó kifejezés engem folyton a földi életre emlékeztet, mégis, a fél Budapest ott hal meg, abban az utcában. Szóval autózom éppen a kislányommal, aki kiflivéget majszol. Oktogon. És akkor felhívnak a nagyszüleim. Sokmindenről esik szó, az esetlenségemről is, ugyanis már régen intézkedni kellett volna. Lenyelem, mert persze ők mennyire kétségbe lehetnek most esve, nem szokványos rendben történnek a dolgok, a fiú gyerek itthagyta őket, előbb ment el. De akkor szóba kerül a távcső. Hogy azt keressem meg és vigyem vissza, mert az értékes.

Akkor én elképzelem, hogy az autó felemelkedik, átúszunk az Oktogonon, fel a háztetők felett, lehúzzuk az ablakokat és elengedünk egymillió kiflimorzsát a város fölé.
Lentről mindenki integet, apukám egy hangosbemondóból beszél nekem, óvatosan kislányom, óvatosan, a lebegésnek is vannak szabályai. Színes lufik között úszik az autó az égen, soha nem volt ilyen szép idő, Budapest felett minden tiszta, újra vannak évszakok és kalapos úrfik, asszonyságok a tereken, csavaros fagyi, vidám felvonulások, galuskás egytálételek. Gramofon és ölelkezős harci indulók.
Úgy süt a nap, mint ha kötelezték volna erre, kormányrendeletben.
Megáll az idő.