Az előző posztom ott hagytam abba, hogy nincs bölcsi.

Hívtam az önkormányzatot, ahol a tizedik „ezzel nem én foglalkozok, adok egy számot és egy nevet” után kaptam egy bizonytalan ígéretet, közel két hónappal a tervezett munkába állásom utánra. Ez így nyilván nem felelt meg, nem maradt más megoldás, elkezdtünk magánbölcsit keresni. Hármat néztünk meg,  mivel nagy különbséget nem tapasztaltunk, a legközelebbit választottuk. Helyben főznek, kevés gyerek van, közel van a Városliget ahová, minden nap kiviszik őket.  Mivel magánbölcsi, nem kell lemondani a GYED-et. Úgy döntöttünk, elkezdjük négy héttel korábban a beszoktatást, így talán 1-2 betegségen is átesik Niki, amíg én szabadságon vagyok, nem kell majd (annyit) táppénzre menni. Ez így utólag nagyon helyes döntésnek bizonyult.

Az első két hét nagyon jól telt, Nikinek tetszett a bölcsi, én beszéltem a munkahelyemmel, egyeztettük, hogy pontosan mikor is kezdek. Bár lett volna idő, nem akartam elhúzni a beszoktatást. A negyedik naptól ott aludt, én mentem érte alvás után, majd fokozatosan egyre később. Aztán a harmadikhéten Niki beteg lett: láz, torokfájás. Egy hét alatt rendbejött, de már nem akart menni bölcsibe. Ekkor jött az igazán sírós beszokás. Rémes volt így otthagyni. A gondozónők nagyon segítőkészek voltak, nagyon meg vagyunk velük elégedve. Az első három nap felhívtak délben hogy meddig sírt, mennyit evett és sírva vagy simán aludt-e el. Aztán jött egy újabb betegség, egy hányós-hasmenős. Ez jobban megviselte Nikit és minket is. Én kicsit túl is aggódtam, már az első hányós éjszakán kórházba akartam vele futni, mert biztos rota és kiszárad a gyerek. Reggelre aztán jobban lett, ivott sokat és evett is egy kicsit. Most több mint egy hetet volt itthon, megint nem ment zökkenőmentesen a bölcsikezdés. Ráadásul azzal a hírrel vártak minket, hogy két gyerek skarlátos, készüljünk. Készültünk, ismét sikerült egy hetet bölcsibe járni, mielőtt Niki belázasodott. Ez nem volt komoly, nem lett skarlátos. Mire meggyógyult, két hét szabim maradt. Az utolsó héten már úgy intéztük, ahogy hosszú távon is tervezzük: apa viszi reggel fél 9-9 között, én megyek érte 5 felé. Az első napokon nehéz volt neki, hogy nem vagyok ott ébredés után hamar, de úgy érzem, megszokta.

Közben a munkahelyemen történt néhány negatív változás, így elég pesszimista vagyok. Volt egy kis variálás is, hogy mikor és hova is megyek vissza, majd végül maradtunk az eredeti tervnél. Nem lepne meg, ha a következő posztom  a munkakeresésről szólna.

Ami még megnehezíti ezt az időszakot, az anyósom hozzáállása. Miért lesz ilyen sokat bölcsiben, miért szegény fiának kell reggel vesződnie a gyerek ébresztésével, öltöztetésével, a bölcsibe vitelével, miért reggelizik a bölcsiben és nem otthon együtt, miért nem maradok otthon még egy évet szegénnyel, miért ezt meg azt a gyógyszert adom neki, ez a ruha túl meleg/hideg ilyen időben stb. Mintha visszamentünk volna az időben két évet, semmi nem jó amit csinálok. Ráadásul a férjem elmondta, hogy keres valami jó ételfutárt, mert nem fogok esténként főzni – na ezért olyan kioktatást kaptam, hogy még mindig keresem az állam. Még egyszer felhozta a témát, akkor próbáltam elmagyarázni, hogy miért döntöttünk így, de persze megint az lett a vége hogy félrevonta a fiát és elmondta, hogy nálam csak jobb feleséget és anyát választhatott volna. Eddig is ért bennem, hogy betegség, túlóra esetén nem hozzá fordulunk hanem keresünk bébiszittert, ez csak megerősített.

Persze ettől megint borult a bili, de leszarom. Ha nekem és a férjemnek mondja, hogy szaranya és szarfeleség vagyok, nyilván a gyereknek is mondaná, ha kettesben lenne vele. Ebből inkább nem kérek. Fogalmam sincs, mi történt megint, nem mondja, hogy megbántottam volna, csak megint megy azellenségeskedés. Igyekszem nem foglalkozni vele és megvárni, míg újra normalizálódik a viszonyunk.

Kicsidelfin